Köznevelés, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-07 / 1. szám
A korszerű otthon kialakítása A korszerű lakáskultúra — e széleskörű társadalmi program — megteremtésében rendkívül fontos szerepe van a pedagógusnak. Úgy kell formálnia a tanuló személyiségét, hogy a készségek és ismeretek elsajátításával együtt képessé váljon befogadni a vizuálisan, azaz a látás útján jelentkező esztétikum hatását is. A mi életre előkészítő jelAZ „OTTHON” A CSALÁD külön „kis világa”. Falai között a sokrétű élettevékenység, alvás, pihenés, étkezés, szórakozás, művelődés, gyermeknevelés, vendéglátás, tisztálkodás stb. feltételeit kell biztosítani. A jó és egyben szép lakás kialakításánál számos, az életszükséglettel és az esztétikai ízléssel összefüggő követelményt kell egyeztetni. A lakás belső tereinek mérete, megvilágítása, helyiségek észszerű kapcsolata, az ajtók, ablakok, a fűtés kifogástalan működése mind fontos tényezők. Egy lakás ilyen szoros értelemben vett építési adottságok folytán is lehet igen megnyerő. Mégis az otthon korszerűségének fogalmát akkor fogjuk fel helyesen, ha a lakás szobáit, belső tereit csupán keretként tekintjük. Tartalmi kitöltését a berendezési tárgyak öszszessége adja, amelyek az emberrel fizikai és érzelmi-hangulati kapcsolatban állnak. Az otthon korszerű kialakításának legfőbb tényezői az építészeti adottságok és a bútorzat. Figyelembe kell vennünk, hogy az új igények nem tudják olyan gyorsan és általánosan megváltoztatni lakásainkat, mint pl. a mindennapi használati tárgyakat. Az épület, a lakás ugyanis évtizedekig, évszázadokig állhat fenn, míg eszközeink, tárgyaink viszonylag gyorsabban elhasználódnak és így hamarabb elfoglalhatja a helyüket az újabb, a korszerűbb. A bútorzat ugyancsak több nemzedéket is képes kiszolgálni. A szülők egy része ragaszkodik a régi bútorokhoz, megszokásból vagy hagyományszeretetből. Többen vitatják azt is, hogy a modern bútor valóban kényelmesebb és célszerűbb-e a réginél? Az általános fejlődés mellett fellelhető a maradi ízlés is, mely az élet valóságos követelményeinél többre értékeli a hamis érzést tükröző öncélú díszítést. A lakáskultúra tárgyalásánál tehát egy nehéz kérdésbe, a konvenció, a hagyományokhoz való ragaszkodás kérdésébe is ütközünk. NEM ELÉG AZ ÚJ FORMÁJÚ BÚTOROKAT gyártani, meg is kell azokat kedveltetni. Tanítványaink nagyrészt régi építésű lakásokban, s többen még a nagyszülőktől hátrahagyott bútorok között élnek. Fontos feladatunk tehát, hogy a régi építésű régi bútorokkal berendezett lakás korszerűsítésével is foglalkozzunk. Jó alkalom ez arra, hogy a tanulók segítségével a szülőkkel is megkedvelhessük az új formájú bútorokat. Gondosan ügyeljünk azonban arra, hogy a tanuló szüleivel szemben ne lépjen fel követelőleg — a pedagógusra hivatkozva. A régi bútorzatú lakásban is lehet egy-egy új tárggyal kiegészítve — korszerű hangulatot teremteni. Minden adatunk, hogy a jövő nemzedékben már az iskola padjaiban kialakítsuk az életformák igényei által megkívánt „otthonformáló” képességet. Ebben a munkában szeretnénk kartársaink segítségére lenni. Folyóiratunk jelen és a következő számaiban némi tájékoztatást nyújtunk a gyermek otthoni és iskolai környezetének esztétikai kérdéseiről, csupán azon múlik, hogy helyesen hangoljuk össze a berendezés tárgyait. A lakás bútorait használatuknak megfelelően négy csoportba oszthatjuk. Így beszélhetünk szekrénybútorokról, ülőbútorokról, fekhelyekről és különféle állványbútorokról, amelyekhez az asztal is tartozik. SZEKRÉNYBÚTOROK: A berendezés együttesének alapbútorát — rendeltetésének fontossága és terjedelmessége miatt — a ruhák és eszközök tárolását szolgáló szekrény képezi. Régebben — például a hagyományos ún. „komplett hálószoba” garnitúrában —, a felsőruhák és fehérneműk részére különálló, de egyforma szekrények készültek. Ez az azonos méretek szerinti megoldás több szempontból is célszerűtlen. A felsőruhák tárolására szolgáló (ún. akasztós szekrény) az emberi méretarányoknak megfelelően 60 cm-es mélységet igényel; a vasalt, hajtogatott fehérnemű elhelyezésére 35—40 cm is elegendő. Az azonos magasságú és mélységű szekrénypár tehát a lakástérben felesleges helypocsékolást jelent. De a magas szekrénytest különben sem alkalmas a polcos kialakításra, mivel a fehérneműk a szemmagasság feletti polcokon nehezen, többnyire csak székről érhetők el. A régi szekrénybútorok egy másik válfaja az „úri szobák” és a komplett ebédlő garnitúrák tartozéka a ,,kredenc”-nek nevezett bútormonstrumok, amelyek szintén a célszerűség mellőzésével készültek. Ha már a használati szempontokról beszélünk, hadd említsük itt meg: ugyan milyen célt szolgálhatott a „garnitúrával” (kényszercsoporttal) együtt vásárolt hatalmas háromajtós öltözőtükör? A dolgozók szükségletét semmi esetre sem. A két világháború között kialakult az összevont rendeltetésű ún. kombinált szekrények típusa. A kombinált szekrényt — hasonlóan a „Schöberl” ágyhoz — a kényszer hozta létre. Az utóbbira szokás mondani, hogy ágynak inkább fotel, és fotelnak inkább ágy. Amint a gyakorlat bizonyítja, hasonló a helyzet a kombinált szekrénnyel is. Eltekintve merev formájától, belső kialakításának kötöttsége is szinte előírja, hogy milyen és mennyi ruhaneműt, edényt, könyvet, dísztárgyat stb. helyezhetünk el benne. (A beépített egynéhány deszkapolc ugyanis a fehérnemű elhelyésére nem elegendő. Az üveg és porcelán tárgyakat pedig egymás mellett és nem egymás mögött kell tartani, mert így könnyebben hozzáférhetünk az edényekhez és kisebb a lesodrásból adódó törésveszély is.) Végső soron tehát a sokrétű funkció és szerkezeti megoszlás miatt egyik igény kielégítésére sem alkalmas.