Közgazdaság, 1947. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1947-07-06 / 27. szám

2 Kiss Dezső: A párisi konferencia összeülte előtt az angolszász sajtó majdnem egyöntetű véleménye szerint a tanács­kozásokat eleve az a veszedelem fenyegette, hogy a Szovjetunió kormánya a Marshall-terv végrehajtá­sának keretében dűlőre kívánja vinni az egész német kérdést, jóvátételi és egyéb elágazásaival együtt. Ez, — elsősorban az amerikai sajtó feltevése szerint — olyan bonyodalmakat idézett volna fel, amelyek a megegyezést majdnem lehetetlenné tették volna. En­nek pontosan az ellenkezője következett be. A párisi jelentések szerint Molotov állítólag már az első ülé­sen kijelentette, hogy a német probléma nem kerül­het a párisi tanácskozások napirendjére. Tény az, hogy a majdnem teljes titoktartásba burkolt párisi értekezletről eddig egyetlen olyan feltevés, vagy ta­lálgatás nem szivárgott ki, amely szerint a német gazdaság problémája a vitában szóba került volna. Ez a tény azonban egyáltalán nem könnyítette meg az értekezlet munkáját, mert nyilvánvaló, hogy a né­met gazdaságnak a Marshall-terv esetleges végrehaj­tásánál igen fontos szerepet szántak a nyugati fővá­rosokban, különböző kényszerítő okokból. A német termelés majdnem teljes kikapcsolása a világgazdaságból, amint ez a legutóbbi két­ esztendő során kiderült, kettős negatív követ­kedvezménnyel járt. Az első az, hogy a Ruhr-v­idék széntermelésének ki­­esése igen súlyos helyzetbe sodorta Nyugat-Európa gazdaságát és ma már világosan leírható, hogy a Sruhr-szén nélkül a Monnet-terv keresztülvitele, de a nyugateurópai gazdaság általános újjáépítése és át­szervezése is lehetetlen. Az európai szénhivatal leg­utóbbi adatai szerint a Ruhr-vidék és az aacheni me­dence széntermelése, amely májusban 5,85 millió ton­nára rúgott, a háború előtti széntermelésnek csupán 57 százaléka, holott a Saar-vidék a háború előtti szén­termelésnek 80- a belga 87, a lengyel-sziléziai szén­­medence 88, Franciaország pedig 102 százalékét ter­melte. Az európai ipari termelés és közlekedés három nagy szénvidéken nyugodott, az angol, a német és a sziléziaii széniprodukción. A sziléziai széntermelés, amely óriási erőfeszítéssel júniusban valószínűleg él­én­ már a béketermelés 90 százalékát, Kelet és Közép­­európa, kisebb részben a Skandináv államok szükség­letének fedezésére szolgál, de a lengyel hároméves terv keresztülvitele a lengyel széntermelésnek olyan nagy részét veszi igénybe, hogy kivitelre igen kevés jut. A keleti német, az orosz megszállási­ zónában fekvő német barnaszén-medence termelése a jobb élelmezési helyzet következtében a Pravda adatai szerint elérte a bébetermelés 71 százalékát és jelentő­( Folytatás az 1. oldalról) rását a kormányból és a munkásegység felrob­bantását, mint, Franciaországban, vagy a kisebb­ség rezsimjének ráerőszakolását a demokratikus többségre, mint Olaszországban — az ilyen segít­ségből valóban nem kér Európa. A június 5-i Marshall-előadás után Ben Cohen — Tru­man elnök tanácsadója — egy másik elő­adásban körülbelül 25 milliárd dollárban jelölte meg az európai államok kölcsön­­szükségletét a következő 5-6 évben-de nehogy az a téves várakozás alakulhasson ki, hogy az európai államok ilyen értékű ame­rikai segítségre számíthatnának is a következő években, az Egyesült Államok pénzügyi állam­titkára, Snyder, sietett kijelenteni, hogy az úgy­nevezett, Marshal Hero semmiféle kötelezettséget nem jelent egyelőre az Egyesült Államok adó­fizetői, vagy pénzpiaca számára. A párisi konferencia sikertelensége ilyenfor­mán nem egyéb, mint a moszkvai értekezlet eredménytelensége: egy lépcsőfok a különböző nagyhatalmak békeszervezési és újjáépítési el­képzeléseinek tisztázása terén. Olyan illúziók foszlottak szét, melyeket értelmes ember nem is táplálhatott. De mint ahogyan minden ok meg volt, hogy a béke hívei üdvözöljék a paris cite közlét létrejöttét, úgy semilyen ok nincs rá, hogy most már csüggedten ám­ tételezzek fel hogy Európa végleg ket­északadt-A béke útja, akár csak a gazdasági újjáépítésé, meredek és göröngyös. Sok vita, kemény, tiszta és egyszerű szó lesz még szükséges ahhoz, hogy megértsék az Atlanti óceánon innen és túl, miről van szó: felépíteni egy földrészt, mely két világ­háború vérének és szennyének áradatában hem­­pergett meg, amely legyőzte, de nem semmisít­heti meg egy történelmi pillanat alatt a fasiz­­must, mim ahogy azt a magyar összeesküvés felgöngyölítése után a nagy francia és olasz összeesküvés jelei is mutatják. Éberségre, erőre és józanságra van szükség, hogy Európát újjá­építhessük. De ez az újjáépítés alulról felfele fog történni, a munkásság, a parasztság és a terem­ő értelmiség erejéből, nem pedig a trösz­tök a junkerek, a levitézlett mili­tarizmus, vagy a reakció spirituális hatalmainak vezetéséver­­sen hozzájárult a szász-lausitzi és a berlini ipari ter­melés és áramszolgáltatás fokozásához. Anglia szén­­termelése a kormány legutóbbi igen komor kijelen­tései szerint még mindig túl alacsony ahhoz, hogy Anglia saját szükségletét ellássa, az 5 napos munka­hét bevezetése óta a termelés nem csökkent ugyan, sőt bizonyos mértékben emelkedett, de az angol szak­értők szerint Shinwell tüzelésügyi miniszternek az a terve, hogy a 290 millió tonnára tervezett ez évi ter­melést 220 millió tornára emeli fel, alig lesz megva­lósítható. Anglia minden jel szerint újabb, az időjárástól függő téli szénválság előtt áll. Az európai szén­hiányt Amerika csak részben tudja fedezni. A legutóbbi adatok szerint az Egyesült Államok az év első negyedében 8,7 tonna barnaszenet és 2,3 mil­lió tonna kőszenet exportáltak Európába, ami egy­magában óriási mennyiség, mert hiszen a háború előtt Európa mindössze évi 100.000 tonna amerikai szenet importált hajózási célokra, egyes atlanti ki­kötőkbe, de a felduzzadt mennyiség sem fedi az európai, elsősorban a nyugateurópai szükségleteket, mert az amerikai szénnek, közel háromnegyede a há­rom nyugateurópai államban: Fran­ciaorsz­ágban, Olaszországba és Hollandiába került. A másik súlyos hiba az, hogy az amerikai szén igen drága, mert az Európába szállított amerikai szén árából 60 százalék k kiállítási költségekre esik, s így Európa szénimportja ijesztő mértékben csökkenti Európa egyébként is rohamosan apadó dollár- és aranykészletét. A helyzetre jellemző, hogy Anglia, gazdasági történetében i talán elő­ször a múlt hónapban kért és kapott az amerikai szén­­exportból elég tekintélyes részt. Mindezekből világosan kitetszik, hogy a Ruhr-szén termelésének igen erőteljes eme­lése nélkül Németország gazdasági helyzetét normalizálni, a nyugateurópai újjáépítést be­látható időn belül megindítani képtelenség. A Ruhr-vidék ezen, és acéltermelés© viszont szerves és megbonthatatlan kapcsolatban áll a német élelmezési helyzettel, elsősorban a Ruhr-vidék bányászainak ellátá­­­­sával. Az egyik angol hetilapban volt a közelmúltban rövid beszélgetés olvasható az egyik nagy Ruhr-bánya vezetőjével. Ez a szakember annyit mondott, hogy havi 2400 tonna szalonnapótlékkal a Ruhr-vidék szénterme­lését napi­ 24.000 tonnával lehetne emelni. Ez természe­tesen nem történt meg, egyrészt azért, mert az angol katonai hatóságok keze meg van kötve, azt az óriási ter­het, amelyet az egyébként is súlyos pénzügyi és gazda­sági gondokkal küzdő Anglia számára a brit megszállási övezet lakosságának eltartása jelent, nem fokozhatják. Az élelmiszerellátás és a széntermelés tehát okozati, szerves összefüggésben áll egymással, egyik a másik nélkül nem oldható meg. Az angolszász hatalmak több kísérletet tettek ennek a problémának a megoldására. Ezideig egyik sem sikerült A januári washingtoni egyezmény azt tervezte, hogy kb. 2 év alatt, természete­sen igen nagy összegű átmeneti invesztíciókkal, a német kivitelt a két angolszász zóna teljes gazdasági egyesítése után annyira felfokozzák, hogy a német export az élelmi­szer- és nyersanyagbehozatal költségeit fedezi. A terme­lés és a kivitel azonban a washingtoni egyezményben kitűzött mennyiségeket és összegeket mindezideig nem érte el. Maga a teljes egyesítés közigazgatási és állami jogi formális akadályok, valamint az amerikai és angol hatóságok ellentétes gazdaságpolitikai és világnézeti beállítottsága folytán csak most sikerült a közös Gazda­­sági Főtanács fölállításával. Ezek az adminisztrációs reformok azonban még mindig nem érintették a dolog lényegét és igen kevéssé járultak hozzá a német gazda­ság javulásához, mert egyrészt az angol sajtó megálla­pítása szerint a Clay-Robertson egyezményben semmi olyan intézkedés nem található, amely tisztázná a nyugateurópai termelés jövőjét, másrészt éppen ellen­kezőleg, a Ruhr és Rajna vidék szén­, vas- és acélterme­lésének csökkenése a legutóbbi hivatalos jelentés szerint a globális ipari termelés korlátozásával járt- Június első hetében a vas, acél és vegyiipar számos nagy üzeme kénytelen volt a termelést beszüntetni és a német műrumitermelés 60%-ra csökkent. Az orosz álláspont szerint, amelyet az Izvesz­­tíja nemrégiben igen világosan kifejtett, a né­met gazdasági kérdés megoldásának eltolódása arra vezethető vissza, hogy a nyugati hatalmak nem hajtották végre a potsdami konferencia határozatait, , ----­nem oszlatták fel a nagyipari konszerneket, nem nácít­­lanították a gazdasági apparátust és főleg nem hajtották végre azt a reformot, amely az orosz megszállási zóná­ban olyan gazdag gyümölcsöket hozott. Bajorországban egyedül közel két millió hektár maradt a nagybirtoko­sok kezén, amelynek az a következménye, hogy a termés javarésze nem a hivatalos elosztó szervezet kezére, ha­nem a feketepiacra került. Az Izvesztija szerint a búza­termésnek csak 61, a burgonyatermésnek csak 79, a zab­áé tengeritermésnek csak 80%-át szolgáltatták be. Természetes, hogy az a súlyos teher, amelyet első­­sorban Anglia számára a nyugatnémet iparterületek lakosságának ellátása jelent, sokáig nem lesz elviselhető. Azok a megszorítások, amelyeket Dalton kincstári kan­­cellár a napokban bejelentett és amelyek az angol nép életszínvonalának további süllyedését jelentik, majdnem kizárja, hogy ugyanakkor Anglia tartsa el az e­gy­ált­a­­lán nem termelő, vagy igen csökkent termeléssel dolgozó rajnai, vesztfáliai és ruhrvidéki lakosságot. A Szovjet­unió kormánya a maga részéről, ámbár nem fogadta el Washington és London ajánlatát, hogy az orosz övezetet gazdaságilag egyesítse a két angolszász övezettel, szin­tén felállított központi, ugyancsak kizárólag németek­ből álló Gazdasági Főtanácsot, Kelet-Németország gaz­­dasági és pénzügyi igazgatására, sőt a legutóbbi jelen­tések szerint a vörös hadsereg berlini lapja, a Tägliche Rundschau szerint a szovjet­ kormány hajlandó megfon­tolás tárgyává tenni a zónaközi forgalom lebonyolítására közös szerv felállítását. Mindezek azonban csak mechn­­nikus eszközök, amelyek a két alapvető problémáit, a szénkérdést és az élelmezési kérdést nem oldják meg. A szénnek és az élelmezésnek szoros összefüggésére jel­lemző a Pravdának az a megállapítása, hogy a szovjet megszállás alatt levő keletnémet barnaszénvidék terme­­lése, a bányászok jobb ellátása folytán 71%-ra emelke­dett és tovább is emelkedőben van, míg a Ruhr­ vidék termelése a békeszínvonalnak, mint már mondottuk, csak 57% -át érte el. Feltehető, hogy amennyiben Nyugatourópát a Mars­ahall-terv keretében külön, bár laza egységbe foglalja a francia és az angol kormány, ezzel a német kérdést még nem oldották meg, legfeljebb annyi történik, hogy Franciaország megkapja azt a szénmennyiséget, amely­­hez, bár erre a moszkvai egyezmény értelmében joga van, a termelés csökkenése folytán még mindig nem juthatott, az is lehetséges, hogy az amerikai tőke be­folyása alatt álló nyugatnémet ipari nagyvállalatok termelését erőteljesen sikerül felfokozni. De a német kérdésnek olyan sok és bonyolult, részben lélektani, részben politikai, túlnyo­móan azonban gazdasági vonatkozása van, hogy ezeket csupán teljes német egységgel és pedig úgy politikai, mint gazdasági egységgel lehet megoldani, amint ezt Molotov a moszkvai értekezleten követelte volt. A két egység nem választható el, mert politikai egység nélkül azt a tömegernyedtséget, tömegmunkaiszonyt, amely ma Németországban, talán inkább csak az angol­szász övezetekben uralkodik, nem lehet legyőzni. Bár a szénkérdés és az élelmezési helyzet a kulcsa a német problémának, a legutóbbi évek tapasztalatai megmutat­ták, hogy a lélektani tényező legalább is olyan fontos­­ságú, mint a tisztán materiális faktorok. A munka lendülete, menete, eredményessége nem csupán az ellá­tástól, hanem olyan fizikai tényezőktől függ, amelyek­nek jelentőségét éppen a Szovjetunió ismerte fel leg­először és legnagyobb mértékben. A történelem furcsa dialektikája, hogy a szobi­alista birodalom, a Szovjetunió vezetői mesterei állnak, m­int lehet egy ország lakosságát minden nélkülözés és szenvedés után is olyan hallatlan munkateljesítményre lelkesíteni, amely a haladásnak, az emelkedésnek és jólétnek, a technikai fejlődés világra szóló eredményei mellett még mindig legfőbb forrása. A német kérdés KÖZGAZDASÁG COR! GAZDASÁG ÉS POLITIKA " lim II ......Mini Ilii .....Ulli II.................. I ........................... ...............r"—'"O___TTTJtmrnnL inuii.i.iiijj ..„ui-jj 1947 július 6 Tehát nem sikerült a megegyezés az ellentétek és ellenvélemé­nyek közös nevezőre hozása vagy legalábbis tisztázása. Minket, mint magyarokat és mint európaiakat egyaránt érint a kérdés, ha nem is egyforma módon és egyenlő mértékben. Mint magyarokat a dolog annyiban érint, hogy részei vagyunk az európai népek cser­edájának és sorsuk nem lehet közömbös ránk nézve. Magyarország igazán csak egy vi­rágzó Európában virágozhat föl. Kern mind­egy számunkra, hogy azok a népek, amelyek­kel gazdasági, kulturális és politikai síkon érintkezünk, megoldják , és ha igen, milyen módon saját problémáikat. Mi megoldottuk eddig is a magunk kérdéseit — elvégeztük a feladatot, amely ránk várt és elvégezzük ez­után is — a magunk erejéből, ha kell, — külső segítséggel, ha lehet. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi megoldás a könnyebb és gyorsabb. De nem okvetlenül a legolcsóbb!... Mint európaiak, fájlaljuk, hogy ered­mény nélkül mentek el a tárgyaló felek Páriá­ból, mert ez azt jelenti, hogy ennek a föld­résznek sokat szenvedett, egymás ellen harcolt és m­i reménytelenségben sínylődő népei egy újabb reménységgel lettek szegényebbek. Mint európaiak, reméljük azonban, hogy megtalálható a megoldás — akár így, akár úgy. Od­­kiálthatjuk Európa népeinek, testvé­reinknek: nincs veszve semmi, van még re­ménység! Segítsetek önmagatokon! Segítse­tek egymáson! És akkor majd mások is ser­gítenek rajtatok. Európa az utóbbi évtizedekben sok bajt hozott önmagára és a­ többi földrészre. De Európa hozta a világnak ezt a civilizációt és azt a kultúrát, amely ma az egész emberi­ségé, Amerikáé és a Szovjetunióé is. Ezért Európa megérdemel valamit. Legalább any­­nyit, hogy engedjék meg, hogy újra­­­ önmar­kára találjon,­­ hogy népei önmagukra és egymásra találjanak. A többi már az ő dolguk!

Next