Közérdek, 1894. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1894-01-07 / 1. szám
VI. évfolyam, 1-ső szám Marosvásárhely, 1894. január hó 7. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap Telephon 4. Megjelen minden vasárnap. Telephon 4. Hirdetéseket elírod és közvetít Budapesten Eckstein Bernát hírd. irodája Füürdő-utcza 4. sz. Goldberger Llírd, irodája Váczi-utcza 9. sz. — „Meteor“ hirdetési iroda Nagymező-utcza 30. sz. Előfizetési díjak: Egész évre ... 12 korona. Fél évre .... 6 korona. Negyed évre . . . 3 korona. Egy hóra . . . . 1 korona. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Pálffy Mihály ügyvéd Adi Árpád kiadó. Hirdetések díja: Egy kétszer hasábozott garraond sor vagy annak térmértéke 30 fillér. Bélyegdíj minden beigtatás után 60 fillér. Nyílt tér soronként 1 korona és 60 fillér. Kéziratot nem küldünk vissza. " Csak bérmentes leveleket fogadunk el Szerkesztőség: Bolyai utcza 15-ik szám, a hova a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és reklamácziók intézendők. Kiadóhivatal: Adi Árpád könyvnyomdájában, 1894. Az idő végtelenségéből ismét lepergett egy év. Az idő végtelenségéből ismét megnyílt egy év. A zimánkos szakállú Szilveszter a múlt és jelen közötti küszöb. Melyik felé fordítsuk tekintetünket? És minő érzelemmel ? Széchy festőnk az újévet csinos képében úgy örökítette meg, hogy egyik oldalon egy vén anyóka távozik lassú czammogásban, hátán a gonddal telt kosárról, míg a másik oldalon boldog mosolygású hajadon kaczéronrál felénk. Nincs nálla semmi, csak arczáról olvasható remény. Hihetünk-e e képnek? ... A régi év távozott az igaz, de elvitte-e a gondjainkat is? Az újév megérkezett az igaz, de hozott e reményt. De kell-e mindenkinek gondjának, bánatának lenni? Van-e mindenkinek szüksége a szív ama egyedüli balzsamára, melyet Pandora szelenczéjében rekesztett. Az ember oly gyarló, hogy boldogságát megbecsülni képtelen. A negatív, a kellemetlen érzelmek és állapotok juttatják gondolatainkat viszsza a volt- és múltjára. Mig boldogtalanok nem lettünk, nem tudjuk megérteni a boldogságot; mig betegség nem gyötri lázas testünket, nem értjük meg az egészséges állapotot; mig lelkiismeret furdalás nem kínozza lelkünket nem tudjuk megbecsülni a becsület fogalmát. Tehát a bánatok, keserűségek alapforrásai a helyes jellemnek meg nem becsülésében rejlenek. Meg nem becsülés ? mintha az egyes és összes katastrófájának kritériumát mondottuk volna ki. Az egyén, az én nem becsüli meg elfoglalt társadalmi positióját becsértékén felüli polctra tör, nem becsüli meg lelki nyugalmát és fondorlatokkal letaszítja a czéljának útjában állót, Koczkára teszi életének külső és belső harmóniáját, összeütközésben jön önmagával, meghasonlik, elzüllik. Kész az egy katasztrófája. És ha ezen meg nem becsülést kiviszik a társadalom egyes rétegeibe, nevezzük azt nemzetiségi faj, vallás, munka, rend, gyűlöletnek, vagy bárminek, ellentétbe kerül egy töredék tévedése — a helyes ésszel és előttünk áll a társadalmi katasztrófa, mely képes végeredményébe egy országot megrázkódtatni. A távozott 1893 ik évre az új, 1894-ik év első napjaiban vetünk egy visszatekintő pillantást. Intézzük magunkhoz a kérdést és adjuk rá magunk a tárgyilagos feleletet : " Várjon az elmúlt évben megbecsültük-e önmagunkat? Megbecsültünk-e mindent és mindenkit, mivel és kivel érintkeztünk ? Ha akad csak egy is, ki tetszelgő önámítás nélkül ezekre igennel mer és tud felelni az betöltötte feladatát, hivatását az elmúlt évben, az tökéletes lévén, felveheti és rádobhatja az első követ a többiekre. Mi azonban nem tudjuk hinni, hogy a létérti küzdelem mai ádáz thémájában a cselekvő kéz, az érző szív és gondolkozó fő soha a helyest el nem téveszti. Ha csak téveszti, akkor jó, de legtöbbször hideg számítás, rosszakarat vezérli a tényeket az önzés pokolénak rut hídján át egyes felé. Nem védekezhetem sem én, sem más azzal, hogy ilyen a társadalmi rend. Ott a néma czimborák harmadik jelmondata : „Mi erősebb a vasnál ? az akarat“. Igen a lelki bátorság és arra alapkövezett akarat, daczolni képes a helytelennek felismert áramlattal. A kősziklát hiába csapdossa piszkos hullám, az helyén marad és még tisztább lészen, így tehát ne védekezzék senki, mert mi a gyengeségen megtörött akaraterőt el nem ismerjük. Az erő és gyengeség fogalmai egymást meg nem törvén. A metamorphum tana itt nem állhat meg. Feketék kissé a színek! Mi saját lelkünkből merítünk, hogy onnét a tükröt mindnyájatok elé tárjuk. íme ilyenek vagytok mind! íme nincs köztetek csak egy is (?) ki nyugodt és igaz lélekkel elmondhassa: a távozott 1893-ik évben betöltöttem hivatásomat, megadtam magamnak a mi magamé, Isten és ember előtti igazságsággal, ember társamnak a mi embertársamé, ezt is Isten és ember előtti igazsággal és Istennek a mi Istené. Mert vallás erkölcsi alapon álló társadalomban az egyéni kötelezettségnek ezen három főcsoportja létezik. De „mulyék el tollünk e keserű pohár“. Szakítsunk a távozott év okozta A „K Ö Z É R N E K“ eredeti tárczája. Mégis mozog a föld. Irta: Aeolus. Borongó lelkem tétovázó mássa, halk titkos zizenéssel röpköd a hópehely. Mintha a meghalt nők küldenék földi kedvesseik számára a menüből, fagyos ajkaik hideg csókját, úgy tapad az a fehér piezi pehely oda mindenhez a mi földi. És mi busulunk és örvendünk. Busulunk a múltért s örvendünk a jövőnek, mert nem tudjuk mit rejt. Olyan az mint a postán küldött pokolgép. Egy érdekes csomag ismeretlen tartalommal. Óvatos vagyok, nem bontom fel. Visszaszállok hát a múlt édes emlékeire. Hideg lelkemnek már, mindenik egy-egy hópehely. De az első hó. Visszaszállok a virágos rétre s a játszi lepke csapongásairól eszembe jut a Baba. Szeretőm volt-e avagy barátnőm, máig sem tudom. Talán egyik sem, talán csak pajtás, játszótárs. Fakadó életem virágjának himpora, mit egy mézkereső lepke más virágra vitt, hogy legyen belőle élet, legyen mag. Hisz olyan fiatalok voltunk akkor, mint a nő teremtésekor a beléje oltott bűn. Ő egy bakfis volt, tipusszának minden kellemes csúnyaságával. Keskeny, szikár arcz, kuszált szőke fürtök, hólyagos nagy kék szemek, benne az óvatos egyik fürgesége s a mosolygó ég bárányfelhős arcza. Karcsú nyúlánk termet, kiálló lapoczka csontokkal, vékony csontos lábszár, nagy, szinte otromba lábakkal, miket menés közben messzire hagyott maga után hátra, mintha csakugyan nem bírná. Szelleme, kedélye mindig üde, mindig friss, mint a patakparti virág és tiszta, mint a bimbóra cseppent harmat. Ott nyargaltunk naphosszat az ökörnyálas réten. Kergetve egymást, mint két szenvedély. Sohasem fáradtunk el, csak kidőltünk. Néha lélegzetet vesztve rogyottam le a puha pázsitra. Ő meg csupa pajzánságból úgy futott nekem, hogy rajtam keresztül essék. Könnyű volt, édes volt a teher, de mégis megnyekkentem belé. Talán csak a hiúságomnak volt nehéz az, hogy ő még bírta. A túljátszott játékos hosszúságával ugortam fel és elkezdtem ránczigálni a lábánál fogva. Szegény Baba, mintha most is látnám azt a pajzán kétségbeesést az arczán. Sikoltott és kacsagott. De ő okosabb volt mint én. Csak addig hagyta magát kínozni, amíg jól esett. Kezeim közt a fáradt test édes melege helyett, egyszer csak a hideg bőrt éreztem. Czipő volt. A Baba már messze nyargalt futva sebesen, mint az anyja emlőjére szomjas őzgidó. A hajsza újból kezdődött, ő elől s én utánna. A távolság mind kevesebb lett közöttünk. De utolérni nem tudtam. Tehetetlen mérgemben hátba dobtam a czipőjével. Erre meghökkenve állott meg. Azután felragadta a czipőjét és a koczka megfordul: én szaladtam, ő kergetett. Nem sokáig bírtam. Félájultan rogyottam le a fűre. A Baba győzött. Kihívó diadallal állt meg előttem, végem volt. Kértem, könyörögtem. És ő? A férfinem bátorságát megalázó szájamat, aval büntette meg, hogy rátette harisnyás kis lábát. Én a tehetetlen fáradság ürügye alatt, tűrtem, mert jól esett. Ő meg nem törődve aval, hogy annyira alázatos még nem vagyok, hogy a szememet is lehunytam volna, ott tartotta a lábát, mert neki az nagyon tetszett. És ez így ment egész nap, egész héten, egész nyáron. Lelkeink összenőttek a léha játékban, mint az ágra csavarodó folyondár indái. A nagy természet gondolata, az idő repül, mint a gondolat. A tiszta fehér hópehelyből sár lett s a gyermekjátékból komoly gond. Jó napot. Itthon van a nagysága? Igen kérem. Hát a férje ? Az nincs kérem. Jelentse be Archy Fülöp huszárhadnagyot. Mint a félve rejtett boldogság szoknyája, lassú suhogással tárult föl a függönyös ajtó és kaczér kíváncsisággal kilépett ő, a Baba. Nem, nem a baba volt. Egy gyönyörű szép asszony, csodálatosan remek termetével. Elpirult mikor meglátott s kis kezeit önkénytelenül kivágott ruhája mellére tette, mintha attól félt volna, hogy a gyönyörtől égő szemem pillantása elolvasztja azt a pihegő hópehely csokrot. Bementünk a szalonba, de alig kínált üléssel s ő maga sem tudta, hogy, hogy üljön. Majd jobbra, majd balra fordult, folyton elegáns szoknyáján babrálva, hogy azt az árulkodó szűk ruhát valahogy ránczba szedje. Ettől a pillanattól kezdve igazán megesküdném rá, hogy a ruhának is van lelke, vagy legalább érzése. Mert az a sima szövet olyan hízelgőn simult oda a gyönyörű idomokra, hogy szinte eltanulta tőlle az ember. Beszélgettünk. A régi Baba, most már a nagyvilági hölgy, alig tudott valamit mes-