Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)

1982-03-26 / 13. szám

Péter Anna felvételei Kérdezz — felelek Jó lenne, ha a gyerek otthon is választ kaphatna kérdései­re. Jó lenne, ha az apa meg az anya nem kényszerülne ilyenkor elvörösödve összenéz­ni, vállat vonni, sürgős háztar­tási munkájára hivatkozni. Ha egyszerűen csak válaszolna. Csalafinta dolgok ezek a kérdezz- felelek nevű családi játékok. Kitűnik belőlük, hogy hazánkban a felnőtt lakosság elég nagy része nem végezte el a nyolc általánost. Hogy sok helyütt előbbrevaló az emeletes ház, a százezret érő kerítés vagy autó, mint a könyv, az iskola. Borongós lesz az ember kedve, tehetet­lenségében valami szégyen­féle kaparássza a torkát, és mentegeti magát, intézmé­nyeinket, mindent és minden­kit, akit csak tud, mégpedig az elkophatatlan közhely­­igazsággal: a lehetőségek meg­vannak, csak nem tudunk élni velük. Korombeli, harminc és negyven közötti férfi ül velem szemben a vendéglői asztalnál. Csinos hitvese percekkel ko­rábban távozott, hallhattam, hogy a fodrászával készült randevúzni, majd megvárja a család e meghitt vendéglőben. Otthagyta hát férje urát, két lurkó fiát, legalább kibeszélge­tik magukat. Ül a férfi, előtte egy üveg sör, kezében a friss Népsport. Inna is, olvasna is, esetleg rá­gyújtana, ha hagynák a fiai. Mert a gyerekek — lehetnek úgy nyolc-tíz évesek — szü­net nélkül kérdeznek. Minden mondat így kezdődik: — Apu, mondd meg! Mosolyog a ven­déglő közönsége, mosolyog a férfi is. Aztán lassan elkomo­rul, grimaszba fintorul az ar­ca. Csitítaná a fiait, de nem tudja. Mit kezdjen hát velük, amikor záporoznak az efféle kérdések: Apu, mondd meg, hogy miből van az üveg! És az ember vére? És mikor éb­redünk fel, ha meghalunk? És a verébnek miért van két lá­ba, a lónak meg négy, pedig mind a kettő állat, a tanító néni is megmondta. És... És... Apu zavarban van. Forgatja a vastag arany pecsétgyűrűjét, aztán jobb kezével tetovált balját simogatja. Halkan pró­bálkozik a válasszal: a vér ve­lünk születik, az üveget vág­ják, ha meghalunk, akkor már nemigen ébredünk fel, a ve­rébnek meg elég két láb, úgy­is csak ugrándozik. Nincs könnyű dolga, mert a fiúk újra és újra kérdeznek. Kertelés nélkül, jó hangosan. Csak a lényeg érdekli őket, a ravaszdi felnőtt-mellébeszélés nem. Apuka kólával, jaffával próbálkozik, mindhiába. A fiúk ostromolják, élvezik a sa­ját hangjukat. A férfi restelkedik, látja-ér­­zi, hogy élénkül a környező asztaloknál az érdeklődés. Kínlódik, izzad. Aztán feltű­nően az órájára pillant, bank­jegyet dob az asztalra, és te­reli gyerekeit a kijárat felé. Megfutamodott. Elképzelem, hogy mi törté­nik majd otthon. Nyakleves? Kioktatás arról, hogy mi illik és mi nem egy vendéglőben? Esetleg rendreutasítás, hogy drága gyerekek, azért van az iskolában a tanító néni, hogy mindent elmagyarázzon. Le­het ez is, lehet az is. Sőt, azt is elképzelem, hogy az apa otthon leveszi a könyvespolc­ról a lexikont, esetleg beirat­kozik valamelyik esti iskolá­ba. Vagy ez már túl szép len­ne? Túl kerekké válna a hét­köznapi történet? * Azt mondják a gyerekről, hogy olyan az agya, mint a puha viasz, minden belevéső­dik, meghatározóak a kisgye­rekkori élmények. Megmarad­nak a fejében kitörölhetetle­nül. Igaz lehet ez, mert amit a tanár, a szülő rutinfeladat­nak tart, az a gyerek szemé­ben a legfontosabbá válhat. Itt vannak például az iskolai ünnepélyek. Ilyenkor minden­ki szép ruhába öltözik, jobb kedvű még az igazgató is. De ennyi volna az egész? Jó pár hónapja már, hogy a nagyobbik lányom nagy-nagy izgalommal várta a soron kö­vetkező iskolai ünnepélyt, a kisdobosavatást. Virág, igazol­vány, kék nyakkendő, szép ze­ne a magnóról tették számára felejthetetlenné az avatást. Az igazolványában felfedezte azt a hat pontot, melyet minden rendes kisdobosnak kötelessé­ge megtartani, hogy méltó le­gyen a nyakkendő viselésére. Sok idő eltelt már az ünnepély óta, amikor rendhagyó eset zavarta meg a második osztály nyugalmát. A tanítónő város­ligeti kirándulást ígért, de mert odakünn a tervezett idő­pontban szakadt az eső, elna­polta a sétát. Fellázadt az egyik gyerek. Felállt és közöl­te, hogy „a tanító néni szemét és hazudós”. Megállt a szó a levegőben. A kedves, okos, fiatal pedagó­gus talán még sohasem hal­lott ilyen szavakat a növendé­kei szájából. Helyesen döntött, amikor az osztályra bízta a büntetés kiszabását. Volt, aki azt tanácsolta, hogy a társa két hétig egyfolytában álljon a sarokban, a másik meg azt, verjék meg egy vastag bottal. Lányomra került a sor, aki csilingelő és öntudatos hangon mondta ki a javaslatot, ame­lyet a tanítónő végül is meg­­­ fogadott: Vegyék el a szemre- "

Next