Köznevelés, 1974 (30. évfolyam, 1-44. szám)

1974-01-04 / 1. szám

Szívesen hangsúlyozza, hogy előbb volt tanár, mint író. 1966-ban jelent meg első novellája a Kortárs­­ban, a tanítást pedig 1961-ben kezdte a buda­pesti Jázmin utcai általános iskolában, a nyolca­dik kerület mélyén, nehéz emberi és pedagógiai terepen. Kilenc év után innen került a Vörös­marty Gimnáziumba. Ott dolgozik most is, jelen­leg már csak hatvan százalékos munkaviszony­nyal: tizenkét órában tanít magyar irodalmat és nyelvtant, s három érettségiző osztályt bocsát út­jára az idén. Bár írói pályája későn indult, az irodalmi köz­vélemény gyorsan befogadta, s az olvasók ország­szerte megtanulták a nevét. Három regény, há­rom novelláskötet, két dráma és egy József Atti­­la-díj jelzi már írói rangját és útja állomásait A tanítás nemcsak kiegészítő foglalkozása, szenvedélye is egyben. Bizonyára csak véletlen, de mindenképpen jellemző: amikor a közelmúlt­ban a lakásán jártam, hogy az itt következő be­szélgetést magnetofonszalagra vegyem, íróaszta­lán az írói létnek sem jelét, sem jeliképét nem láttam. Csak egy halom irodalmi dolgozatfüzet volt rajta: beszélgetés Dékszi­ánnéra! „­­A lekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tantárgyként tanítjuk" Tizenhárom éve tanít, csaknem tíz éve ír. Mit jelent két pálya vonzásában élni: mit ad az író­nak az iskola és a pedagógus­nak a szépírás? — Az iskola nekem megha­tározó élményanyagot adott. Különösen az első általános iskola, ott a Jázmin utcában. Nehéz délutános heteken áll­dogáltam az ablak mellett, s miközben a gyerekek feleltek, tekintetem gyakran elkalan­dozott a lebontásra váró há­zak között. Sokszor megérin­tett az a nosztalgikus kép, ahogy a bulldózerek felnyal­ják az öreg házakat, amelyek­ben az utolsó pillanatig volt valaki, aki ragaszkodott a maga kis vackához. Világosan emlékszem arra a házra, amelyről már a tetőszerkezet is hiányzott, a villanyt is ki­kapcsolták, de függöny még volt, s egy kis gyertya állha­tatosan égett az ablakban. Első regényemhez, a 4447-hez ezek a képek adták a keretet. És hát persze, a tanítványaim élete. Az, amibe csak egyet­len napon is bepillanthattam.­­ De az élményanyag mel­lett mást is kaptam az isko­lától. Különösen a kezdeti időkben: biztonságérzetet. Én úgy éltem le az életemet, hogy mindig volt fix állásom. A pedagógusfüzetés ugyan ki­csi, de aki egyszer megismer­kedett azzal a gondolattal, hogy félnie kell, holnap nem tudja magát eltartani, az ne­hezen adja fel a mégoly kis jövedelmű állását is. Valami dacféle alakult ki bennem: történjék velem bármi, peda­gógus mindig lehetek. — Mit nyújtott még az is­kola? Az alkotással együttjár egyfajta elmagányosodás. Az iskola jelentette nekem a tár­sas közösséget, a helyet, ahol közvetlenül megnyilatkozha­­tom, ahol naponta találkozom a gyermeki őszinteséggel, ahol engem szeretnek, és én is szeretem őket... És hadd mondjak még valamit: az is­kola állandóan figyelmezteti az embert az alázatra. Min­den reggel tudnom kell: ami­kor átlépem az iskola kapu­ját, egy köztanár vagyok. Hiá­ba értem el sikereket egy má­sik pályán, egy másik szférá­ban, az iskola élete ezt nem veszi tudomásul: a gőg vagy felkapaszkodottság érzetét egyszerűen ledörzsöli az em­berről ... Az is végtelenül nagy alázatra nevel, hogy amikor a magyar irodalom nagy alakjait és a sorsukban rejlő keserű tanulságokat ta­nítom, mindig megkönnyeb­­bedem, mert mellettük úgy érzem, hogy a saját gondjaim és keserűségeim sokkal kiseb­bek. — S mit ad az író a peda­gógusnak? Én úgy érzem, az­által, hogy író vagyok, a tan­anyag közvetítésében a belső látásmód jobban érvényesül nálam. Nem kívülről és hide­gen közelítek sem az anyag­hoz, sem a gyerekekhez. Sőt, talán túlságosan is megértő vagyok. Mint írót, időnként kegyetlen, tárgyilagos szem­lélettel jellemeznek, ezt az is­kolában úgy kompenzálom, hogy jobban tudom sajnálni azokat a gyerekeket, akik rá­szorulnak a megértésre és részvétre. — Vannak-e buktatói ennek a ket­tős szolgálatnak? — Vannak. Mostanában mind gyakrabban előfordul, hogy írói lényem-alkatom a tanári alkat rovására terjesz­kedik. Azelőtt inkább fordít­va volt. Egy példát is mon­dok erre. Amikor még álta­lános iskolai tanár voltam, s a folyosón verekedés tört ki két gyerek között, mint :„fo­­lyosós tanár” elsősorban a ta­nári alkatomnak engedelmes­­kedve, azonnal szétválasztot­tam őket és rendet csináltam; mostanában a kifejlett írói alkat gyakran arra ösztönöz­ne, hogy álljak meg egy pil­lanatra, s figyeljem meg, mi­lyen szakszerűséggel cibálják egymás fülét. Tehát mintegy látvánnyá kezd változni a do­log. Márpedig a pedagógus pályán roppant veszély, ha a körülöttünk lévő gondok és bajok írói látvánnyá változ­nak. — Van ennek a „kettős szolgálatnak” egy másik buk­tatója is. Sokszor úgy érzem, hogy az „erkölcsi parancsot” közvetlenebbül, didaktikusab­­ban kellene figuráimmal ki­mondatni. Így születnek aztán azok a mondatok, amelyeket később vasfegyelemmel kell kihúznom, mert az írás vé­­gülis nem pedagógiai lecke. Regényeiben és novelláiban gyakran szerepelnek pedagógu­sok, nemegyszer szatirikus ábrá­zolásban. Szűkebb iskolai kör­nyezete hogyan reagál ezekre az írásokra, s milyen visszhangjuk van a szélesebb pedagógiai köz­életben? — A szőkebb pedagógus környezettel nekem szeren­csém van. Én a Jázmin utcai általános iskolában tulajdon­képpen a kollégáim szeme­­láttára váltam íróivá. Szinte abból a testületből kinőve. Kezdettől fogva olyan érzés kísért, hogy a többiek druk­kolnak nekem: végre egy ta­nár, akinek valami sikerült. De az új munkahelyemen, a gimnáziumban sem találkoz­tam soha semmiféle kinyilvá­nított ellenérzéssel. Magam is csodálkozom rajta, hogy a személyes vonatkozásokat mi­lyen kevéssé csemegézik ki az írásaimból, s óvakodnak attól, hogy egyik vagy másik szati­rikusan ábrázolt pedagógusfi­gurát közvetlenül azonosítsák valakivel a tantestületiben. Talán azért, mert jól ismerik a személyemet is, s tudják, hogy a novelláimban vagy re­gényeimben megjelenő világ általánosítva jelenik meg, s csak elemeiben kölcsönöz a környezettől. Nem lehet tehát rámondani egyetlen alkalom­ra sem, hogy ez a Pista bácsi, ez pedig a Jucika ... — A szélesebb pedagógus olvasótáborral már árnyal­tabb, szélsőségesebb a hely­zet. Számtalan vidéki iskolá­ban jártam az elmúlt évek­ben, találkozókon vettem részt, „rendhagyó irodalomórákat” .

Next