Közlöny, 1849. február (16-40. szám)

1849-02-22 / 35. szám

Debreczen, 35 sz. Csütörtök, február 22. 1849.­­ hivatalos lap. ♦ A’„Közlöny“ hétfőt kivéve, naponkint jelenik meg. — Ára lapjainknak helyben 7 frt, és postán négyszeri szétküldéssel hetenként 7 írt 12 kr pp.­, naponkint 1 szétküldéssel 1 frt pp. — Felvétetnek mindennemű hirdetések, mellyek hasábsoráért 5 p. kr. vétetik. — Előfizethetni minden álladalmi postahivataloknál és a’ kiadó hivatalban Debreczenben. — HIVATALOS RÉSZ. KINEVEZÉSEK. 3681. A’ 10—ik huszár ezred tartalék osztályához kineveztetnek. Alszázadosokal: Szvednyiczky János, ezredbeli: Dwonkowszky Ulászló, 16-ik huszár ezredbeli. Hertelendy János, ezredbeli főhadnagyok. Főhadnagy okai: Takáts Zsigmond , ezredbeli hadarok­ Fekete Jenő, 29-ik honv. zászlóalji hadnagy. Száraz Ferenc, 30-ik honv. zászlóalji hadnagy. Hadnagy okai: Huszti Sándor temesi nemz. őrhadnagy. Tamaska Gábor ezredbeli őrmester Szathmáry András szekerészi őrmester. Falusy Mihály szathmár megyei nemz őrségi őrmester. A’ 39-dik gyalog ezredhez. Számfeletti századoséi: Pattery Atill marquis ezredbeli főhadnagy előbbi rang­jával. Mind­ezen kinevezések február hó 16-tól számítandók. Mészáros Lázár hadügym­inister. A-H. Kineveztetnek: A’ Komáromvár-eröditéshez. Századosokai : Thally Zsigmond, Baranyai József. Mesterházy őrnagy úr mellé segédtisztül és fő­hadnagyéi : Csala N. n. 6. százados. Rang és illetménynyel febr. 16-tól 1849. Mészáros Lázár, hadügyminister. F. p. 3281. A’ tárczámhoz tartozó táborkari osztályban Köry János írnokot igtatóvá kineveztem. Debreczen, febr. 19-én 1849. Mészáros Lázár, hadügyminister. RENDELET. A’ zászlóaljak parancsnokainak. A’ Közlöny múlt évi december 27-én kelt 199-ik számá­ban foglalt illetményi kimutatás következő két rovata „Hadosz­tályok és idő különbség nélküli szállásbér, és úti szállásbér naponkint“ — a’ mozgó hadsereg tisztjeire — kik hadjárat al­kalmával szállással úgyis elláttatnak, nem alkalmazható. A­ szál­lásbér tehát csak azokat illeti, kik folytonos helybeli szolgálat­ra elrendelve lévén, egy helyen legalább egy hónapig­­ tartóz­kodni kötelesek, és kincsleti szállással el nem láttathatnak. Az illető tisztek utiszállásbért is csak hivatalos kiküldetésekkor az esetben kapnak, hahogy különben napi díjjal el nem láttatnak és a’ szállásbér fizetését hivatalos nyugtatványnyal bebizonyíthatják. Mind azon tisztek tehát, kik a’ feniit rendelet félreérté­se következtében szállásdijt már felvettek jövő havi fizetésök­ből az állodalomnak visszatéríteni köteleztetnek. E’ rendeletem pontos és szigorú teljesítése az illető ka­tonai parancsnokok és pénzkezelőknek felelet terhe alatt meg­­hagyatik. Kelt Debreczenben, febr. hó 17-én 1849. Mészáros Lázár, hadügyminister. ADAKOZÁSOK. 2315. o. Illési János korm. biztos jelenti, hogy a’ n.-kúnhegyesi ref. egyház egy 8 mázsás harangját a’ haza szükségeire fel­ajánlotta, fogadja érette a’ derék község a’ haza és kormány köszönetét. Kelt Debreczen febr. 21-én 1849. A’ honv. bizottmány. Az országos rendőri hivataltól. Torontálmegye alispánja jelentése nyomán értesült a’ hi­vatal, következő hazafias adakozások felől u. m. 1) Rónay született Fedrigoni Luiza asszony ajándékozott a’ honvédek számára 12 pár fehér ruha neműt. 2) Termacsis született Miháj­lovics Erzébet 6 párt. 3) Wegling Józsefa 3 párt. 4) Varga Ferencz uradalmi ügyész 3 párt. 5) Grabácz községe 70 párt. 6) Osztern község hasonlag adományozott; ’s mind ezen adományok f. é. jan. 11-én Nagy-Becskereken, az illető helyen által adattak. Fogadják az illetők a’ haza köszönetét. A. H. Igazítás. A’ Közlöny 17. számában a’ 61. 7.­aljhoz kinevezett Vit­­nyédy és Pongrácz századosok, a’ főhadnagyok sorában emlí­tetvén, nehogy ezen hiba a’ zászlóalj tiszt. létszámában zavart okozzon, az ezennel kiigazittatik. Debreczen febr. 20. 1849. NEM HIVATALOS RÉSZ. A’ magyar-osztrák háború okai. IV. Debreczen, február 19-kén. A’ martiusi törvények — miként láttuk — (lásd a’ K­ö­z­­löny idei H, 12 és 19-dik számait) olly pillanatban keletkez­tek, midőn a’ februári forradalom következtében egész Európát conflagratio fenyegette, a’ bécsi udvart Metternich bukása ka­lauz nélkül hagyta, és Magyarország az említett törvényekben követelt politikai ’s társalmi átalakulásra hosszas küzdések által már előkészítve volt. Magyarország e’ nevezetes napokban, még mielőtt az új törvények szentesítést nyertek volna, egy békés forradalmon ment keresztül, melly a’ nélkül hogy a’ közrendet megzavarná, az ország minden állapotait gyökeresen átváltoztatá. A’ megyei és városi hatóságokat az ország minden részei­ben népbizottmányok váltották föl; a’ tanácskozási és törvény­­széki teremek megnyíltak a’ nagy közönség előtt; a’ censura— mellyet illy körülmények közt különben sem respectált volna senki — magától esett el, miként az ép testről lefoszlik a’ rot­hadásnak indult tag; huszonnégy óra alatt fölállítva jön a’ nem­zetőrség ; a’ nép roppant számú gyűlésekben isten szabad ege alatt kezde tanácskozni ügyei fölött; a’ mi még a’ hűbéri rend­szerből Magyarországon fenállott, azt halomra döntötte a’ föléb­redt nép dörgő igazságkövetlése, ’s nem volt emberi hatalom, melly ezentúl Magyarországon az úrbért és földesúri zsarnok­ságot fentarthatta volna. Ezen kifejtések, mellyek a’ martiusi napokban rohanó ár­víz gyanánt követték egymást, sajátságos helyzetbe hozák Austriát. Magyarországon a’ nép mindig azzal volt ámítva — ’s ezen ámítás a’ németországi sajtóban is nagy szerepet játszott —­­mintha sajátlag az austriai kormány és fejedelmi hatalom volna azon egyedüli paizs, melly a’ népet a’ magyar aristocratia ha­tártalan kényuralma ellen fedezi. E’ balhiedelem sokszor lankasztotta a’lelkes­ hazafiak ere­jét, ’s nem ritkán épen azok törekvését hiúsította meg, kik min­dent föláldozának, hogy a’ népet ösjogaiba visszahelyezhessék. Austria hatszáz éves elvetemült zsarnokságának egyik főmaximája volt: konczot vetni az osztályszenvedélyek közé, miszerint a’ közvetlen ’s gyakorta csak látszólagos előny fölött egymást mardosván, feledjék fölkutatni ama közös forrást, mellyből mindenikre egyaránt szenvedés, elnyomatás és átok fa­­kadott. Austria remekül értette a’ mesterséget, népszerű szint mázolni gálád cseleire, ’s a’ népnek nyújtott oltalom ürügye alatt gyanút, ellenszenvet és visszavonást hinteni az ekkint egymás­tól távol tartott felekezetek közé. És e’ politikával — mellynél a’ kancsukapolitika zsarno­kibb talán, de mellynél erkölcstelenebbet ’s átkosabbat a’ világ­­történetek nem ismernek — sikerült Galicziában a’ hős lengyel nemzet virágát az elámított csordanép által lemészároltatnia, sikerült az osztrák és cseh aristocratiát önkényétől függővé tennie, sikerült a’ despotismusnak olly nemet találnia fel, melly a’ gazul bitorlott „a t­y á s k o d á s“ palástja alatt egyaránt sanyar­gatta alattvalóinak minden osztályait. Austria ezen politicával megtörte a’ feudális aristocratiát; de a’ feudális rendszerből megtartott annyit, miszerint ha a’ nép túl menni készülne azon határon, mellyet Austria a’ nép­követeléseknek szabni jónak talált, az aristocratiát és annak érdekeit használhassa gátul a’ népmozgalom ellen. Úgy viszont leigázta e’politicával a’népet is; de annyi kedvezést mégis mutatott iránta, miszerint ha az aristocratia igen nyomasztónak találná a’ despotismus ránehezülő súlyát, a’ durva tömeget használhassa föl eszközül a’ szabadságnak még lehellete ellen is. Ez volt azon „atyáskodó kormány“, mellynek an­nak idején egész Europa 0 z s a­n­n­á­t kiáltott. Ez volt azon „humane Regierung,“ melly a’vilá­gért sem gyilkolta népeit, hanem csak azt akarta, hogy maguk legyenek öngyilkosaik. De a mártiusi napok fejleményei — mikép már említők — csodálatos szerepcserélést idézének elő. Magyarországon már a’ mártiusi napok előtt akadtak bá­­torlelkű honfiak, kik nem tétováztak kissé szellőztetni a’ kárpi­tot, melly e’ fertelmes politikai szörnyet a’ profanum vulgus szemei elöl eltakará. És noha Magyarországon is sikerült Austriának a’ népke­­gyelés színe alatt magát a’ nép előtt népszerűvé, a’ nemzet szí­nét pedig egy elkorcsosult oligarchia és egy minden világi e­­lőnyröl híven megemlékező, csak erkölcsi és vallási hivatásáról megfeledkező felsőbb clerűs közvetítése által gyűlöltté tenni, még is akadtak a’ nép között úgy községek mint egyesek, kik min­den kegyelet mellett, mellyel a’királyi névhez csatlakozónak, sejteni kezdék, hogy e’ kormány még sem olly mértékben „atya­i“ a’magyar nép iránt, mint a’minőnek magát kürtöli ’s bérszolgái által kürtölteti. A’ mártiusi napok eloszlatának minden áltatást. A’ harsány igazságkövetléseiben egyesült nemzet élén azon férfiak állottak, kik mindig a’ népszabadság mellett és mindig Austria gyalázatos rendszere ellen küzdöttek. Austria csak kettő közül választhatott. Vagy engednie kelle a’ kor és a’ „p­a r­a­n­c­s­o­l­ó k­ö r­ü­l­­ra­é­n­y e­k“ követeléseinek, és ez esetben le kelle mondania a’ reményről — mellyel bennünket már gr. Széchenyi István a’ „honi hűségéről“ ismeretes nagy hazafi is kecsegtető pro­­grammtöredékeiben — hogy Magyarországból is Galicziát csi­nálhasson. Vagy nyíltan kelle kitűznie a’ reactio sárgafekete lobogó­ját ’s vaskezekkel lenyűgöznie az egész nemzetet, mi által vég­kép el leendő oszlatva a’ 14 millióval szemközt, az „atyásko­­dásnak“ meg nem érdemlett, de annál öröm­estebb bitorlott há­romszáz éves nimbusa. Ez utóbbi, ha Austria eszközökkel is birondott rá, igen veszélyes kísérlet lett volna, főleg olly pillanatban, midőn a’ szárazföldi monarchiák létét egy hajszál tartotta, midőn csak a’ párisi demokraták szeszélyétől függött vérbe füröszteni egész Európát ’s olly örvénybe sodorni a’ szárazföld minden fejedel­meit, mellyből bizonyára nem az 1847-ki statusquo fejlődött volna ki; midőn a’ halálra csigázott lombardok Radeczky „dia­dalmas hadait“ Milánóból Veronáig űzék; midőn végre Magyar­­ország páratlan egyetértéssel el vala tökélve, nem tűrni tovább az eddigi állapotok épen olly nyomasztó mint szégyenilő súlyát, ’s inkább élre állitni mindent, koczkára tenni még a’nemzeti létet is, mint szégyenpellengérre állítva lenni a’civilizált világ előtt, és egy test- és léleksorvasztó rendszer lassan, de biztos kiszámí­tással gyilkoló befolyása alatt harcz és küzdelem nélküli becs­telen halálnak menni elébe Austria tehát az elsőt választá, ’s ekkér keletkezének a’ magyar nemzet életében epochalis martiusi törvények. BELFÖLD, Debreczen, febr. 21. Beköszönt az ajtatos böjt, el­múltak a’farsang napjai. Szomorúak voltak ezek nagyon, de komolyabbak’s tanúság teljesebbek mint valaha. A’ magyar dél— özeg ifjú nem a’ tánczterem szűk falai közt nézte szive hölgyét, hanem szabad ég alatt, csatasíkon várta a’halált; a’ deli nő nem ölte rózsa­szín ruhát, hanem gyászba öltözött hogy így várja be keble ifját és a’ szabadságot; a’ táncz­ene elnémult e­­gészen ’s csak az indulónál, vagy egy csatában elesett vitéz sírja felett szólalt meg olykor olykor. Jól van ez igy; ha az időt elkéjelegnénk, gondtalanul, gyászunk és keservünk örök lenne, mint tánczaink, mellyeket vállainkra készité a’ zsarnok. Debreczenben az idén egy nyilvános táncz vigalom sem tartatott. Ifjai jobb része harcz téren van, hölgyei homn borult kedéllyel, de panasztalanul várják a’ szabadságot és a’ zöld ko­szorút. Magából e’ városból több van két ezernél távol a’ csa­ták külömböző helyein, ’s mosolyognom kell ha meggondolom, hogy az ellenség, midőn e’hazát bitorul megtámadta, a’nép rokonszenvében kereste legfőbb támaszát, azon népében, mely­­lyel a’ szabadság Vele született, melly kész érte mindenét fel­áldozni. A’ napokban körülményeim egy elaggott nővet hoztak össze, arczulata ’s őszhajai mutatók, mikép nyolczvan év repül­hetett már el feje fölött. Szemeiből könyek folytak, talán utol­sók, miket életében sírni fog, ’s el mondá a’ fájdalom hangjain, mikép egyetlen fia mint százados elvitte századát Erdélybe, egyetlen egy unokáját nem tartoztathatá vissza az elmeneteltől. Ajkán keserv szólott, szemében köny ült, de arczulatára a’ vi­­szonlátás reménysugárai ragyogtak. Gyakran lehet az utczákon csoportúsé sokaságot látni. Is­mét egy árulót hoztak a’ városba. Lépten nyomon hallja az em­ber: bűnösnek nincs kegyelem, halál az áruló fejére! Igenis, igazságos hogy büntetés sújtsa a’ gonoszt, de távoztatnunk kell a’ terrorismus azon nemét, melly a’ vétség fokozatait ismerni nem akarja, melly a’ mellett, hogy czélhoz nem vezeti, sok ár­tatlan hazafinak ontja ki vérét. Ügyünk olly stádiumra emelkedett immár, miszerint senki egyéniségéhez kötve nincs ’s annak egyesek elpártolása mit sem árthat. De azért szükség, hogy a’ hűtleneket érje a’ törvény sajtoló karja, ’s vigyázzunk hogy tü­relmes engedékenységünk a’ népet boszuállásra ne vezesse. Népboszú dúl ott, hol a’ törvények hallgatnak. A’ nép igazságos szokott lenni, de korlátokat nem ismer haragja, mi­dőn megbántatott. Manlius meg menti a’ capitoliumot, u­­gyan ő, mert a’ népszabadság elleni összeesküvés vádja érte, bár tizenkét polgári érdemkoszorút ’s melle sebeit mutatá fel, a’ tarpei szikla csúcsról taszittatott le, így szokott tenni a’ nép, mellynek a’ szabadság legdrágább kincse. És ezért őrködjék a’ törvény hogy a’ nép haragja ne legyen annak pótlója. Hallottuk, hogy az „Alföldi Hírlap“ napilappá fogna át­változni. Részünkről ennek csak örvendhetünk; de más felöl fi­gyelmeztetjük annak derék szerkesztőjét, hogy, midőn lapját, kikapva a’ régi vágásból, más alakba önteni ’s talán más irány­ba vezetni akarja, ügyeljen, nehogy e’ súlyos időkben keserű­­séget ’s párt vitákat idézzen elő, nehogy gyengítse azon ha­tást, mellyet eddigelé a’ tiszai népre gyakorlott. Az „Al­földi Hírlap“ hangulata komoly és férfias , mint az idők­höz illik , mellyekben élünk ; nem bíbelődik mélységes politikai czikkekkel , hanem éber figyelemmel kiséri álla­potunkat, ’s azokat kellően felvogva szól , biztat, buzdít, czáfol, fenyeget, akkér mint a’körülmények kívánják. Egy párt­töredéknek véleményét sem viseli, iránya legtisztább leghaza­­fiabb, ennek köszönheti azon kedvezést, mellyben részesül; czél­­ja nem nyerészkedés, hanem a’ hazafias eszmék terjesztése, ezért számolhat felsőbb méltánylatra. Máskor talán többet fo­­gunk róla szólani. A’ K­á­r­o­l­y­i huszárok egy csapata tegnap indult Er­­délybe. Szerencse kisérje a’ derék vitézeket. Károlyi István le 35

Next