Közérdekű Levelek, 1924 (2. évfolyam, 39-41. levél)
1924-01-01 / 39. levél
azonban nem megdöntése az előbbinek, hanem megerősítése. Nem azt mondjuk hogy a munka élvezet, hanem azt, hogy valamely foglalkozás lehet egyszer munka és egyszer élvezet. Tessék ezen egy kicsit gondolkozni és rá fog jönni ennek az igazságára. — Bolond ember volna az, aki azt állítaná, hogy egy fazék víz lehet egyszerre hideg is, meg meleg is. Pedig állítson fel Uraságod három fazekat; az egyikbe töltsön jéghideg vizet, a másikba forrót, a harmadikba langyost, dugja be az ujját előbb a hideg vízbe, aztán a langyosba és azt fogja mondani, hogy ez a víz forró. Aztán dugja az ujját forróvízbe, onnan a langyosba és úgy fogja érezni, hogy most ez a víz egészen hideg. Első meggondolásra a tánc csak eléggé élvezetes foglalkozás, különösen a fiatalságnak, de kérdezze meg csak a mind este pénzért táncoló táncosokat és táncosnőket, nem tartják-e ők ugyanezt a foglalkozást élvezet helyett nehéz munkának? Azt hiszem, hogy ezek után ebben a kérdésben nincs közöttünk nézeteltérés. Egy másik kérdést már valamivel nehezebb lesz tisztáznunk, mert itt ma még tényleg nagy felfogásbeli különbség van közöttünk, amin nem csodálkozunk, sőt nagyon természetesnek találjuk, mert hiszen a Marxék minden hájjal megkent agitátorai úgy szóban, mint írásban ugyanazokat az oly kellemes frázisokat a rövidebb munkaidő és nagyobb munkabér előnyeiről annyiszor szavalták el Önöknek, hogy az lett volna a csuda, ha ezen jelszavakban rejlő tudatos hazugságokat kellő igaz világításba helyező iratainkat a munkások tömegei első szóra hozsannával üdvözölték volna. Köszönjük uraságodnak, hogy ha bár szinte nem érzi magát legyőződnek, nem kételkedik azon, hogy amit ez irányban írunk, szintén a legbensőbb meggyőződésből Írjuk s jóindulattal figyelmeztet bennünket, hogy ily eszmék hangoztatásával veszélyeztethetjük az eddig elért eredményeket is. „Tudom — Írja Uraságod — hogy Önök meg akarják nyerni a munkásokat a nemzeti eszméknek. De én mondom Önöknek, aki közte vagyok munkástársaimnak és hallom, hogy miféle módon vélekednek és hogy szidják Önöket, kik eleintén, még ilyesmik nem jelentek leveleikben, híveik voltak irányzatuknak, de ma már azt mondják, hogy Önöket már látják, hogy az urak fizetik. Természetesen én nem azonosítom magamat az indulatoskodókkal, de tény, ami tény, egy csöppet sem lehet belebeszélni eljárásukba, mert a dolog úgy tűnik fel, mintha egyenesen a munkásérdekek ellen és a lökések mellett foglalnának ezzel állást.“ Hát lássa, igen tisztelt Nagy úr! Ez a különbség köztünk és a szociáldemokrata kommunista agitátorok között, hogy mi nem hízelgünk az embereknek, mi nem élősködünk a munkásokon, mi nem akarjuk szép furulyaszóval az általuk keserves verejtékkel szűkösen megkeresett pénzt a zsebükből kicsalni. Tehát nekünk nem árt, ha a keserű igazságokat is kimondjuk. Mi nem akarjuk a munkásokat a nekik tetsző jelszavakkal lóvátenni, aztán igába fogni. Mi nem törekszünk mindenáron népszerűségre, noha nekünk is az az óhajtásunk, hogy mentős több magyar ember legyen a táborunkban, de csak olyan, aki őszinte meggyőződésből tart velünk. Mi sem csábítással, sem terrorral nem toborzunk. Nekünk a célunk, hogy ebben az országban boldog és megelégedett legyen, — gazdag és szegény egyaránt, — aki becsületes és legyen ez az ország pokol mindenkire, — munkásra és munkaadóra egyaránt, — aki gazember és boldogulását a tisztességes és becsületes munka helyett embertársain való élősködésben keresi. Mi nem uszítjuk a munkást és nem gyalázzuk a munkaadót. Mi embert látunk úgy az egyikben, mint a másikban, az emberi lélek minden erényével és hibájával. Amint vannak jó munkások, úgy vannak jó munkaadók s ahogy, fájdalom, vannak rossz munkaadók, úgy vannak rossz munkások is. Mi az igazi békességet akarjuk, tagadjuk az osztályharc jogosultságát, mi csak egy harc jogosultságát ismerjük el, a tisztességes, becsületes emberek önvédelmi harcát a gazemberek, kizsákmányolók, élősködők ellen.