Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)
1982-03-26 / 13. szám
Péter Anna felvételei Kérdezz — felelek Jó lenne, ha a gyerek otthon is választ kaphatna kérdéseire. Jó lenne, ha az apa meg az anya nem kényszerülne ilyenkor elvörösödve összenézni, vállat vonni, sürgős háztartási munkájára hivatkozni. Ha egyszerűen csak válaszolna. Csalafinta dolgok ezek a kérdezz- felelek nevű családi játékok. Kitűnik belőlük, hogy hazánkban a felnőtt lakosság elég nagy része nem végezte el a nyolc általánost. Hogy sok helyütt előbbrevaló az emeletes ház, a százezret érő kerítés vagy autó, mint a könyv, az iskola. Borongós lesz az ember kedve, tehetetlenségében valami szégyenféle kaparássza a torkát, és mentegeti magát, intézményeinket, mindent és mindenkit, akit csak tud, mégpedig az elkophatatlan közhelyigazsággal: a lehetőségek megvannak, csak nem tudunk élni velük. Korombeli, harminc és negyven közötti férfi ül velem szemben a vendéglői asztalnál. Csinos hitvese percekkel korábban távozott, hallhattam, hogy a fodrászával készült randevúzni, majd megvárja a család e meghitt vendéglőben. Otthagyta hát férje urát, két lurkó fiát, legalább kibeszélgetik magukat. Ül a férfi, előtte egy üveg sör, kezében a friss Népsport. Inna is, olvasna is, esetleg rágyújtana, ha hagynák a fiai. Mert a gyerekek — lehetnek úgy nyolc-tíz évesek — szünet nélkül kérdeznek. Minden mondat így kezdődik: — Apu, mondd meg! Mosolyog a vendéglő közönsége, mosolyog a férfi is. Aztán lassan elkomorul, grimaszba fintorul az arca. Csitítaná a fiait, de nem tudja. Mit kezdjen hát velük, amikor záporoznak az efféle kérdések: Apu, mondd meg, hogy miből van az üveg! És az ember vére? És mikor ébredünk fel, ha meghalunk? És a verébnek miért van két lába, a lónak meg négy, pedig mind a kettő állat, a tanító néni is megmondta. És... És... Apu zavarban van. Forgatja a vastag arany pecsétgyűrűjét, aztán jobb kezével tetovált balját simogatja. Halkan próbálkozik a válasszal: a vér velünk születik, az üveget vágják, ha meghalunk, akkor már nemigen ébredünk fel, a verébnek meg elég két láb, úgyis csak ugrándozik. Nincs könnyű dolga, mert a fiúk újra és újra kérdeznek. Kertelés nélkül, jó hangosan. Csak a lényeg érdekli őket, a ravaszdi felnőtt-mellébeszélés nem. Apuka kólával, jaffával próbálkozik, mindhiába. A fiúk ostromolják, élvezik a saját hangjukat. A férfi restelkedik, látja-érzi, hogy élénkül a környező asztaloknál az érdeklődés. Kínlódik, izzad. Aztán feltűnően az órájára pillant, bankjegyet dob az asztalra, és tereli gyerekeit a kijárat felé. Megfutamodott. Elképzelem, hogy mi történik majd otthon. Nyakleves? Kioktatás arról, hogy mi illik és mi nem egy vendéglőben? Esetleg rendreutasítás, hogy drága gyerekek, azért van az iskolában a tanító néni, hogy mindent elmagyarázzon. Lehet ez is, lehet az is. Sőt, azt is elképzelem, hogy az apa otthon leveszi a könyvespolcról a lexikont, esetleg beiratkozik valamelyik esti iskolába. Vagy ez már túl szép lenne? Túl kerekké válna a hétköznapi történet? * Azt mondják a gyerekről, hogy olyan az agya, mint a puha viasz, minden belevésődik, meghatározóak a kisgyerekkori élmények. Megmaradnak a fejében kitörölhetetlenül. Igaz lehet ez, mert amit a tanár, a szülő rutinfeladatnak tart, az a gyerek szemében a legfontosabbá válhat. Itt vannak például az iskolai ünnepélyek. Ilyenkor mindenki szép ruhába öltözik, jobb kedvű még az igazgató is. De ennyi volna az egész? Jó pár hónapja már, hogy a nagyobbik lányom nagy-nagy izgalommal várta a soron következő iskolai ünnepélyt, a kisdobosavatást. Virág, igazolvány, kék nyakkendő, szép zene a magnóról tették számára felejthetetlenné az avatást. Az igazolványában felfedezte azt a hat pontot, melyet minden rendes kisdobosnak kötelessége megtartani, hogy méltó legyen a nyakkendő viselésére. Sok idő eltelt már az ünnepély óta, amikor rendhagyó eset zavarta meg a második osztály nyugalmát. A tanítónő városligeti kirándulást ígért, de mert odakünn a tervezett időpontban szakadt az eső, elnapolta a sétát. Fellázadt az egyik gyerek. Felállt és közölte, hogy „a tanító néni szemét és hazudós”. Megállt a szó a levegőben. A kedves, okos, fiatal pedagógus talán még sohasem hallott ilyen szavakat a növendékei szájából. Helyesen döntött, amikor az osztályra bízta a büntetés kiszabását. Volt, aki azt tanácsolta, hogy a társa két hétig egyfolytában álljon a sarokban, a másik meg azt, verjék meg egy vastag bottal. Lányomra került a sor, aki csilingelő és öntudatos hangon mondta ki a javaslatot, amelyet a tanítónő végül is meg fogadott: Vegyék el a szemre- "