Köznevelés, 1974 (30. évfolyam, 1-44. szám)
1974-01-04 / 1. szám
Szívesen hangsúlyozza, hogy előbb volt tanár, mint író. 1966-ban jelent meg első novellája a Kortársban, a tanítást pedig 1961-ben kezdte a budapesti Jázmin utcai általános iskolában, a nyolcadik kerület mélyén, nehéz emberi és pedagógiai terepen. Kilenc év után innen került a Vörösmarty Gimnáziumba. Ott dolgozik most is, jelenleg már csak hatvan százalékos munkaviszonynyal: tizenkét órában tanít magyar irodalmat és nyelvtant, s három érettségiző osztályt bocsát útjára az idén. Bár írói pályája későn indult, az irodalmi közvélemény gyorsan befogadta, s az olvasók országszerte megtanulták a nevét. Három regény, három novelláskötet, két dráma és egy József Attila-díj jelzi már írói rangját és útja állomásait A tanítás nemcsak kiegészítő foglalkozása, szenvedélye is egyben. Bizonyára csak véletlen, de mindenképpen jellemző: amikor a közelmúltban a lakásán jártam, hogy az itt következő beszélgetést magnetofonszalagra vegyem, íróasztalán az írói létnek sem jelét, sem jeliképét nem láttam. Csak egy halom irodalmi dolgozatfüzet volt rajta: beszélgetés Déksziánnéra! „A lekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tantárgyként tanítjuk" Tizenhárom éve tanít, csaknem tíz éve ír. Mit jelent két pálya vonzásában élni: mit ad az írónak az iskola és a pedagógusnak a szépírás? — Az iskola nekem meghatározó élményanyagot adott. Különösen az első általános iskola, ott a Jázmin utcában. Nehéz délutános heteken álldogáltam az ablak mellett, s miközben a gyerekek feleltek, tekintetem gyakran elkalandozott a lebontásra váró házak között. Sokszor megérintett az a nosztalgikus kép, ahogy a bulldózerek felnyalják az öreg házakat, amelyekben az utolsó pillanatig volt valaki, aki ragaszkodott a maga kis vackához. Világosan emlékszem arra a házra, amelyről már a tetőszerkezet is hiányzott, a villanyt is kikapcsolták, de függöny még volt, s egy kis gyertya állhatatosan égett az ablakban. Első regényemhez, a 4447-hez ezek a képek adták a keretet. És hát persze, a tanítványaim élete. Az, amibe csak egyetlen napon is bepillanthattam. De az élményanyag mellett mást is kaptam az iskolától. Különösen a kezdeti időkben: biztonságérzetet. Én úgy éltem le az életemet, hogy mindig volt fix állásom. A pedagógusfüzetés ugyan kicsi, de aki egyszer megismerkedett azzal a gondolattal, hogy félnie kell, holnap nem tudja magát eltartani, az nehezen adja fel a mégoly kis jövedelmű állását is. Valami dacféle alakult ki bennem: történjék velem bármi, pedagógus mindig lehetek. — Mit nyújtott még az iskola? Az alkotással együttjár egyfajta elmagányosodás. Az iskola jelentette nekem a társas közösséget, a helyet, ahol közvetlenül megnyilatkozhatom, ahol naponta találkozom a gyermeki őszinteséggel, ahol engem szeretnek, és én is szeretem őket... És hadd mondjak még valamit: az iskola állandóan figyelmezteti az embert az alázatra. Minden reggel tudnom kell: amikor átlépem az iskola kapuját, egy köztanár vagyok. Hiába értem el sikereket egy másik pályán, egy másik szférában, az iskola élete ezt nem veszi tudomásul: a gőg vagy felkapaszkodottság érzetét egyszerűen ledörzsöli az emberről ... Az is végtelenül nagy alázatra nevel, hogy amikor a magyar irodalom nagy alakjait és a sorsukban rejlő keserű tanulságokat tanítom, mindig megkönnyebbedem, mert mellettük úgy érzem, hogy a saját gondjaim és keserűségeim sokkal kisebbek. — S mit ad az író a pedagógusnak? Én úgy érzem, azáltal, hogy író vagyok, a tananyag közvetítésében a belső látásmód jobban érvényesül nálam. Nem kívülről és hidegen közelítek sem az anyaghoz, sem a gyerekekhez. Sőt, talán túlságosan is megértő vagyok. Mint írót, időnként kegyetlen, tárgyilagos szemlélettel jellemeznek, ezt az iskolában úgy kompenzálom, hogy jobban tudom sajnálni azokat a gyerekeket, akik rászorulnak a megértésre és részvétre. — Vannak-e buktatói ennek a kettős szolgálatnak? — Vannak. Mostanában mind gyakrabban előfordul, hogy írói lényem-alkatom a tanári alkat rovására terjeszkedik. Azelőtt inkább fordítva volt. Egy példát is mondok erre. Amikor még általános iskolai tanár voltam, s a folyosón verekedés tört ki két gyerek között, mint :„folyosós tanár” elsősorban a tanári alkatomnak engedelmeskedve, azonnal szétválasztottam őket és rendet csináltam; mostanában a kifejlett írói alkat gyakran arra ösztönözne, hogy álljak meg egy pillanatra, s figyeljem meg, milyen szakszerűséggel cibálják egymás fülét. Tehát mintegy látvánnyá kezd változni a dolog. Márpedig a pedagógus pályán roppant veszély, ha a körülöttünk lévő gondok és bajok írói látvánnyá változnak. — Van ennek a „kettős szolgálatnak” egy másik buktatója is. Sokszor úgy érzem, hogy az „erkölcsi parancsot” közvetlenebbül, didaktikusabban kellene figuráimmal kimondatni. Így születnek aztán azok a mondatok, amelyeket később vasfegyelemmel kell kihúznom, mert az írás végülis nem pedagógiai lecke. Regényeiben és novelláiban gyakran szerepelnek pedagógusok, nemegyszer szatirikus ábrázolásban. Szűkebb iskolai környezete hogyan reagál ezekre az írásokra, s milyen visszhangjuk van a szélesebb pedagógiai közéletben? — A szőkebb pedagógus környezettel nekem szerencsém van. Én a Jázmin utcai általános iskolában tulajdonképpen a kollégáim szemeláttára váltam íróivá. Szinte abból a testületből kinőve. Kezdettől fogva olyan érzés kísért, hogy a többiek drukkolnak nekem: végre egy tanár, akinek valami sikerült. De az új munkahelyemen, a gimnáziumban sem találkoztam soha semmiféle kinyilvánított ellenérzéssel. Magam is csodálkozom rajta, hogy a személyes vonatkozásokat milyen kevéssé csemegézik ki az írásaimból, s óvakodnak attól, hogy egyik vagy másik szatirikusan ábrázolt pedagógusfigurát közvetlenül azonosítsák valakivel a tantestületiben. Talán azért, mert jól ismerik a személyemet is, s tudják, hogy a novelláimban vagy regényeimben megjelenő világ általánosítva jelenik meg, s csak elemeiben kölcsönöz a környezettől. Nem lehet tehát rámondani egyetlen alkalomra sem, hogy ez a Pista bácsi, ez pedig a Jucika ... — A szélesebb pedagógus olvasótáborral már árnyaltabb, szélsőségesebb a helyzet. Számtalan vidéki iskolában jártam az elmúlt években, találkozókon vettem részt, „rendhagyó irodalomórákat” .