Köznevelés, 1962 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1962-04-03 / 7. szám
Idei Kossuth-díjasaink: SZÁNTAI ISTVÁN Munkás, mérnök vagy művész esetében kézzelfoghatóbb az indokolás: Kossuth-díjat kapott a munka újszerű megszervezéséért, nagy jelentőségű találmányáért, kiváló alakításáért. Pedagógusról szólva a megfogalmazás szükségszerűen általánosabb, hiszen a nevelő tehetsége, tudása ritkán sűrűsödik öszsze egyetlen nagy tettben, alkotásban; ha van életműve, ezernyi apró mozaikdarabkából tevődik öszsze: tanítványai, a keze alól kikerült nemzedékek hordozzák magukban. Szántai István „négy évtizedes példamutató oktató-nevelő munkájáért” kapta a kitüntetést. Hatalmas, gazdag tartalmú tarsoly ez a négy évtized, s ahogy gazdáját az életéről, munkájáról faggatom, bizony nehéz a választás: mit is emeljen ki belőle. — Először talán néhány életrajzi adatot, éppen csak a főbbeket, bemutatásképpen. Sosem volt nehéz számon tartanom, hogy hány éves vagyok: 1900-ban születtem. A következő dátum meg éppen kétszeresen emlékezetes számomra: tanítói kinevezésem kelte 1919. március 21., a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja. Tizenhét évig tanítottam a csongrád—maszlaghalmi tanyai iskolában összevont hat osztályt. 1936-ban bekerültem a város belterületére, tíz évig tanítóként dolgoztam, majd igazgatónak neveztek ki. Egyszerre négy funkciót is viseltem: iskolaigazgató, általános iskolai tanulóotthon igazgatója, körzeti iskolafelügyelő és a pedagógus szakszervezet járási elnöke voltam. Aztán két év Szegeden, függetlenített iskolafelügyelőként, majd újra itthon, Csongrádon. 1954. óta a Szabadság téri általános iskolában tanítok, és a szentesi járás — hozzá tartozik Csongrád város is a magyar-történelem szakfelügyelője vagyok. Ez hát a keret, pedagógus pályájának rövid vázlata. De nyúljunk csak bele újra abba a bizonyos tarsolyba... Előkerül belőle egy vörös diploma, a szegedi pedagógiai főiskola tanúsítja, hogy Szántai István 1955- ben magyar nyelv és irodalomból valamint történelemből csupa jeles eredménnyel szerzett tanári oklevelet, ötvenöt éves korában! Jellemző megnyilvánulása ez Szántai István alapvető magatartásának: komolyan venni, amit az ember csinál, és fiatalos lendülettel vágni neki minden újszerű feladatnak. 1950 nyarán például megismerkedett Mjelnyikov szovjet akadémikus didaktikai eljárásával, amely az osztatlan és részben osztott iskolákban folyó oktató-nevelő munkát szervezettebbé, tervszerűbbé teszi. Ő maga tizenhét évig volt tanyai tanító — rögtön felismerte az új módszer előnyeit és egyik lelkes úttörője lett. Órával a kezében, percre ellenőrizte, hogy miként tudja megvalósítani a tanításban, és mennyi felkészülési időt igényel a pedagógustól. (Elvei közé tartozik ez is: mielőtt valamit másoknak ajánlana, előbb mindig kipróbálja — a saját „bőrén”.) Aztán a minisztérium megbízásából tanulmányozta a Mjelnyikov-módszer alkalmazását magyar viszonyokra, terjesztésére megyei munkaközösséget hozott létre, országos tapasztalatcsere-bemutatót rendezett, előadásokat tartott, újfajta heti óraterveket, órarendeket dolgozott ki. Az ő közreműködésével készült a ma is érvényben levő útmutató a történelem tananyag feldolgozásához összevont tanulócsoportokban. A pedagógus munkának ez az egyik legnehezebb területe: az osztatlan iskolában végzett oktatásnevelés azóta is állandóan foglalkoztatja. Éppen az idei tanévben indított el a körzetébe tartozó tanyai iskolában egy „formabontó”, a hagyományos vegyes típusú órától eltérő módszertani kísérletet a történelem eredményesebb tanítása érdekében. De ha a kísérletező-kutató kedvnél tartunk, akad rá más példa is bőven a négy évtized tarsolyában. Egyszer például számtanórát hallgatott az ötödik osztályban. Felfigyelt arra, hogy a tanárnő jelest adott gyerekeknek, mert logikailag helyesen vezették le a példa megoldását; egy-egy szorzást vagy osztási részműveletben ugyan hibásan számoltak, de ezt csak véletlen tévedésnek könyvelte el. Nem így Szántai István. Nem nyugodott, amíg utána nem járt a problémának. Felmérő dolgozatot íratott négyszáz negyedikessel. Közülük nyolcvannak jelese volt számtanból, s ennek ellenére ötven százalékuk nem tudta hibátlanul elvégezni a négy alapműveletet numerikus számokkal. Valami intő jel felkelti az érdeklődését, „ráharap” a témára száz meg száz tanulóval végzett felmérés alapján megállapítja a diagnózist és keresi a hibák orvoslásának módját — ez a „menetrendje” újra meg újra, s a cél: az iskolai oktató-nevelő munka színvonalának szüntelen emelése. Milyen pedagógusok kellenek ehhez? Negyvenhárom esztendő tapasztalatai alapján így fogalmazza meg Szántai István, önkéntelenül megrajzolva egyúttal saját portréját is: — Becsülje önmagát ki-ki anynyira, hogy akarjon és merjen önállóan dolgozni. Sajnos, a pedagógusok egy része szeret kész formákat kapni. „Mondják meg a felsőbb szervek, hogy mit csináljunk, aztán mi megcsináljuk.” Márpedig az oktatásban-nevelésben lehet a legkevésbé sémákat használni, hiszen élő „anyaggal” dolgozunk, s éppen ezért a felelősségünk is különösen nagy. — önállóan gondolkozni — látogatásaim, beszélgetéseim során mindig ezt kötöm a pedagógusok lelkére. Sőt, erre nevelem tanítványaimat is a Szabadság téri iskolában. Én nem leckét kérdezek a gyerekektől, hanem okoskodtatom őket. — No és ha már a pedagógiai elveimnél tartunk, talán közhelynek hat, mégis kimondom: a legfontosabb, hogy őszintén szeressük a gyermeket. önként kínálkozik a kérdés: az imént nevelő tevékenységének vezérlő gondolatait summázta: milyen etikai iránytű vezérli a szakfelügyelőt? — Elsősorban a segítés! Egyszer felkértek, hogy az újonnan munkába állított felügyelőknek adjak valami általános útravalót. Nekik is azt tanácsoltam: Ne a hivatali tekintélyetekre építsetek, hanem vívjátok ki a tiszteletet, hogy mint képzettebb, tapasztaltabb embertől fogadják el az útmutatást, segítő bírálatot. Ahol viszont tudatos nemtörődömséget, súlyos mulasztást láttok, ott legyetek kérlelhetetlenek. Mert mélységesen bántja őt, ha valaki a pedagógus-munkát foglalkozásnak tekinti. A gyermeknevelés — szinte felizzanak szavai, amikor erről beszél — hivatás és tudomány és művészet. Az alkotó pedagógust jutalmazza a neki ítélt Kossuth-díj. FELKAI ÉVA (Lukács Ágnes rajza 211