Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)
1977-04-29 / 17. szám
„Pedagógusként tanultam meg, dolgom van a világban...” Beszélgetés Abody Bélával Azt mondják, Abody Bélát nehéz megfogni, tetten érni. Mindig csavarog, néha egyszerre bukkan föl az egymással feleselő szellemi harcmezőkön. Hol drámaíróként vagy színigazgatóként, hol novellistaként vagy vitriolos tollú kritikusként találkozik vele az ember; negyvenhat éves korára bekalandozta már az esszéírás, a zenei ismeretterjesztés, a szociográfia, a film, a rádió és a televízió tájait is. Nyugtalanságát — melyben állítása szerint az olasz dédősöknek is részük lehet — a József Attila-díj sem tudta lecsillapítani. Mesterien célbaröppenő logikai nyílvesszeivel ott csörtet a nagy viták sűrűjében; a szembenálló táborok mégis „partizánnak” vagy „magányos bölénynek" nevezik, mert egyikükkel sem akar vérszerződést kötni. Csavargásai és bajvívásai közben öt esztendeig tanárként is dolgozott. A Köznevelés régebbi olvasói még emlékezhetnek rá, hogy az idő tájt, a hatvanas évek első felében pedagógiai tárgyú cikkei rendszeresen megjelentek a lap hasábjain. • Amikor a tanügy tájaira vetődött, már figyelemre méltó Irodalma múltat tudhatott maga mögött. Volt a Fiatal írók Munkaközösségének főtitkára, a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetője, és „Párbeszéd a szenttel” című novelláskötetét, valamint „Indulatos utazás” című tanulmánygyűjteményét is megismerhette az olvasóközönség. Mi vitte az iskolába? Egy időben divatos kötelességnek számított, hogy a fiatal író „kimenjen az életbe anyagot gyűjteni”. Ez volt a szándéka? — Sohasem volt afféle műkedvelő elképzelésem, hogy témakeresés végett menjek valahová. A téma magától jön, váratlanul keríti be az embert, és ugyanilyen váratlanul szökik el tőle. Abban, hogy egy nehéz időszakomban pedagógusként próbáltam az életben megkapaszkodni, valószínűleg része van a családi hagyománynak. Apám műegyetemi tanár volt, de száz évre visszamenően találok a családban néptanítókat, közép- és főiskolai tanárokat; e pillanatban is tizenegy pedagógust tudok összeszámolni csak a legközelebbi rokonságomban. Rangja, értéke volt nálunk annak, hogy az ember embereket akar tanítani. Belenőttem ebbe a gondolatvilágba. De ne szépítgessük a múltat! Diákkoromban gondoltam ugyan arra, hogy pedagógus leszek, de a közvetlen ok, amely a kispesti iskolába vitt, az volt, hogy éppen nem volt állásom. Valaki szólt: ha a magyartanítás mellett vállalom, hogy történelmet is tanítok meg egy angol és egy művészeti szakkört is hajlandó vagyok vezetni, jelentkezzem a kispesti tanácsnál, aztán a Pannónia utcai általános iskolában. Ennyi az egész, nem illik hozzá regényes legenda. • Hogyan fogadták a kollégák? Nem furcsállották, hogy egy ismert író került a tantestületbe? A legelején mintha bizalmatlanul méregettek volna. Mit keres itt ez a pofa két kötettel a háta mögött és zavaros priusszal a nyakában? Hihetetlennek hangozhatott, hogy azt szeretném csinálni, amit ők: tanítani. Aztán a közös sors és a testület embersége önmagától megfogalmazta a választ. Éltem a pedagógusok életét, ugyanaz fájt nekem is, mint a többieknek, és ez összehozott bennünket: összetalálkoztunk. Onnan házasodtam, és ott szereztem máig hibátlan barátságokat. • A lapunkban 1988-ban megjelent „Miért szerettem tanítani?” című írásában ezt írja: „Pedagógusként tanultam meg, dolgom van a világban”. Hogy érti ezt? Mit kapott a kispesti iskolában? — Életre szóló programot. Ott érlelődött meg bennem az az igény, hogy egy biztonságot adó, kézzelfogható emberi közösséghez tartozzam: egy munkahellyel, egy műhellyel, az emberekkel való folyamatos kapcsolat igénye. Ez előtte és azóta sem jött össze „kultúrmunkahelyeimen”. Életem nagy élménye volt, hogy öt évig együtt lélegeztem egy nem luxusfoglalkozásban sütkérező, hanem hajszolt és sokszor megbántott réteggel. Obsitos tanárként is őrzöm a volt kollégák iránti szolidaritást, ehhez a társadalmilag jóval több értéket termelő, mint amennyire honorált és megbecsült réteghez való tartozásomat. A katedrán éreztem először azt a torokszorító, drámai felelősséget, ami az embert a gyermekek előtt eltölti. Azt, hogy ellenőrizetlenül, szabadon, egyfajta életveszélyes agyműtét-helyzetben talán tőlem hallják az utolsó útbaigazítást arról, hogy élet, hogy irodalom, magyar irodalom, magyar közösségtudat, szocializmus, emberség — stb. Izgatott a felelősség, ez az izgalom máig eleven maradt bennem. Viszonozhatatlan ajándéknak érzem, hogy egy nagy munkát végző értelmiségi rétegnek a viszonylag „normális” és szabályos életformáját élhettem, amely szöges ellentéte volt a korabeli, meglehetősen zavaros, gyakran csak megjátszott vagy túljátszott szenvedésekkel teli irodalmi életformának. Azóta ha valamelyik önjelölt mezei próféta vagy egy mozgalmivá maszkírozott pesti irodalmi kávéház abroszát lerókázó kispolgári népboldogító azt üzeni nekem, hogy kizárólag ő ismeri a magyar valóságot — csak mosolygok, öt évig éltem egy, az irodalom számára nem manipulált életformában. Nem sok, nem érdem, de legalább igaz. Azóta nekem is van hátterem, a gyermekkorihoz társuló mai valóságtartományom. Nehezen felejthető az is, hogy miféle munka az, amit el kell kezdeni reggel nyolckor, vagy ha az ember ügyeletes, akkor korábban, ahol a határidők nem olyan ködfoltok, mint az irodalomban. És mennyire más az is, amikor az ember nem azért beszél, hogy valami szellemes aforizmát termeljen, hanem azért — és talán csak egy hete van rá —, hogy a gyermek megtudja, ki is volt Petőfi Sándor vagy Arany János. Legtisztábban a szavak és gondolatok hiteles súlyának az igényét őriztem meg pedagógiai múltamból. S amikor gyarlóságom miatt ezt ideig-óráig mégis feledtem, mindig megbántam. • Engedjen meg egy provokatív kérdést: Lehet „tanítani” az irodalmat? — Biztos, hogy nem lehet, legföljebb étvágyat lehet ébreszteni iránta. Persze, néhány adatot tudni kell, de az irodalomtanár azt igyekezzék elhitetni, elfogadtatni tanítványaival, hogy az irodalom nem kiagyalt valami, hanem szuverén jelzésrendszer; hogy a vers, a dráma, a próza tulajdonképpen egészen egyszerű közlésformák. Mint ahogy a japánok sem azért beszélnek japánul, hogy egy „fedőnyelvvel” bosszantsanak bennünket, hanem azért, mert ez a természetes közlésformájuk. Amit még tehetünk az irodalomért, az a kíváncsiság fölkeltése, hogy a tanuló kialakítson magában egy vágyrendszert, milyen természetű hangokra, színekre, madárcsicsergésekre akar leginkább odafigyelni. Fordítsuk meg a tételt! Hogyan nem szabad közeledni az irodalomhoz ? Nagy Lajos felvétele 3