Közérdekű Levelek, 1922 (1. évfolyam, 1-15. levél)
1922-05-01 / 1. levél
A megmaradt zárt osztályok ma már nem hatalmi tényezők oly értelemben, hogy azok ellen akár politikai, akár gazdasági irányban kellene harcolni. A nemesség ma már nem kiváltságos uralkodó osztály, mely a többi rendet a kormányzatból kizárja és nincs már osztályokra korlátolt birtoklási jog sem. Ezt már Marx is elismerte, mikor a nemességet a harcoló felek között már meg sem említi. A mai burzsuj sem a történelmi polgárság már, melynek kiváltságai a városok életében oly nagyok voltak. A politikai egyenlőség idejében tehát a történelmi kiváltságos osztályok a nemesi és polgári osztályok ellen harcolni nincsenek, mert az első rangban ugyan ma is osztály, de gazdaságilag és politikai jogok tekintetében a másodikkal együtt megszűnt osztályt alkotni. E tekintetben Marx is ilyenformán gondolkozik. A harcra alkalmas osztályt keresve, eljutunk a Vagyonosok és Vagyontalanok osztályához. E beosztással kacérkodik Marx is. Hol végződik a vagyonosság és hol kezdődik a szegénység? Meglehet-e ezt a határt vonni? A magyarországi tanácsköztársaság még a 100 holdas kisgazdát is a proletárok közé sorozta, tehát még a legszerényebb számítással is több mint egy milliót érő fekvő birtokot vagyonnak nem ismerte el. Ezzel szemben számos burzsujtól elszedte bútorait, sőt ágyneműjét és fehérneműjét, tehát a legfeljebb néhány száz korona értékű ingóságot már vagyonnak, tehát elkommunizálandónak tartotta. A Marxot követő Buchinger Manó vagyontalan proletár volt három pesti házával és számtalan árva tőkés burzsuj, az apjától örökölt vityrlója révén. A burzsuj és a proletárosztályok alatt Marxék sokszor a munkaadók és alkalmazottak osztályát értik. — Ily címen az emberiséget két csoportra nem lehet tagolni, mert az emberek legtöbbje egyidőben sorozható mindkettőbe. — A régi rossz időben sok munkáscsaládnál volt cseléd, — a tisztviselőknél csaknem kivétel nélkül. De feltétlenül maga ellen kellene harcolnia minden szakszervezeti tisztviselőnek, a szocialista írók és újságíróknak, szóval a Marx tanait valló, osztálygyűlöletet hirdető apostoloknak, mert ezek között a munkások alkalmazottai között igazán egy sincs, akinek otthoni életét legalább egy „háztartási alkalmazott“ kényelmesebbé ne tenné. Sőt mondhatjuk, hogy nincs egyetlen szervezett munkás sem, akinek legalább részalkalmazottja ne lenne, mert a szakszervezeti alkalmazottakat saját filléreiből ő fizeti. Szinte kéjelegve nevezik Marx követői burzsujnak a kizsákmányolok és proletárnak a kizsákmányoltak osztályát. Itt azután igazán a legnagyobb zavarba jutunk, ha e címen akarjuk az emberiséget két ellentétes táborba osztani. DIOGENES ha kitartóan keresett volna, embert talán mégis talált volna, de igazán kétségbe kellett esnie, ha olyan embert kellett volna keresnie, aki büszkén veri a mellét, hogy ő kizsákmányoló. Ha a szocialisták a „Világ proletárjai egyesüljetek“ felhívás helyett a szerintünk ezzel egyértelmű „Világ kizsákmányoltjai egyesüljetek“ jelszóval jönnek, úgy végtelen örömmel győződhetnénk meg arról, hogy az egész emberiség egy táborba egyesült. Mert ahhoz, hogy valaki kizsákmányoló legyen, nem kell más, mint hozzávaló természet és hogy kizsákmányoltnak érezze magát. Mert nem is olyan csodálatos az, sőt az emberi természetből önként folyó, hogy éppen azok érzik magukat a legerősebben kizsákmányoltnak bármely üzletnél, akik a legszenvedélyesebb kizsákmányolók. A valóság az, hogy mindenki szeret jó üzletet kötni s ha ez nem sikerül, sohasem a szándékon múlik. Hogy azután hol van a határ a jó üzlet és a kizsákmányolás között, ezt Marxék úgy állapítják meg, hogy „bármilyen jó üzletet kötöttem is, a kizsákmányolt mégis csak én vagyok“. Megállapítják, hogy a munkaadó a munkás kizsákmányolása révén szerzett profittal gazdagodott meg, de sohasem nézik azt a tőkést, aki a „kizsákmányolás1” -ban tönkrement. Vagy nem