Közgazdasági Szemle – 1984.
április - VITA - Tulajdon, gazdálkodás, szervezeti rendszer (Palánkai Tibor)
mind külföldön, például a kisvállalkozásokkal vagy nemzetközi szervezetekbe való belépésünkkel összefüggésben.) Ezeket az elképzeléseket az utóbbi időben erősödő propagandánkkal sem sikerült teljesen eloszlatni. A reform nem átmeneti engedmény az alkalmazkodás érdekében, hanem valódi alkalmazkodás, a társadalmigazdasági alakulat minden lényeges elemének megújítása, érdemi fejlesztése. A termelés szervezete — a szervezet termelési vetületei A reform és alkalmazkodás komplex megközelítése a termelési módot, illetve a társadalmi-gazdasági alakulatot a maga teljességében, szerkezeti bonyolultságában és szerves egységében fogja fel. A termelési mód sokdimenziós jelenség, melynek egyes elemei és mozzanatai (technikai, termelési szervezet, tulajdon, gazdálkodás, intézmények stb.) önálló mozgással és fejlődési-működési jellemzőkkel rendelkeznek ugyan, egymástól azonban nem választhatók el, kölcsönös függésük és egymáshoz tapadásuk különbözőségükben is azonossá teszi őket. Ezt a megközelítést elfogadva vetek fel néhány gondolatot technikaistrukturális fejlődésünkkel és annak társadalmi összefüggéseivel kapcsolatban. Az intenzív fejlődésre való áttérés egyik alapvető feladata a gazdaság technikai alapjainak a rekonstrukciója és korszerűsítése, széles körű szerkezeti átalakítása. A technikai fejlesztés és az innovációs folyamat meggyorsítása a világgazdasági helytállás alapfeltétele. A változások általában vett szükségességét és fontosabb feladatait többé-kevésbé pontosan felismertük és megfogalmaztuk. A konkrét fejlesztési irányok meghatározása, kialakítása a közvetlen termelés szintjén végezhető és végzendő el. A technikai rekonstrukciónak és alkalmazkodásnak sokrétű társadalmi feltételei és követelményei vannak. Mint Marx „A filozófia nyomorúságá"-ban megfogalmazta: „Amilyen mértékben fejlődik a szerszámok koncentrációja, fejlődik a munkamegosztás és vice versa" ([5] 147. 1.). Adott technikának egyrészt sajátos termelőszervezet (termelő organizmus) felel meg. Ez a technika belső működési, illetve hatékonysági feltétele, termelőerőként való kibontakozásának kerete. Menynyiségi vonatkozásban a probléma az optimális üzem- vagy vállalati méret kérdéseként fogalmazható meg. Az üzem-, illetve vállalatnagyság az adott tevékenységek jellege, az anyagi és az emberi termelőerők aránya által nagymértékben meghatározott. Az üzem-, illetve vállalatméret függvénye a szükséges tevékenységek (kutatás, fejlesztés, termelés, értékesítés) koncentrálódásának, méreteinek és arányainak, s természetesen tevékenységi területenként változik. Minőségi oldalról a vázolt probléma a termelő organizmus optimális megszervezéseként, a tevékenységek (fejlesztés, termelés, irányítás) közötti ésszerű specializáció formájában vagy a kooperációból származó előnyök maximális kihasználásának kérdéseként jelenik meg. Marx a technika fejlődésének és a termelés megszervezésének összefüggéseit a tőkés társadalomra történetileg részletesen (a manufaktúrától a modern gyárrendszerekig) vizsgálta, s ezeket az egymástól elválaszthatatlan összefüggéseket a termelőerők körébe sorolta. Ma a technika, a tőkeállomány és a termelőszervezet optimális koncentrációja, illetve ezek megszervezése a kölcsönös világgazdasági függés rendszerében növekvő mértékben nemzetközi mércével méretik meg, a nemzetközi versenyképesség alapvetően ennek a függvénye. Az utóbbi évtizedek fejlődése azt mutatta, hogy a műszaki fejlődéssel, különösen a tudományos és technikai forradalom ágazataiban az optimális termelési méretek jelentősen megnövekedtek (acélgyártás, autóipar, vegyipar stb.). E méret 3 Nyilvánvaló, hogy mindezen meghatározó tényezők másként hatnak a szolgáltatások területén, mint a repülőgépgyártásban.