Közérdek, 1898. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

X évfolyam. 1. szám. Marosvásárhely, 1898. január hó 1-én. Társadalmi-, közgazdasági-, jogi-, közigazgatási- és vegyes tartalmú hetilap. Telephon 4. Előfizetési dijakt Egész ívre...........................................12 korona. Fű­ ívre . . 6 korona. •Tr« .... .3 korona. h*ra...................................................1 korona. Felelős szerkesztő, kiadó és laptulajdonos Pálffy Mihály ügyvéd. Hirdetések dija: Egy kétszer hasibozott garmond sor vagy annak térmértéke 30 fillér. Bélyegdij minden beigtatás után 60 fillér. Nyiltér soronként 1 korona és 60 fillér. — Kéziratot nem küldünk vissza. Csak bérmentes levelet fogadunk el. .Megjelen minden vasárnap. Telephon 4 Szerkesztőség és kiadóhivatal, Bolyai­ utca 15. sz., a­hova a lap szel­lemi részét illető közlemények, vala­mint az előfizetések és reklamációk intézendők. T. előfizetőinket az előfizetési összegek esetleg hátralékaik mi­előbb való szíves megküldésére kérjük, hogy lapunk folytatóla­­gos megküldése minden megsza­kítás nélkül történhessék. A. beálló új évvel ajánljuk az im­már X-ik évfolyamába lépő „Közér­dekűét a vidéki magyar olvasó­közön­ség további becses pártfogásába. A „Közérdek“ tízévi pályafutása alatt eléggé bebizonyította létjogosult­ságát s egyúttal azt is, hogy valóban hézagot töltött be városunk és várme­gyénk társadalmi, valamint közéletében. Megizmosodását első­sorban a mi törhetlen munkatársainknak, de legfő­képpen lapunk tisztelt olvasóinak és barátainak köszönhetjük, kik szellemi és anyagi támogatásukkal segítségünkre voltak, hogy azt a szűk határú mezőt, — a­melyen mi mozoghatunk — fel­deríthessük. Tollunkat mindég igaz ügy vezérelte és mi a becsületes munkában kerestük a jutalmat. Igyekezetünk az volt, hogy változa­tossá tegyük lapunkat, élénken, üdén adjuk az olvasó kezébe, hogy hű ké­pét láthassa a társadalom és közélet minden egyes momentumának. Szókimon­dók voltunk és leszünk ezután is, mert csak az őszinte hangban véljük felta­lálni, a tárgyilagosság igazi formáját De azért az ellenérveket szívesen mél­tányoljuk és nem zárjuk el lapunk ha­sábjait, a komoly hozzászólás jogától. Nem kell lapunkat külön ajánlat­nunk, hiszen tíz éves múltja ajánlja őt. Vezércikkeink, tárcáink, ipar­, köz­gazdaság, irodalom és művészet, hit és apróságok­­stb. rovatainak felölelik városunk, a mi és a szomszéd várme­gyék ügyeit is és legjobb igyekezetünk­kel szolgálni kívánjuk továbbra is, a közérdeket. A lap egyéb helyein üzleti és más nemű hirdetéseket igen mérsékelt ársza­bások szerint közlünk. Tisztelt előfizetőink, hirdetőink támoga­tását továbbra is hazafias tisztelettel kéri a „Közérdek.»* szerkesztősége és kiadóhivatala. „KÖZÉRDEK“ EREDETI TÁRCÁJA. A gondolák. A gondolák ringattak lágyan, Csókdossák a szelíd habok. Júliusi holdfényes nyáron Az esti csillag fenn ragyog. Itt állok én a tengerparton, — Vágygyal, ábránddal boldogan. Szép nevét százszor elsóhajtom S a szellővel tovább suhan. A babzsongással dallá válik, Kék lagúnán susogva száll; Kedvesem ottan gondolázik: Megérti-e ha rátalál­t­ Virágok közt. A szép leányka sirt, sóhajtozott — S egy kis levélkét összeszaggatott, Majd összeszedte s újból összetépte: Alig tudhatta, mit csinál szegényke. Kertjébe’ nyillott, diszlett gazdagon, A tubarózsa, fehér liliom; Odament s szedte a virágokat, a dalok­ mellete méla dalokat. A tubarózsát koszorúba fűzte, A liliomot keblére tűzte. 16.000 forint 16.000 forint. Ennyi van előirányozva a m­agy. kir. Vallás és Közoktatási Minisztérium költ­ségelőirányzatába uj óvódák és mene­dékhelyek létesítésére az 1898. évre. 16.000 írton 20 új óvodát tervez létesíteni a miniszter. Felvirágozva szobájába tért, Folyton dalolva, mig odaért.­­Agyára dőlt s csöndesen aludott, Valakiről szépet álmodhatott. Mosolygott még a hajnal reggelén . De többet fel nem ébredett szegény ! Bálban. Mennyi fény és menny pompa Tűnik fel egy pillanatra/ Itten Vigság, ottan bánat, S mind ez pillanatra támad. Mily csekélység, — pillanatnyi. Az időben szinte semmi S mégis néha perc szülötte: Kihat egy egész életre! Felszeghy Dezső: V­isszaemlékezés. Ina: RICHTZEIT ARTHUR. Ott áll a nagy gesztenyefa a Kis­ utcában a fehérre meszelt földszintes ház bejárata előtt. Lombja már lehullott, hűvös téli szél zör­geti a harasztot, de engem még egyszer alá­­ja csal a verőfényes téli napsugár. S a­mint a szél végigbug az elszáradt koronán, az elsárgult levelek egyhangú zörrenéte regét suttog nekem letűnt idők táján boldog em­lékéről. Ifjúkori ábrándjaim mint távoli álomké­pek egyenként kezdtek lelki szemeim előtt elvonulni. A he­ti régen letűnt fiatalos évek­­mikor még bohó álmokat szőttem, mikor szűziesen tiszta lelkemhez még nem volt hozzátapadva az undok világ utálatos isz­apja ! Hittem és reméltem ! E hét szóra épitet­tem mindent és e hét szó tette az élet tö­vises útjait oly szúróssá előttem. Egy ábrándos szemű, barna kis leány ké­pe újból megjelent szemeim előtt, a mint szivem mellett tartott arcképet méregetni kezdtem és öszetört szivem félig beheegyedt sebei újból vérezni kezdtek letűnt rövid boldogságom e kedvesen fájó záloga láttára. Nagyon szép és nagyon jó volt, valóságos angyal. Igaz, hogy nem volt egyebünk for­rón szerető szivünknél, de az Dárius kin­cseivel meg nem vásárolható boldogságnak tárháza volt. És mily boldog is voltam akkor! A sivár élet nehéz munkája közepette volt egy sokat mondó, sokat ígérő szempár, melynek tük­rében túlvilági boldogság csillogot, létezett számomra egy Ígérő mosoly, mely édesebb, csábítóbb volt a meseszerű tündér észbontó csókjánál, „Ki téged soha feledni nem fog, szeret­lek és szeretni foglak úgy a mint arra ké­pes vagyok“, d­e pár szó van a kezemben tartott arcképre írva, és elegendő arra, hogy a régi ábránd világ bűbájos­­varázsa szíve­men, telkemen újból erőt vegyen. Hisz szeret, és szeretni fog mindig! Miért vagyok hát boldogtalan ? Miért me­nekültem el messze más vidékre, a nagy világ zsibbasztó zajába, mikor közelében oly boldog, oly kimondhatatlanul voltam . Ki tudna más nekem erre felelni, mint én magam. Az emberi számító ész rideg erőszakos­sággal behatolt lelkem tiszta ábrándvilágába lenyűgözve rajongó idealizimusomat. Az em­berek nagy sokasságának egyetlen óhaja, földi jólét megszerzésének lehetősége, en­gem is kísérteni kezdett. Miért kelljen életemet kétségbeesett mun­ka mellett is csak áttengetni, mikor egy anyagi javakkal dúsan megáldott ideál ol­dalán a kényelmes jólét biztosítva van . És e gondolat lett életem megrontója. El­futottam közeléből, hogy felejtsem. Eleinte a nagy világi zajba merülve a habzó kehely mellett igyekeztem fájó szíve­met elnémítani majd komoly munkában ke­restem balzsamot a sajgó sebekre , de hasz­talan. Az ész győzelme csak látszólagos volt; a szív hatalma nagyobb erősebb, az nem tűr megalkuvást. És ha eddig volt lelki boldogságom, mert már az sincsen. Lelkemből messze elszállott a remény, e csalfa zöld ruhás istennő, osztályrészemül nem maradt semmi más, csak a tengernyi bánat. Húsz óvodát egy országban, — mint a miénk — hol legalább 2000 új óvo­­dára lenne égető szükség. És mégis örömmel fogadjuk ezt is, mint határozott előrehaladás csalhatat­lan bizonyságát. Látjuk ebből, hogy Wlassics minisz­ter tudja az óvodák nagy kultúrpoliti­kai horderejét, látjuk, hogy a minisz­térium kebelében megvan a teljes jóin­dulat a magyar óvoda­ügy fejlesztése iránt, de ugyancsak a költségvetésből látjuk, hogy a nervus rerum a pénz hiánya megtöri a legjobb indulatú tö­rekvést. Szomorú tény, hogy az összes tár­cák között a kultuszminiszter rendel­kezik legkevesebb pénzzel és ha az utóbbi évek kulturális és paedagogiai eredményeit tekintjük, csodálnunk kell, hogy ily kis pénzzel Wlassics ennyi eredményt is tudott elérni. Hisszük, hogy kis pénzt annyi sok helyre, a­mennyi ágazata a kultusz­tár­cának van — igen nagy feladat, ratio­­nálisan beosztani, de mégis fájlaljuk, hogy épen új óvodát nem terveznek többet felállítani 20-nál, és hogy épen ezen címre nem jutott több 16.000 forintnál. Mi az óvoda­ügyet rendkívül fon­tosnak tartjuk, nemcsak tanügyi, de emberbaráti és politikai szempontokból. Az óvóda fegyelemhez szoktatja phi­­zikailag az apró gyermeket oly zsenge korban, midőn erre legfogékonyabb. A gyermek agyát szintén fegyelemhez szok­tatja a nélkül, hogy azt megerőltetné. A gyermek kedélyére megadja a romlat­­lanság, örülni tudás himporát. Jó, kész anyagot továbbít az elemi osztályok részére. De mindezeknél sokkal fontosabb hi­vatást teljesít az óvóda erkölcsi hord­­erejénél fogva emberbaráti szempontból. Megvédi a gyermeket az utca ezernyi veszélyétől, megvédi a felügyelet nél­küliség megannyi kelemetlen esélyeitől, otthont, gondozást nyújt nappalra a sze­gény gyermek és átvéve nappalra a gyermeket, módot nyújt a szegény szü­lőnek, hogy kenyérkeresete után járjon. Különösen áldásos ténykedése ott, hol a jótékonyság csatlakozva mellé, eledellel és ruházattal is ellátja a sze­gény gyermeket. Kultur­politikai szempontból a neve­lésnek egész zsenge korban megkezdé­sén kívül a nemzetiségi mozgalmak és szociális mozgalmak kinövései ellen sem­mivel sem lehet jobban védekezni, mint épen az óvódákkal. Az oláh-tót-német gyermeknek 3—4 éves korában egész szübősége alig több

Next