Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)

1977-04-29 / 17. szám

„Pedagógusként tanultam meg, dolgom van a világban...” Beszélgetés Abody Bélával Azt mondják, Abody Bélát nehéz megfogni, tetten érni. Mindig csavarog, néha egyszerre bukkan föl az egymással feleselő szellemi harcmezőkön. Hol drámaíróként vagy szín­­igazgatóként, hol novellistaként vagy vitriolos tollú kritikus­ként találkozik vele az ember; negyvenhat éves korára beka­landozta már az esszéírás, a zenei ismeretterjesztés, a szo­ciográfia, a film, a rádió és a televízió tájait is. Nyugtalan­ságát — melyben állítása szerint az olasz déd­ősöknek is részük lehet — a József Attila-díj sem tudta lecsillapítani. Mesterien célbaröppenő logikai nyílvesszeivel ott csörtet a nagy viták sűrűjében; a szembenálló táborok mégis „par­tizánnak” vagy „magányos bölénynek" nevezik, mert egyikük­kel sem akar vérszerződést kötni. Csavargásai és bajvívásai közben öt esztendeig tanárként is dolgozott. A Köznevelés régebbi olvasói még emlékezhetnek rá, hogy az idő tájt, a hatvanas évek első felében pedagógiai tárgyú cikkei rend­szeresen megjelentek a lap hasábjain. • Amikor a tanügy tájaira ve­tődött, már figyelemre méltó Iro­dalma múltat tudhatott maga mö­gött. Volt a Fiatal írók Munkakö­zösségének főtitkára, a Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetője, és „Párbeszéd a szenttel” című no­­velláskötetét, valamint „Indulatos utazás” című tanulmánygyűjtemé­nyét is megismerhette az olvasó­­közönség. Mi vitte az iskolába? Egy időben divatos kötelességnek számított, hogy a fiatal író „ki­menjen az életbe anyagot gyűjte­ni”. Ez volt a szándéka? — Sohasem volt afféle mű­kedvelő elképzelésem, hogy témakeresés végett menjek va­lahová. A téma magától jön, váratlanul keríti be az em­bert, és ugyanilyen váratlanul szökik el tőle. Abban, hogy egy nehéz időszakomban peda­gógusként próbáltam az élet­ben megkapaszkodni, valószí­nűleg része van a családi ha­gyománynak. Apám műegye­temi tanár volt, de száz évre visszamenően találok a család­ban néptanítókat, közép- és főiskolai tanárokat; e pilla­natban is tizenegy pedagógust tudok összeszámolni csak a legközelebbi rokonságomban. Rangja, értéke volt nálunk annak, hogy az ember embe­reket akar tanítani. Belenőt­tem ebbe a gondolatvilágba. De ne szépítgessük a múl­tat! Diákkoromban gondoltam ugyan arra, hogy pedagógus leszek, de a közvetlen ok, amely a kispesti iskolába vitt, az volt, hogy éppen nem volt állásom. Valaki szólt: ha a magyartanítás mellett válla­lom, hogy történelmet is ta­nítok meg egy angol és egy művészeti szakkört is hajlandó vagyok vezetni, jelentkezzem a kispesti tanácsnál, aztán a Pannónia utcai általános isko­lában. Ennyi az egész, nem illik hozzá regényes legenda. • Hogyan fogadták a kollégák? Nem furcsállották, hogy egy ismert író került a tantestületbe?­­ A legelején mintha bizal­matlanul méregettek volna. Mit keres itt ez a pofa két kötettel a háta mögött és za­varos priusszal a nyakában? Hihetetlennek hangozhatott, hogy azt szeretném csinálni, amit ők: tanítani. Aztán a kö­zös sors és a testület ember­sége önmagától megfogalmazta a választ. Éltem a pedagógusok életét, ugyanaz fájt nekem is, mint a többieknek, és ez össze­hozott bennünket: összetalál­koztunk. Onnan házasodtam, és ott szereztem máig hibátlan barátságokat. • A lapunkban 1988-ban megje­lent „Miért szerettem tanítani?” című írásában ezt írja: „Pedagó­gusként tanultam meg, dolgom van a világban”. Hogy érti ezt? Mit kapott a kispesti iskolában? — Életre szóló programot. Ott érlelődött meg bennem az az igény, hogy egy biztonságot adó, kézzelfogható emberi kö­zösséghez tartozzam: egy mun­kahellyel, egy műhellyel, az emberekkel való folyamatos kapcsolat igénye. Ez előtte és azóta sem jött össze „kultúr­­munkahelyeimen”. Életem nagy élménye volt, hogy öt évig együtt lélegeztem egy nem luxusfoglalkozásban sütké­rező, hanem hajszolt és sok­szor megbántott réteggel. Ob­sitos tanárként is őrzöm a volt kollégák iránti szolidaritást, ehhez a társadalmilag jóval több értéket termelő, mint amennyire honorált és meg­becsült réteghez való tartozá­somat. A katedrán éreztem először azt a torokszorító, drámai fe­lelősséget, ami az embert a gyermekek előtt eltölti. Azt, hogy ellenőrizetlenül, szaba­don, egyfajta életveszélyes agyműtét-helyzetben talán tő­lem hallják az utolsó útbaiga­zítást arról, hogy élet, hogy irodalom, magyar irodalom, magyar közösségtudat, szocia­lizmus, emberség — stb. Izga­tott a felelősség, ez az izgalom máig eleven maradt bennem. Viszonozhatatlan ajándéknak érzem, hogy egy nagy munkát végző értelmiségi rétegnek a viszonylag „normális” és sza­bályos életformáját élhettem, amely szöges ellentéte volt a korabeli, meglehetősen zava­ros, gyakran csak megjátszott vagy túljátszott szenvedésekkel teli irodalmi életformának. Az­óta ha valamelyik önjelölt me­zei próféta vagy egy mozgal­mivá maszkírozott pesti iro­dalmi kávéház abroszát leró­­kázó kispolgári népboldogító azt üzeni nekem, hogy kizáró­lag ő ismeri a magyar valósá­got — csak mosolygok, öt évig éltem egy, az irodalom szá­mára nem manipulált életfor­mában. Nem sok, nem érdem, de legalább igaz. Azóta nekem is van hátterem, a gyermek­korihoz társuló mai valóság­­tartományom. Nehezen felejthető az is, hogy miféle munka az, amit el kell kezdeni reggel nyolc­kor, vagy ha az ember ügye­letes, akkor korábban, ahol a határidők nem olyan ködfol­tok, mint az irodalomban. És mennyire más az is, amikor az ember nem azért beszél, hogy valami szellemes aforiz­mát termeljen, hanem azért — és talán csak egy hete van rá —, hogy a gyermek megtudja, ki is volt Petőfi Sándor vagy Arany János. Legtisztábban a szavak és gondolatok hiteles súlyának az igényét őriztem meg pedagógiai múltamból. S amikor gyarlóságom miatt ezt ideig-óráig mégis feledtem, mindig megbántam. • Engedjen meg egy provokatív kérdést: Lehet „tanítani” az iro­dalmat? — Biztos, hogy nem lehet, legföljebb étvágyat lehet éb­reszteni iránta. Persze, néhány adatot tudni kell, de az iro­dalomtanár azt igyekezzék el­hitetni, elfogadtatni tanítvá­nyaival, hogy az irodalom nem kiagyalt valami, hanem szu­verén jelzésrendszer; hogy a vers, a dráma, a próza tulaj­donképpen egészen egyszerű közlésformák. Mint ahogy a japánok sem azért beszélnek japánul, hogy egy „fedőnyelv­vel” bosszantsanak bennünket, hanem azért, mert ez a ter­mészetes közlésformájuk. Amit még tehetünk az irodalomért, az a kíváncsiság fölkeltése, hogy a tanuló kialakítson ma­gában egy vágyrendszert, mi­lyen természetű hangokra, szí­nekre, madárcsicsergésekre akar leginkább odafigyelni.­­ Fordítsuk meg a tételt! Ho­gyan nem szabad közeledni az irodalomhoz ? Nagy Lajos felvétele 3

Next