Közgazdasági Szemle – 2005.
január - Voszka Éva: Állami tulajdonlás – elvi indokok és gyakorlati dilemmák
A Voszka Éva is vagyonátcsoportosítások miatt az ÁPV Rt. hozzárendelt vagyona 1999-ben és 2003-ban is több százmilliárd forinttal nőtt, és 2004 nyarán a hullámzó ütemű eladások ellenére 220 milliárddal meghaladta a hat évvel korábbi értéket. S ebben még nincsenek benne a minisztériumi tulajdonlás olyan nagy tételei, például a Magyar Fejlesztési Bank, a Magyar Államvasutak, az autópályák vagy a villamosenergia-rendszert irányító Mavir. Az állami vagyon tehát ma sem elhanyagolható nagyságú, és mint ahogy eddig, ezután is időről időre kiterjedhet. A privatizációnak van még tere, és a nemrégiben feléledt heves politikai támadásoknak van még tétje. Ezért talán nem anakronizmus feleleveníteni, és a magyar tapasztalatok fényében is megvizsgálni néhány alapkérdést. Fontos-e a tulajdonos kiléte? A közgazdasági elméletek többsége azt feltétezi - amit a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztani látszanak -, hogy a tulajdonos kiléte fontos: a magán- vagy közösségi tulajdon jelenléte perdöntő a vállalatok működése szempontjából. Az álláspontot De Alessi [1980] így foglalja össze: „A tulajdonjogok számítanak. A tulajdonjogok különböző rendszereinek hatásai a magatartásra és a jólétre jelentősek és átfogók. Az erőforrások felhasználásához fűződő jogok struktúrájának különbségei szisztematikusan és előre jelezhető módon befolyásolják a magatartást" (272., 274. o.). Ezt azonban többen vitatják, és a kételyeket az elmúlt évek közép-kelet-európai privatizációs kudarcaival, ugyanakkor az átalakulás más útját követő Kína látványos sikereivel is alá lehetetett támasztani. Az érvelés egyik kiindulópontja szerint minden vállalat - a mérettől és a tulajdonosi szerkezettől függetlenül - hierarchiát, azaz a piactól eltérő irányítási-koordinációs mechanizmust jelent (Williamson [1996] 17. o.). A hasonló belső irányítás különösen a nagy méretű állami és magáncégek működésében szembeötlő. A kormányzati szektor gazdaságtanának szakértője, Joseph Stiglitz szerint mindkét esetben jellemző a megbízóügynök típusú kapcsolatok hosszú láncolata, a napi tulajdonosi ellenőrzés hiánya, a felelősség delegálása, a menedzsment jelentős autonómiája és önérdek követése a közösség, illetve a részvényesek érdekeinek rovására, ami magántulajdon esetében sem zárja ki a járadékvadász magatartást (Stiglitz [2000] 221-222. o., [2001] 36. o.). E logika következetes érvényesítése arra az eredményre vezet, amit John Kenneth Galbraith már korábban megfogalmazott: a modern nagyvállalatoknál, működjenek akár a kapitalizmus, akár a szocializmus körülményei között, a végső tulajdonos kiléte nem meghatározó tényező (Galbraith [1990]). Az érvelés másik iránya a verseny szerepét helyezi a középpontba, azt állítva, hogy az fontosabb a tulajdonnál. Az elemzők abban egyetértenek, hogy a konkurencia intézménye lényeges feltétele mind az allokáció, mind az üzemeltetés, ezen belül a vállalatirányítás hatékonyságának, mert jobb teljesítményre ösztönzi a menedzsmentet, és az összehasonlítás lehetőségével pótlólagos információt ad a tulajdonosoknak, javítva az ellenőrzés . Az ÁPV Rt. Privatizációs Monitor megfelelő évfolyamai (http://www.apvrt.hu/v20539.html), folyó áron, a mindenkori nyilvántartási értéken. 5 2004 nyarán a parlamenti ellenzék kampányt indított általában a privatizáció, ezen belül néhány cég eladása ellen (Csuhaj [2004]), majd az őszi kormányváltás után a Fidesz bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez a privatizáció leállítására (A Fidesz• • [2004]). 6 A vitáról jó áttekintést ad Shirley-Walsh [2004] 5-14. o.