Köznevelés, 1961 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-04 / 1. szám
Némedi Lajos Az iskolareform és a pedagógiai főiskolák A Köznevelés november 23-i számában Ladányi Andor Az iskolareform és a tanárképzés című cikkében a tudományegyetemeken folyó tanárképzés problémájával foglalkozott. Ez a cikk nem szeretne ismétlésekbe bocsátkozni és ezért elsősorban a pedagógiai főiskolák sajátos kérdéseit veti fel. Az általános iskolai törvény megalkotása után 1947- ben Pesten és Szegeden, 1948-ban pedig Debrecenben és Pécsett kezdték meg működésüket a népi demokrácia új típusú tanárképző intézményei, a pedagógiai főiskolák. (A debreceni egy év múlva Egerbe került és azóta ott működik, a budapesti pedig 1955- ben megszűnt.) Az új intézményeknek az a feladata, hogy az általános iskolák felső tagozatai számára képezzenek szaktanárokat. A pedagógiai főiskolák létrejöttében szovjet tapasztalatok és az általános iskola gyorsan kikristályosodó érdekei játszottak szerepet. A kialakuló új rend alkotásai voltak. Nem kötötte őket a terhes ellenforradalmi múlt. Már az 1949-es egyetemi reform előtt bevezették a marxizmus—leninizmus oktatását. Szervezeti felépítésükben és munkájukban kezdettől fogva az egyszemélyes felelős vezetés elve érvényesült. Az új tanárképző intézmények nevükben viselték a pedagógiai jelzőt, és ennek a megindulás percétől számos hasznos következménye volt. A nagy tanárszükséglet rövid kiképzési időt tett indokolttá. A szűk keret eleve eldöntötte a bölcsészeti karok sokáig kísértő álproblémáját: „tudósképzés vagy tanárképzés“’, a tanárképzés javára. A sok változáson átment tanterv igyekezett mindig szem előtt tartani az általános iskola érdekeit. A pedagógiai tárgyak specifikus súlya mindig nagyobb volt a képzés egészében, mint a bölcsészettudományi karokon. Igen jelentékeny előny az is, hogy a főiskolákkal kezdettől fogva szervezeti egységet képeznek a gyakorló általános iskolák. De a pedagógiai jelleget, a tanárképző funkció elsődlegességét nemcsak ezek a tényezők, hanem az egész oktatás pedagógiai irányultsága, a tanított szaktárgyi anyag kiválogatásában érvényesülő tanárképzési szempontok biztosították és biztosítják ma is. A pedagógiai főiskoláknak, mint a születő új rend alkotásainak, nem kellett a fordulat éve után olyan mélyreható változásokon átmenniük, mint az egyetemeknek. Tantervi változások azért bőven akadtak, a népgazdaság szükségletei szerint. A hároméves képzési idővel két fő- és egy mellékszakra képző főiskolák, 1950-től kezdve már csak két évet kapnak a kétszakos tanárképzésre. 1955-ben azonban megérnek a körülmények arra, hogy most már magasabb síkon, sok pedagógiai tapasztalat birtokában visszatérjenek a hároméves képzéshez, két szak mellett. Pártunk művelődéspolitikai irányelvei alapján alaposan átgondoltuk a főiskolák egész képzési rendszerét, így sikerült azt az iskolareform lényegének megfelelően, de még a reformmunkálatok megindulása előtt közelebb vinni az általános iskolák igényeihez, tehát az élet követelményeihez. 1959/60-tól kezdve négy év alatt háromszakos tanárokat képezünk a főiskolákon. Ezek a tanerők az összevont osztályú általános iskolákban (ahova ma a legtöbb fiatal tanár kerül), sokkal jobban felhasználhatók, mint a kétszakosok. Ezen a módon sikerült megerősíteni az ének-, a rajz- és a testnevelés-tanárképzést. Az általános iskolák új tanárszükségletét elégítjük ki a múlt tanévben bevezetett szakokon, a műszaki ismeretek és gyakorlatok, valamint a mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok tanszékeken folyó képzés útján. Azakemberek előtt felmerülhet a kérdés, lehet-e három szakra képezni tanárokat négy év alatt?! Több mint egy évtizedes tapasztalataink alapján igenlő választ adunk erre a kérdésre. Képeztünk már két-zakra két év alatt tanárokat, és ezeknek döntő többsége megállja a helyét az iskolákban. Tisztában vagyunk azzal, hogy neveltjeink nem lesznek szaktudósok. Nem adunk művészeket a falunak, de küldünk jól képzett énektanárokat és rajztanárokat, akik tudnak tanítani az iskolában és segítik a falusi kultúrmunkát. Segítik pedig azért is, mert csakugyan kimennek a falura és megmaradnak a falun. A négyéves képzésnek a mi szemünkben óriási előnye, hogy így az általános iskolai katedrákra érettebb emberek kerülnek. Nekünk pedig több időnk van arra, hogy közöljük velük a szükséges ismereteket, és főleg több időnk van arra, hogy formáljuk a jövő tanárainak személyiségét. • A négyéves, háromszakos tanárképzés első esztendejét lezártuk. Bár a beiskolázás objektív nehézségek miatt az első alkalommal nem egészen kívánságaink szerint sikerült, mégis azt a tapasztalatot szűrhettük le, hogy ez az új képzési forma a módszerek további csiszolása mellett megoldható a hallgatók túlterhelése nélkül. A felsőoktatási reform keretében most az a feladatunk, hogy a tanárképzés reformjának alapvető problémáit megoldjuk. Ladányi Andor említett cikkében részletesen elemzi ezt a nagy feladatot és ennek részterületeit. Fejtegetéseivel alapvetően egyetértek, és ezért csak néhány sajátos pedagógiai, főiskolai vetületét kívánom a kérdésnek megvilágítani. NVyilvánvaló, hogy számunkra is a szaktárgyi képzés korszerűsítése az első alapvető feladat és egyben a kulcskérdés. Három szak mellett igazán nagyon alaposan meg kell fontolni, mit kell és hogyan kell tanítani, és mi az, ami nélkülözhető a jövő általános iskolai szaktanárainál. A szaktárgyi képzés korszerűsítésének egyik fő célkitűzése valóban a világnézeti nevelő jelleg erősítése. Emellett — elkerülve a prakticista ér !