Közlöny, 1849. április (68-92. szám)

1849-04-05 / 71. szám

257 osszon halált; életet, melly örökifjan kél ki sírjából, hogy zöld koszorúként övezzék át a’ hosszú századok; ’s osszon halált, mellynek éjében kihamvad még az emlékezet halvány csillag­fénye is. Kemény Dénes nem hagyá el, k i s z a k i 11 a t é k a’ közélet pályateréröl, mellynek bajnoka volt. Keblében nem ham­vadon el — kioltatott a’ láng, melly ihlette , vezérló < gv­­kor híveit — egy égő szobor — kioltatott, midőn villámai olly szükség valának. Mi állunk még a’ téren; ’s közepette a* fergetegnek, melly romlásában egyszersmind fellegeket ver el, illetetlen marad keb­lünkben a’ hely, hová a’ hősök oltárképét helyzi az elismerés. Ne várják önök tőlem elhunyt társunk életirását. Midőn a’ n e m z e t létele fölött vív tusát az önkény ’s az örök igazság: nincs egyéni élet, mellynek számára üres lapot hagyhatna a’ történet. Igen; hagyjuk most a’ nagy egyéniségeket pihenni; a’ boldogság napsugaraiban válnak ők a’ nemzet ereklyéivé. Azon kor arczképét se várják önök tőlem, melly társunk cselekvésének fényes rámája volt. A’ romokat kell előbb eltisz­­togatni, hogy az uj egyház épülete fölállitathassék, hová szent­jeinek szobrait helyzendi hálás imádatban a’ késő ivadék. Átadom keblemet az emlékezetnek, melly leledni nem tud; hogy megviradjon nagy társunk sírja fölött — egy végbucsu, mit a’ rohanó élet az enyészet örök éjeiébe kiált a’távozott után. És midőn ezt, ’s önök közt, uraim, én teszem: gyer­mekül látszom magamnak, ki a’ tengerpart értéktelen homokát szórja a’ mélybe, melly a’ gyöngyök dús kincstára fölött hul­lámzik el. Volt egy korszak e’ nemzet életében — a’ „névtelenek“ mondhatnók — mellynek számára alig veend helyt a’ historio­graph egykoron; borongjon fölötte sugártalan éj, hogy marad­jon rejtelem, mint valának szenvedései. E’ kor olly közel hozzátok. ’S a’ kornak, mint a’ hegy­nek, bizonyos távol tünteti föl valódi nagyságát. Az egykori ellenzék kora ez. Nagy események látpontjait nem mutathatja ezt — feljaj­­dulás nélkül tört meg annyi hű szív ; ’s ki kérdezi: miért ? A’ küzdelemnek nem csak halála, van reménye is, melly aczéloz, és díadalma, melly megpihenteti. Az ellenzék kora mind ezt nem ismeré. Mint éjjeli csatában, midőn a’ halál kalangyákat öl ki a’ harcz soraiból, a’ nélkül, hogy az, ki m é g él tudná: kinek keb­léből szakadt fel a’ végső sóhaj, melly körűié elzendttl, mint egy átok vagy áldás — nem nyílt vivtér volt az, mit a’ dicső­ség ’s a’ nap bemosolyg, mint egy fényes koszorú; min a’ pár­tok szilaj tusája tombol, a’ felekezet bátorító ’s jutalmazó kísé­retében ; nem! Egy fénytelen éj volt, mellyben az enyészet angyala öldökölve halad elő, mig nyomain mély árnya terül el — a’ szolgaság. ’S ekként vérzettek, ’s vérzettek el századok óta, a’ nem­zet legjobbjai. Nyomaikon sivár gyomot vert föl az idő ; csak az emlékezet virasztott a’ hamvadó hála sárguló koszorúja fö­lött, egyedül. Egy volt, a’ mi maradt, most mint három század óta, vál­tozatlanul, mint az alp; hogy szárnyszegve csűggjön e’ nemzet minden emelkedésén: az a’ hatalom, melly ostorozta e’ hont, és nem felejtett, miként nem tanult. A’ század hév levegőjében hatalmas eszméket érlelt meg a' népek ébredő öntudalma, mit saját erejének mérlegelésére ébresztett az elnyomás. Sok, mit vallása czikkei közé sorozott a’ hagyomány, ’s megülte az emberiség keblét, mint lidércz, el­aszott satnya lombul, hogy helyére a’ többség eszméje lép­jen — eme hatalom, mellyben az uj idő istene nyilatkozik nagykorúvá lett népeinek, miként a’ kiskorúakat, nemértett cso­dák járszalagán vezérlé. ügy kellett. A’ gyermeket az enge­delmesség vezérli,a* férfiút az öntudat. Ne v i g y ó k öt, h a g y­­ják menni a’ boldogság örökifjú hona felé; ne leljék fel számára, hagyják keresni. Nem az az alamizsnakincs, mit olcsó zsoldul vett oda a’ kegyelem, hanem a’szerzemény, mit arcza verejtékében a’ szabadkar keres. Nem úgy hazánkban. A’ nemzet istenének szobrai kiszó­­ratának, ’s az idegen istenek bálványai előtt hozsánnákat kiál­tozott egy bérencz csoport, melly a’ közélet árupiaczán szen­nyes kezekkel árverelte a’ jelen ’s jövőt. Csak egyről feled­­kezének meg — mint mindig — a’ mesterek. Hogy a’ sir felett, mellyben a’ szabadságot — mint egykor a’ messiást — befala­­zottnak vélték, az esz me gyulád meg; mellynek teste nincs, melly keresztre feszittessék; seregei sincsenek, mik ellen zsol­dos csapatokat állíthatni. Csak emlékezete van, mit elte­metni igen, de megölni nem lehet, mert, mint a’ kaszált fü, a’ metszés által erősödik gyökerében; és van hite, hogy az el­­zendülö igék sárkányfogaiból a’ cselekvés pánezélos lovagai kelendenek fel. És a’ hitnek megszületnek apostolai, kik legyenek pálya­­törők, a’ hős bátorságával ’s a’ polgár szeretetóvel. Olly kevesen valának. Nem a’ nép milliói álltak fel, egy mindenhatóság — : egyes karok valának, mik megrázták lán­­czaikat, hogy emlékeztessenek, hogy lánczokat viselünk mind­nyájan , egyes szózatok valának, mik felsikolták az álmot, hogy örökre ne szenderüljön el, eszméletre verve az elfásultságot, aczélozva a’töredező erőt; villám, melly át-át szeldeli az éjt, hogy láttassa, milly hosszú az, és olly sötét, sötét. Igen, a’ hatalom ellenében, melly e’ nemzet léteiét elta­posta, egyes férfiak valának, kik megkezdték a’ század tusáját. Róma senatorai, kik currulis székeiken bevárnák a’ halált, de becsület- ’s tisztaságban megtörhetlenül. Fegyverük a’ puszta, luszta szó. Nem a’ jövőért kérlek számadást — mert érezték, hogy a’ jövő a’ népé, ’s az majd birkozandik igazsága mellett, a’ le^ázolt, mcgrablott múltat mutaták fel, e’hosszú bünjegy­­zéket, melly riasszon ’s tanítson egyiránt. Olly szegények valának ők, az apostoli férfiak. Az igaz­ság és jog kincstárain féltékeny őrül virasztott a’ hatalom, fu­­iar-rabló kezét nyújtogatta mind az után, a’ mi még fenma­­radt, az egykori fény ’s gazdagság morzsáiból. ’S ők nem bírták leverni e’ kincstár zárait; nem bírták le­szaggatni a’ sorompót, mit a’ nemzet egygvéválhatása közé tolt a’ századok bűne; nem dönték össze merész karokkal a’ nem­zeti létei rommá tört, de még álló palotáját; nem dobák oda a’megtört, de Iétező törvények árny-bástyáját, hogy mind e’ felett szabadon, korlátlanul mozogjon a’ teremtő erő. Nem tevék. Mert a’ nemzet nagy része a’ sorompókon kívül állt; vele az erő, de vele a’ gyűlölet is, melly fulánkol, vagy az elfásult­­ság, melly önkeblébe temetkezett. Mert tudák, hogy a’ tölgy daczos csatát vivandhat egykor a’ fergeteggel, mig első lombjait egy hő sugár kiaszalja; ’s egy szélvonal kioltja a’ mécs haldokló tüzét_ hadjátok terjedezni, ’s a’ fergeteg lesz az, melly olthatlanná dagasztja. Mert tudák, hogy a’ nemzet — mint egykor a’ szolgák — kezéből a’ fegyvert kitépte a’ féltékeny hatalom; ’s végre: Tudák, hogy a’ szabadság fényes egyházát nem lesz h o 1 megépitni, ha e g y ko r i palotája, romaiban bár, meg nem őriz­tetik. És ők.... hü örök valának. Virasztottak a’rabló kezek felett ;megvédték nyomra — nyomra a’ tért, hogy a’ terem­tés nagy művét szélesb alapon folytassa a’ boldogabb jövő. Szép hazánk te, Magyarhon’s Erdély!... Egy szív, melly­nek két kamarája, de egy élete van; testvérek, kiket a’ börtön lözfala választott el csupán, hogy egymás kebelén ne zokogjon vissza a’ közös szenvedés. És mégis, ismertük-e mi annyian Erdélyt, a’ nemzetiség ős fajának honát, olly hűn megőrzött emlékeivel; azon tűzhelyt, hol első gyuladt mega’ nemzeti önállás szikrája, mikint lángjai u­­toljára hamvadának el;Erdélyt, mellynek bérczein a’ szabadság tiarezdala mennydörgőit annyiszor, mig lenn a’ völgyeken szilaj tusákban fönn lengett a’ zászló, olly gyakran véresen és ron­gyokra tépve, de becstelenül soha, mert felette a’ hűség és ki­tartás örlángja égett. Mint egy-egy szózat, melly a’ távolból segélyre hiv, ’s mit összetép a’ fergeteg, mielőtt hozzánkig sújtaná: zendült át néha a’ bérczeken innen és túl egy emlékezet; olly forrón, olly fájva; de a’ kebel, mit keresett, hideg, hideg maradt. Mert a’ két hon egy nemzete majd nem idegen lön egy­másnak. Csak a’ hatalom, mellynek lánczait mindketten hordo­­zák, ismerte Erdélyt, ’s pihenő erejét, mellynek csak eszmél­­kedni kell, hogy majdan megtörhetlen legyen. 1830-ban volt. A’ júliusi napok, mintegy éji gyuladás, átvillámlák azon éjt is melly Erdély béczein olly hosszan fekü­­vék, ’s megszólaltaták az uj hitnek apostolait, hogy jelentsék a’ népnek a’ megváltó érkezését, ki a’ szabadság. Kolos megye felhívása volt az első sugár; olly halovány, de elég, hogy a’ viradást mutassa : szerény fölirás a’ fejede­lemhez , melly a’ törvényre emlékeztetöleg, országgyűlés egy­­behivását kívánta. A’ hatalom előtt, melly korlátot nem ismer, mig szeszé­lyes kénye ki nem fárad — törvényt idézni: lázadó, forradalmi bűn. ’S kolos merész követelése annak nyilváníttatott. ’S tudjátok, hogy valahányszor a’ trónról e’ szó „forra­dalom“ elhangzott: megvillant egyszersmind az egyesek fölött a’ bakó bárója, hogy az öszves nemzet nyomása megkettöztessék. Erdély elnyomatását megkettőztetni lehetlen volt többé; de hogy a’ hóhér ne hiányozzék, és az uralkodóházi rokon herme­lin illethetlenségben az ügyek élére, Estei Ferdinánd állíttatott. E’ név maga egy történet, melly hangosan beszél; egy egy emlékezet, melly a’ nemzet keblébe égetteték; egy átok, melly legyen öröklő, mint bűnei. — Ez a’ kor, mellynek villámaiban elsápadott annyi akarat, melly erőre fejlődöttnek hitte magát; ’s annyi remény — mint a’ sülyedö hajó kincse — szóratott ki a’ köz szenvedés tenge­rébe ; ez a’ kor teremtő Kemény Dénest, hogy váljék olly ret­­tenlhetlen, mint diadalmas apostolává. Mint a’ vízbe hányt kő után mindig újabb ’s szélesb gyü­­rüzet kereng fel: egy rég nem érzett villanyos élet rengeté meg Erdélyt. A’ mozgalmat isten indítja meg, ’s nem ember az ki megtörje, mielőtt lefutná pályáját. A’ törvényt nemcsak az üldözött igazság keresi fel védel­­mül: használja a’ hatalom is álarczúl, melly vértezze mezetlen bűneit. Négy év előtt a’ szózat, melly felhivá a’ törvényt ’s or­szággyűlést kívánt, forradalminak bélyegeztetett; négy év után megtörtént az cgybehívás, mert a’ hatalom dús aratást re­ményle a’ magvakból, miket elszórt. ’S csalatkozott. Mert vol­tak még mindig, kik a’ megvesztegetett közszellem bordélyhá­zában, inelly mint a’ kénbanyák levegője észrevétlenül mérgez el és öl, áruvá nem tevék keblök istenét és a’ jövőt, ’s fölmu­­tatákaz utóbbi négy év eseményeit, mintegy hosszú uj bünrovást. ’S a’ forradalmi országgyűlés elüzetett — a’ hatalom azt hívé, hogy megöli az eszmét, ha apostolain diadalt vészén. ’S azért nemcsak eltávolitni kell őket... le kelle riasztani, megsem­­miteni. Mert hiszen csak egy maroknyi földet hagyjatok a’ szír­ien , mire az igazság magva hull, hogy feltavaszodjék előbb­­utóbb. ’S a’ nemzet bajnokait üldözés fogadta, mellynek fegyve­rei a’ közélet terén túl, elhatottak a’ magány élet tűzhelyéig. E’ kor szentelé meg a’Wesselényi nevét; ez tette az üldözött hazai ügy hőseivé két nagy társát Kemény Dénest is — kit soraink közt üdvözöl a’ nemzet hálája — Szász Ká­rolyt; ki csuk azért nem áll most helyemen, mert elhunyt pá­lyatársa dicsőségében kell osztoznia, miként fáradalmaiban olly lün osztozott. A’ három évi cyclus formaszerüleg megtartatott. Í837ben Szebenbe hivatának Erdély rendéi, hogy e’szintolly szolgai mint nemzet ellenes faj környezetében még csak nemleges támaszt se leljen a’ polgári hűség. ’S hihette-e Erdély Gesslere, hogy annyi zaklatás, ármány, ’s választási csíny után , azokkal álland szembe ismét, kiket le­tolva, elnémítva, elrias tva vélt? Nem ismeré e’ féifiakat. A’ szolga csoport körűié elfeled­­teté, hogy a’ j e 11 e m az a’ bérez, min az igazság épülete ál­land, mellyről megiratott, hogy meg nem törendik a’ pokol ka­pui ; elfeledteté, hogy a’ jellem, hasonló a’ napsugárhoz, melly az isten zsámolya mellől fakad, ’s leúszik a’ föld poráig, de fé­nyes palástját el nem szennyezi. Erdély bajnokai azok valának , kik előbb.... többen valá­nak ; kiket a’ nyomorgatott nemzet szent ügyéhez az utóbbi há­rom év tapasztalása csatolt. Csak egy hiányzott... az , kinek ne­ve megáldott és rettegett vala — Wesselényi. Hazátlanná tevék ... Belisart 1 ’s hazátlanná a’ szent tör­vény álarcza alatt, mit lázasztó gúnyul nem pirult az ármány felölteni. ’S ki versenyzett volna Keménynyel az elsőség koszorúi­ért ?—Elismerés, melly szintúgy megtiszteli öt, mint társait. — Akarom remélni — igy inté kezdetben az Estei — hogy múlt­kori túlzásaival ön felhagyand. Meggyőződésemet követem, mint mindig — volt Kemény válassza. * ’S önök tudják, hogy azon fölterjesztés, melly az elgázolt törvények hosszú sorát bitóvá tévé, mire a’,hatalom állíttatott, a’ Kemény Dénes müve volt. A’ dühöngő podesta eléparancsolá a’ lázadót. — És ha én, torkába fojtatom önnek vakmerész nyelvét? — mondá. így capacitáltak akkor. — Meggyőződésemet követem, mindig — volt Kemény válasza. ’S önök tudják, hogy az első szózat, melly a’ „maligna resolutio“ minden igejót, minden álokát összemorzsolá — a’ Ke­mény Dénesé volt. És az ármány minden nyílt és alattomos fegyvere meg­tört .. . Erdélyt a’ legszégyenletesb bukás menté meg Gessle­­rétöl; ’s azon perezben, midőn törvényesíteni vélte állását. Ment el a’ szégyenköröl, hová a’ nemzet átka pelengérezé. — Hagyjanak önök elsietnem az utóbbi évek mindig de­­rengöbb hozományain. A’ létezőt megvédnil roppant feladat volt egykor a’ hívek parányi seregének; de a’ negatio jövőtlen tere. És bár a’ látkör széledező fellegei közül naponta inkább átragyogtak a’ háladási ügy életkérdései, ’s a’ pályalörők terét minden nyommal széleszté az ifjú nemzedék, korának tekintet­­len , szent ihletében: Kemény és lelkes társai mélyen órezék, hogy e’ kis hon magában nem leend olly hatalom, melly kivívja majd, igy, vagy úgy, a’ czélt, mi őket vezérlé mint a’ deléj; sem nem leend eléggé erős, hogy fentartson egy külön, önálló életet Érezék hogy a’ múltnak nem volt keservesb csa­pása mint az, melly e’ két hont nemcsak elszakasztá, de sőt egymást ellenmérlegelteté egy közösen — gyűlölt, ’s közösen­­veszélyes érdek javára; ’s miként a’ szolgaság volt, melly e’ szép hazát szertetépte: úgy leend az egygyé olvadás a’ menekvés diadalünnepe. És az unió érdekében olly tusákat vívott a’ polgári hű­ség, mik e’ nemzet évkönyveinek örökké legbecsesb lapjait teendik. ’S ki volt hüvebb, nagyobb, kitartóbb, mint Kemény Dénes? Pedig ha eltekinté azon erők felett, mikről a’ nemzet akkor rendelkezhetett azon czól kivívására, melly ifjúkorának virágos hite fölött mint egy rózsaálom lebegett, hogy ihlesse a’ férfikor­nak törekvéseit, lelkén elborult a’ fájdalom, s vágyai mint ván­dormadár, az óceánon túl, az őserdők ’s az ifjú szabadság hazá­ja felé költözőnek. De e’ vágyak temetője maradt a’ kebel; a’ közélet vivte­­rére azon ihlett cselokvéserö ragadozta, melly teendőivel szá­mot vetett. Mint azon aczéljellemek, mellyeket a’ középkor évkönyvei olly regeszerü fenségben mutatnak: áldozni, veszni bírtak a’ kö­telesség mély érzetében, de a’ pályáról lelankadni nem. — És jött az év, a £ ódák éve, honnan e’ keleti faj európai életét számíiandja — 1848. Most s húsz év előtt! . . . Egy más világ, nem! egy más élet, azon áthidazó kapcsolat nélkül, mit az események logicá­­ja sző. — ’S egy év előtt! Ünnep volt az, milliók közös ünnepe. A’ nemzet duzsgazdagai föltárák kincstárukat, mellyben a’ jo­gok ’s kiváltságok ereklyéit féltékenyen megörzék a’ hosszú századok; föltárák önként, hogy megosztakozzanak a’test­vérrel , ki nélkülözött, igazságtalanul, de tűrt. Mert még a’ kor>*

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék