Koszorú Szépliteratúrai Ajándék a Tudományos Gyűjteményhez 8. (1828)

Jóg Mélyen alunni fogok. ’S ím ekkor kél föl az átok! Lányomat a’ rablók álmomtól messze ragadják. Vég szava borzasztó siketen , mikor ébredek, akkor Hangzik el a’ sivatagnak ölén. Ordítva, tapodva kérdezem a’ földet, ’s zivatarral válaszol, átkom Fölveri a’ vas eget, villámát küldi, ’s nem öl meg! — Haljatok el ti, kik élők még hallgattatok engem, De ti kik a’ sírban lakozátok , keljetek alva Színtelen árnyékok, velem itt töltsétek az éjét, Míg az utált napnak nem hat kebelébe világa. Szólt, ’s a’ szellemapák iszonyodva húzódtak utána, Fenn sanyarú rémek szila­jón röpdösve suhogtak A’ komor éjfélnek, ’s hangzó kínoknak örülvén. Dal kel az erdőkön , és a’ deli Hajnal elője . Mennyei gyöngyeiben músodad földi virágok Mosdanak, és csillog, ’s életre vidámodik a’ lomb. Hol zuhogó Terek a’ hegyet, és szép völgye’határát Fölveri álmaiból, ott egymást nézve sötéten két idegen lép föl, Csimor , és az élő szemű Bendeg Titkos barlangok’ lakozói Koros’ vize mellett, kik mint tévedező turulok járnak ki rabolni ’S a’ puszták’ ijedelme nevök ,­­s éjszíne ruhájok. Éires az, és szilaj ifjúság mosolyog ki szemeiből. Ez haragos lelkét arczán hordozza sötéten, ’S szörnyű tetteivel túl áll java élte’ határán. Közttök az elragadott Szabál, szép árva leánya Honntalan Artának, bárányként lépdegél, és néz, ’S minden meglebbent árnyéktól várja halálát. Szólítják; de szavát a’ félelem’ árja megölte: Nem felel, a’ felelet búsan vagyon írva halálszín Arczain, és remegő tagjának mindenik ízén. Még is mintha Csimort látván jobb volna reménye, Ahhoz jár közelebb , ’s kérőleg függ szeme rajta, És Csimor is hozzá örömest mosolyog le; de Bendeg Nem tűri e’ látványt. Mint tengeri szörny az özönböl. Úgy üti föl vad mérge magát egyszerre, ’s szemében

Next