Közlöny, 1849. január (1-15. szám)

1849-01-26 / 11. szám

Ha a’ nép ezt teszi, ’s mindig és mindenütt teszi, az el­lenséget összeroskadtatja a’ fáradság alatt, ’s nagy csata nél­kül is elveszti. 7. ) A’ hol pedig a’ közelben a’ nemzetnek hadereje van, ott a’ népnek kötelessége tömegestől felkelni, ’s a’ hadsereg munkálkodásait az által gyámolitani, hogy tömegeivel az ellen­séget túlszárnyalja, ’s az által erejét megoszlatja, és a’ honvéd­sereg győzelmét megkönnyíti, kisebb csapatait megrohanja, élel­mi társzekereit elfogja, elöhaladását utak, hidak elrontásával, töltések átmetszésével (a’ nemzet hadvezére utasításai szerint) vizek kieresztéseivel ’stb. gátolja és nehezíti. A’ nemzet seregei gyözhetlenek, ha a’ nép által ekként támogattatnak. 8. ) A' ki az ellenségnek seregeink állásáról hirt viszen, vagy mond, az halál fia. — A’ ki ellenben az ellenség állásáról a’ nemzet hadvezéreit értesíti, az a’ nemzet által megjutalmaz­­tatik. 9. ) A’ melly megyének vagy kerületnek, vagy járásnak főhelyét az ellenség megszállja, vagy megszállni fenyegeti, — azon megye, kerület vagy járás köteles a’ maga székhelyét biz­tosabb helyre áttenni, ’s ha kell, vándorolni faluról falura, mig csak egy szabad hely van a’ megyében, vagy kerületben —­­s ha ez is elfoglaltatnék, át kell költöznie ideiglenesen a’ köz­­igazgatással a’ szomszéd törvényhatóságba — mert az ellenség csak földet foglalhat el, a’ hatóságnak magának fen kell marad­ni a’ hatóság kebelén felül. Volt idő, hogy például Pest megyét a’ török bírván, Pest megye Füleken tartotta szabad törvényes gyűléseit, de tartotta! A’ megyei hatóságnak nem szabad meg­szűnni, vagy az ellenség kezeibe kerülni, mig egy talpalatnyi föld van, mellyet a’ magyar szabad hazájának nevezhet. — így például túl a’ Dunának Eszék, Dunán innen minek Komárom, Pest­megyének Kaloc­a,vagy a’ hős lelkületű solli járásban bármelly más város. — Tisza Dunaközt fekvő vidéknek Szeged­­stb. a’ hatósági gyakorlatra biztos menedéket nyújt. Ezek azon rendeletek, mellyeknek pontos teljesítését ’s vele a’ haza megmentését, a’ kormány, a’ nemzet nevében nem­csak megvárja, hanem mégis kívánja, ’s a’ köteles engedelmes­séget számba venni el nem mulasztandja. Kelt Debreczenben januar 25. 1849. A* honvédelmi bizottmány. 919 e. Rendelet. Popovics Bazil, munkácsi püspök felterjesztésére, melly­­ben megyéje lelkészeinek azon papi illetéki pótlék kiadatását kéri, melly a’ főszámvevő hivatal által kidolgozott munkálat szerint őket illetné, ezennel a’ honvédelmi bizottmány kijelenti, mikép a’ méltányos kérelem azonnal teljesittetik, mihelyt az illető ki­mutatás beérkezendik; ne egy azonban a’ derék papság legsze­gényebbjei, addig is, mig szabályszerű intézkedések létethetnek, mostoha helyzetükben enyhítés nélkül hagyassanak, meghagya­­tik a’ pénzügym­inisteriumnak, miszerint Popovics Bazil, munká­csi püspök urnak öt ezer pengő forintot fizessen ki, a’ vé­gett , hogy ezen összegből nevezett püspök ur megyéje legsze­gényebb lelkészeinek jövedelmét vallási és hazafiui érdemeik tekintetbe vételével 300 po­ntig kipótolhassa. A’ további intéz­kedés a’ kívánt kimutatás beérkeztével haladék nélkül meg fog tétetni. Kelt Debreczen, január 24-én 1849. A’ honv. bizottmány elnöke, Kossuth Lajos. KINEVEZÉSEK. H. 1192. A’ hadseregben következő törzstiszti előléptetések té­tettek : A’ harmadik huszár ezredhez Ezredesül és ezred­ par­ancsn­o­k­u­l: Kászonyi József ezredbeli alezredes. Alezredesül: Dipók­ Antal 6-dik honvéd zászlóaljbeli őrnagy. Őrnagyokúl: Puchly József. Földváry András. Irinyi Bertalan, ezredbeli századosok. Szám feletti őrnagyúl: Przyiemszky Gyula lovag ugyanazon ezredbeli százados. Az aldunai hadsereg parancsnoksága mellé kat s­e­gé­dü­l, ’s őr­nagy ill . Kosztka József 33-dik gyalog ezredbeli százados. Az 52-dik gyalog ezredhez őrnagyúl: Bárány Károly ezredbeli százados. Mind­ezen kinevezések rang­os illetményre nézve folyó január hó 16-tól számítandók. Mészáros Lázár, hadügyminister. A’ 36-dik zászlóalj tiszti létszámából a’ zászlóaljnak­ meg nem jelenésük miatt kiterültettek: Kohrer Ferencz. Seyman József, főhadnagyok. Boleman Adolf, hadnagy. Csikán Károly alorvos. Mi is ezennel közhírré tétetik. Debreczenben, január hó 24-én 1849. Mészá­ros Lázár, hadügyminister. A . s. 1282. sZ. Hütflösz Samu 36-dik zászlóalji hadnagy fels­zólittatik, miszerint zászlóaljánál Eszéken folyó hó utolsó napjáig okvet­lenül jelenjen meg, ellenkező esetben neve a’ zászlóalj tiszt létszámából ki fog töröltetni. Debreczen, jan. 24. 1849. Mészáros Lázár, hadügyminister. 903 . e. N. Károly helvét hitvallású lakosai egy 8 mázsás harangot ajánlanak a’ haza oltárára, — vegyék érette a’ haza és kormány köszönetét. Kelt Debreczenben, jan. 23-án 1849. A’ honvédelmi bizottmány. NEM HIVATALOS RÉSZ. A’ jelen magyar-osztrák háború okai. Debreczen, jan. 25-kén. Bennünket a’ végzés akara­tunk ellen sodort háborúba háromszáz éves elnyomatás után Austriával, ’s mivel már a’ kard ki van húzva hüvelyéből, senki ne ámítsa magát azon gyáva kilátással, hogy e’ háborúnak egy kétszínű simogatás ször­ mentében, vagy egy „s­z­a­t­h­m­á­r­i békekötés“ véget fogna vetni. Nem! — A’ századok óta érlelt árulás nemzeti létünket tette föl a’ koczkára, ’s a’ kivont kard nem fog többé vissza­menni hüvelyébe, mig a’ kérdés örök időkre megoldva nem leend.­­S ki e’ nemzeti tusának ez ünnepélyes pillanataiban két­kedni tudna, ki porszemnyi énecskéjének, nyomom életének vagy birtokának gyáva féltése miatt képes lenne a’ csatamezőt kerülni, vagy épen elég elvetemült lenne a’ zsarnok zsámolyá­hoz csúszni, az kitépte magát a’ nemzet kebeléből; megszep­­lőzte saját anyját, ki nekie — a’ nyomorúltnak — létet adott; megfertöztette az emléket, mellyeknek tejéből ’s véréből táplál­kozott; annak a’ haza örökéhez nincs joga, mert saját szárma­zását, saját véreit tagadta meg; az magát földönfutóvá tette, mint az első testvérgyilkos,’s ennek átokbélyegét viselendi hom­lokán mind végig, mig e’ földön szemérem, becsület és hazafi­­ság él! Úgy van, nekünk e’ tusát végig ki kell harczolnunk, mert olly végleteken állunk, hol élet és halál érintkeznek. A’ magyar nemzet e’ harczot nem idézte elő; a’ magyar nemzet három századig majdnem szünet nélkül tiltakozott a’ rá erőszakolt forradalom és polgárháború ellen; a’ magyar nemzet még akkor sem nyúlt fegyverhez, midőn jogait letiporták, leg­­nemesb fiait vérpadra hurczolták, midőn a’ habsburgi királyok poroszlói nyakig úsztak a’ magyar nép kincseiben és vérében. A’ jövevény német kormány legázolta a’ nemzetet, kifosz­totta az országot, megbecstelenitette az embertermészetet, a’ testvér kezébe gyilkot adott saját testvére ellen; mérget adott a’ nőnek, hogy férjét megölte; árulásra csábította a’ fiút saját édes apja ellen; ’s a’ magyar mégis tört, szenvedett és hall­gatott. Talán gyáva volt a’ magyar, hogy mindezen égbekiáltósá­­ijokat hidegen tűrte? Nem­ a’ magyar nem volt gyáva, hanem hűséget eskü­dött volt a’ királynak, ’s vallási áhítattal érzé keblében a’ tisz­teletet , mellyel királya iránt viseltetett. Ilyen volt a’ magyar mindig, ’s íme most még is háború­ba van sodorva Ausztriával. Jöni fog egy ivadék, melly bámulva kérdezendi, mikép történhetett az, hogy Ausztria fegy­veres haddal támadott meg egy nemzetet, mellynek legkitűnőbb jellemvonása mindig ki­­rályáhozi tántorithatlan hűségü csatlakozása volt, melly—midőn fejedelmeit már isten és ember elhagyd — páratlan elszántság­gal állott ki a’ síkra ’s mentette meg a’ habsburgi házat a’ vég­romlástól ; melly, midőn a’ világesemények óriása mármár le­ránta a’ királyi diademát az ausztriai ház fejeiről; megfeledke­­zék minden szenvedéseiről és fájdalmairól; megfeledkezék ar­ról , hogy a’ megrendült trón lépcsözete szent emlékű őseinek vérével van locsolva; megfeledkezék arról,hogy az austriai ház a’ magyar irányában soha nem ismert más politikát mint az áru­lás, hitszegés és lealacsonyitás politikáját; —szóval: megfeled­kezék mindenről, csak arról nem, hogy a’ királyi szék veszély­ben forog ’s azt mindannyiszor meg is mentette? Igen is, igy fog kérdezni a’ bámuló késő ivadék. ’S e’ kérdésre a’ jelennek kötelessége megfelelni, hogy az utókor igazságosan ítélhessen rólunk és ellenségeinkről. Nem tartozunk azok közé, kik a’ múltak fölidézésében gyönyörködnek; de szükségesnek tartjuk, hogy a’ Magyaror­szág és Austria közt fenforgó viszályok eredeti okai valahára minden leplezés nélkül tisztán és világosan ki legyenek fejtve. Némellyek a’ fenforgó viszályok forrását a’ statusadósság­ban, mások a’ birodalom anyagi érdekeinek a’ martiusi magyar törvények általi dissolutiójában, ismét mások — ’s ezek biz­ton az osztrák camarilla leggazabb czinkosai közé sorozhatók­­­s a’ magyar nemzetnek a’ többi népfajok fölött bitorlóit supre­­matiájában, ’s a’ legisleggazabbak azon körülményben keresik, hogy a’ martiusi törvények meghozatala által az austriai biro­dalomnak a’ pragmatica sanctio által biztosított egysége és con­­sistentiája megrendittetett. Vannak továbbá olly söpredékei is az emberi nemnek, kik sajátlag ezen okok egyikében sem látják a’ viszályok forrását; hanem látják olly egyéniségekben, kiket forradalmi viszketegek minden társasági kapcsok felbontására készt, ’s kik ennélfogva személyes hiúságból és önzésből so­dorták a’ nemzetet egy pusztító háború örvényébe. Mindezen eltérő vélemények egyet kétségtelenül bizonyí­tanak : azt t. i. hogy a’ fenforgó háború forrását a’ fölhordott okok egyikében sem kell keresni. Sokan azt hiszik, hogy a’ statusadósság azon kérdés, s melly a’ konkolyt Magyarország és Ausztria közt kihintette. Nincs kétségünk benne, hogy napjainkban a’ mammon embereinek nagy befolyásuk van az események menetére, ’s ek­­kint kétség kívül a’ pénztözsérek is szították a’ tüzet ellenünk; de hogy ezen oknak elhatározó befolyása lett volna e’ háborúra, kereken tagadjuk. Igaz, hogy a’ statusadósság ellen Magyarországon mindig nagy ellenszenv mutatkozott; de hiszen ez nem volt titok az­­ osztrák kormány előtt; mert még a’ régi pecsovics rendszer alatt is, valahányszor e’ pontot érinté, mindannyiszor kudarczot vallott. Az is igaz, hogy ezen ellenszenv soha nagyobb fokra nem r­­ágott, mint a’ martiusi napokban. ’S mind e’ mellett is azt merjük állítani, hogy a nemzet s­okkal ’s móddal a’ statusadósság egy részét magára vállalta v­olna. Ha Ferdinand austriai császár és magyar király ekkép szól­ ,Magyarok, a’ statusadósság olly teher, melly alatt birodal­omnak minden részei roskadoznak; lidércz, melly jobbágyaim­­ i s legjobb vérét kiszívja. Igaz ugyan, hogy ezen adósság a’ ti ga­­rantiátok és beleegyezéstek nélkül keletkezett; de hiszen örö­kös tartományaim sem bűnhődhetnek azért, mit elödim vétkez­­t­tek; ’s hogy ezen adósság örökös békeháboritó gyanánt ne áll­jon közöttetek ’s többi hü népeim között — mert atyai szivem­hez egyaránt közel áll minden hü fiam — ám vállaljatok el e’ teherböl egy részt, hogy a’ kérdés végkép megoldva, és a’ bé­­ke örök időkre szilárdítva legyen.“ Erre valljon mit válaszolt volna az ekkép férfias őszinteséggel megszólított nemzet? Meg vagyunk győződve, hogy a’ nemzet—ha tán vonakod-­­ va is—nem utasitandotta vissza a’ békekezet. Legroszabb esetben pedig a’ dolog egy európai congressus által döntetett volna el, ’s mi elvállaltuk volna a’ státus-adós­ság egy részét, mikép elvállalta Belgium. Itt tehát hasztalan keressük a’ jelen vészes háború for­rását. Az is hazudság, hogy a’ mártiusi törvényekből szükség­­kép a’ birodalom anyagi érdekeinek dissolutiója következett, ’s hogy ezt kell a’ háború forrásának tekinteni. Magyarország önként ajánlotta ezen érdekek méltányos kiegyenlítését, mi egy kereskedelmi congressus által a’ köl­csönösség alapján könnyen eszközölhető vala; de az odanyujtott békekéz mindannyiszor dölyfösen visszautasittaték. Avagy talán a’ magyar nemzetnek a’ többi népfajok fölött bitorlott suprematiájában kell a’ viszályok forrását keresnünk? Ez azon ámítás, mellyel az udvari ármány és gaz czinko­sai ügyünket a’ polgárisult világ előtt bemocskolhatni remélték. De csalódtak. Mert ügyünk csak azon népfajoknál nem talált rokonszenvet, mellyeket az udvar ocsmány politikája előre kiszámított gaz czéljaira részint nevelt, részint gonoszul föl­használt. A’ pragmatica sanctiónak a’ martiusi törvények általi megrenditésében sem fedezhetjük föl a’ viszályok kútfejét, mert ezekben — közjogilag — semmi újat nem nyertünk, ’s a’ prag­matica sanctio egészen illetetlenül hagyatott. Hasonlag nyomorult azon ellenvetés is, mintha egyesek ön­zése és hiúsága sodorta volna a’ nemzetet e’ vészes háborúba; ’s nem lehet más czélja, mint hogy hazánk legnemesb fiai bűnba­kéi állítassanak föl: mintha alkotmányos mozgalmunk nem lett volna az összes nemzet akaratának kifolyása. Mindezen okok oda esnek vissza, hogy a’ jelen háború forrását a’ martiusi törvényekben kell keresnünk, ’s azon vál­tozásban , mellyet azok hazánkban nem csak politicai de társa­dalmi tekintetben is előkészítettek. ’S­ime e’ szempont egyszerre megfejt mindent, eloszlat minden homályt, megszüntet minden kétséget. A’ martiusi törvények nálunk a’ democratiát, a’ legszélesb alapra fektetett népkormányzást alapították meg: itt a’titok kéz­zelfogható kulcsa. ’S ez mindenekfölött tanulságul szolgálhat a’ magyar népnek. — 1. 38 BELFÖLD. SZÉKELY TÁBOROZÁS. E’ czim alatt a’ Kolozsvárott megjelenő ,H­o n v­é­d* (szer­keszti Ocsvai Ferencz, a’régibb (Kolozsvári Híradói derék szerkesztője) egy olvasásra méltó czikket közöl, mellyet Erdély múlt évi történeteinek ismertetéséhez újabb adatul jónak látunk átvenni. Szolgáljon e’ czikk feleletül azoknak, kik — mikor Erdély némelly ügyetlen kormányférfiak gyengesége és az áru­lók gazsága miatt elveszett — olly fenhangon vádolák a’ szé­kelyeket, Erdélynek ’s az összes magyar hazának ezen leghűbb, leglelkesebb fiait. A’ czikk egész terjedelmében következő. ,,A’ magyar hadsereg jó, a’ császári eszeveszetten fut Segesvárnak ’s Szebennek. A’ lelki sötétség börtöne, mellybe reactio és katonai uralom által erdélyi magyarokul élő halottkint két hónapig eltemetve valánk, szétzúzva. Ismét látunk, ismét­­ élünk. Hagyd közöljünk némellyeket az odtob. 16. ótai keleterdé­lyi , főleg székelyföldi események közül. Érintett és azt követő két napon a’ székely nemzetnek az agyagfalvi téren gyűlése volt. Főtárgya: megyékben le­vő ’s az oláhok által kiirtani megkezdett ma­gyar testvéreinknek (kiknek védelme iránt a’ kormány­szék , a’ hadikormányhoz ismételten hiába irt­ a 11 a 1­o­m n­y­uj­­tás ’s az országszerte megbomlott rend hely­reállításának becsületes szándéka volt. E’ gyűlésnek, akár a’ jó rendet, akár a’ roppant számbeli és erkölcsi erőt tekintve, Erdély soha párját nem látta. Közel százezer izmos, szabadságszerető székely tanácskozott itt a’ legmeglepőbb komolysággal. Értesítés és értesülés ama kérdés iránt: mikor és hányan ’s minő irányokban in­duljanak? már másodnapra ment vala át. Bér­de Mózsi és vele egy tekintélyes rész tizenkét napi előkészület után tizen­kétezernek , mások ’s ezekkel a’ többség az egésznek, rögtön indulását ajánlák; midőn Buczi 12-ik zászlóalji honvéd szá­zados szószékre lép ’s hiteles értesülés nyomán előadja, mi­szerint Urbán M. Vásárhelyt elfoglalta; Küküllömegyéböl pedig Réz Farkas családjának kegyetlenül kiirtatásáról­ levelet el­­l vásott fel. A’ váratlan hit villámkint hata a’ gyűlésre, ’s az utólsó véleményt határozattá emelé. Már most nem tanácskoznunk, tennünk kell— mondá Berzenczei. Holnap tábort alakítunk. Harmadnap is megkisérté Berzenczei elfogadtatni véle­ményének legalább azon részét, hogy csak a’ fegyveres erő ’s azzal 6—8 ezernyi önként vállalkozó, rendezettebb nemzet­őrség induljon el, a’ többiek (18—40 évig) maradjanak tarta­lékseregül a’ székben, alakítsanak zászlóaljakat, szerezzenek fegyvert ’s gyakorolják magokat; de hiába. Ha én megyek, menjen más is! menjünk mind! kiáb­á a’tömeg’s nem volt hatalom, melly más gondolatra bírni képes legyen. Octob. 18-kán tábor alakult. Háromszéknek D­o­n­á­t­h al­ezredes, Csik­ Gyergyónak Dorschner ezredes, Udvar­helyszéknek Beczman alezredes, Marosszéknek Lázár Dénes lön vezére, fővezérül Zsombori székely huszárez­redes kiáltatott ki. Öt napon át folyt ki, mint egy hatalmas tenger, Keresztur­­székböl a’székely tábor. Sokan azt hivék, mindent elrombol, mit maga előtt talál; én aggódtam, mert tudám, hogy a’ szer­felett nagy erő önterhe alatt rogyik le. Ismétlem: soha együtt ennyi ezerét termetes, szép bátor férfiaknak, soha erőt és lelkesedést nem látta e’ hon, mint va­la látható itt, e’ nép arczán és sorai közt. Ha fegyvere és fe­nyítéket tartani tudó derék vezére volna — gondolom — or-

Next