Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)

1982-05-21 / 21. szám

Gyűjtögetünk , tapasztalatokat is Szobornéző sétára indult a­­harmadik A osztály. Nem kel­lett nagy területet bejárni, mert a budai várnegyed bővel­kedik ilyen látnivalókban. Bor­sos Miklós lányalakos szökő­­kútját, a volt városháza Pallas Athéné-szobrát, a Szenthárom­ság együttesét, majd Hadik generális lovas szobrát tekin­tettük meg rövid negyedóra alatt. Utunk végállomása az Úri utcai Amfora-terem volt. Itt egy neves keramikusmű­­vésznőnk kiállítását láthattuk, megannyi bájos szobrocskát. Kilencéves tanítványaim kis füzeteikbe jegyzetelték a lá­tottakat. Az iskolába visszatérve, rö­vid megbeszélés után gyorsan munkához is fogtak. Kezük nyomán bőszoknyás, karcsú lányalakok, délceg férfiak szü­lettek agyagból. Egyszerű téri formák, agyagedények készíté­se után ez a szoborkészítés sem volt már számukra nehéz feladat. Az agyagot régóta is­merik, szeretik ezt az ősi ma­tériát, a szokásos gyurma he­lyett használják hosszabb idő óta. Ez utóbbi ugyanis minden­re alkalmas, csak formázásra nem. Ragad, megfogja színével a ruhát és a kezet, hamar el­porlad. Az agyag mindennek ellentéte, könnyen és jól ala­kítható, lemosható és mara­dandó. Beszerezni sem nehéz, előkészítve, csomagolva kap­ható néhány kisiparosnál — száz—kétszáz forintért. Ám ennyi pénz előteremtése sok­szor csaknem lehetetlen. A legutóbbi szülői értekez­leten — agyagunk fogytán — a szülők beleegyezését kértem, hogy a szükséges pénzt a hul­ladékgyűjtésből maguk a gye­rekek hozzák össze. A miha­marabbi lebonyolításhoz a be­leegyezésen kívül némi szülői segítséget is kértem. Zajos til­takozás követte előterjesztése­met. „A MÉH-kirendeltség, kö­zel s távol az egyetlen, rend­­szertelenül tart nyitva, s ha véletlenül ott van a gazdája, többnyire árut vesz, ad át. Egy szülő javaslatát kísérte csak osztatlan egyetértés. Szedjünk be néhány forintot, s azon vásároljunk agyagot! Valóban ez lett volna a leg­ésszerűbb, viszont pénzt még ilyen célra sem szedhetek be. Patthelyzetbe kerültem. A pénzszedés tilos, viszont a pa­pírgyűjtés objektív okokból le­hetetlen, vagy legalábbis hóna­pokba telik, míg a hulladékok árából összejön az agyagra való. A gubancot egy bő élet­­tapasztalattal rendelkező apa megpróbálta kettévágni: — Legyen szíves, néhány percre menjen ki az osztály­ból! Ha visszatérve az asztalon talál 160 forintot, negyven kiló agyag árát, akkor már senki sem szólhat Ez talpraesett javaslat, vélhetik sokan. Én, persze nem tartom annak. Vétek a szabályok ellen, akár pénzt szedek be, akár csak kime­gyek az osztályból, míg össze­gyűlik. Nemcsak a várható fe­gyelmi aggaszt, sokkal inkább, hogy miféle nevelés volna az ilyen. Másképpen dolgoznak a gyerekek azzal az anyaggal, amelynek előteremtésén ma­guk munkálkodtak, ez nem kétséges. Ez a hatás vész el, mert — legalábbis a környé­künkön — rosszul működik a begyűjtőhálózat, a MÉH. Az értekezleten született megálla­podás nyomán mostanában ki­sebb újságcsomagokkal érkez­nek iskolába reggelente a ta­nulók. Néhány szülő elvállalta, hogy az összegyűlő mázsákat személyautóval elfuvarozza egy távolabbi MÉH-nek. Ez lett az „áthidaló” megoldás. SZAKONYI PÉTER Kazinczy-verseny Az idén is hagyományos kere­tek között rendezték meg a szép magyar beszéd verseny országos döntőjét április 23—25. között Győrben. A találkozón részt vevő versenyzők köz­ül a legsikerültebb szövegtolmácsolásért a követke­ző tanulóik kapták meg a Kazin­­czy-érmet a gimnáziumi és szak­középiskolai kategóriában: Balogh Gyöngyi, Kazinczy Fe­renc Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, Győr; Buda András, 1. sz. Ipari Szakközépis­kola, Miskolc; Bitz Angéla, Land­ler Jenő Gimnázium, Budapest; Détár Enikő, Gárdonyi Géza Gim­názium, Eger; Herendi Zsolt, Nagy Lajos Gimnázium, Pécs; Kincses Árpád, Gyermekváros; Fót; Kovács Mária, Jókai Mór Gimnázium, Komárom; Rusznák Andrea, Bessenyei György Gim­názium, Kisvárda; Ruzsinszki At­tila, Dobó István Gimnázium, Eger; Sáfár Mónika, I. László Gimnázium, Budapest; Sárközi Enikő, Petőfi Sándor Gimnázium, Pápa; Szakács Zsuzsanna, Árpád Gimnázium, Tatabánya; Varga Andrea, Katona József Gimná­zium, Kecskemét; Völgyi Éva, Vasvári Pál Gimnázium, Székes­­fehérvár; Ződi Zsolt, Zrínyi Ho­na Gimnázium, Miskolc. A szakmunkásképző iskolai ka­tegóriában: Bódi Éva, Békés Glasz Élelmiszeripari Szakmun­kásképző Iskola, Budapest; Bor­­bás Ildikó, Rónai Sándor Élelmi­szeripari Szakmunkásképző Isko­la, Budapest ; Both Andrea, Gyors­ós Gépíró Iskola, Komárom; Győ­ri István, 21. sz. Katona József Ipari Szakmunkásképző Iskola, Budapest; Horváth Edit, 403. sz. Pesti Barnabás Ipari Szakmunkás­­képző Iskola, Sopron; Harkai At­tila, 117. sz. Ipari Szakmunkás­­képző Iskola, Sátoraljaújhely ; Ju­hász Zsuzsanna, Kereskedelmi és Vendéglá­tói­pari Szakmunkásképző Iskola, Kiskunhalas; Pitrik Kata­lin, 12. sz. Dab­os Ida Szakmun­kásképző Iskola, Budapest; So­moskői Tibor, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola, Salgótarján; Széki Andrea, 402. sz. Ipari Szakmunkásképző Iskola, Mosonmagyaróvár; Takács Lívia, Kereskedelmi és Vendéglá­tóipari Szakmunkásképző Iskola, Pécs; Varga Ildikó, 624. sz. Ipari Szakmunkásképző Iskola, Szeged. Vállalkozhatunk -e ? Ján kollégám, aki nápolyit tölt, van, aki vattacukrot is árul, egy másik majd, mindennap autót mos, kollé­ganőm pedig minden hajnalban takarít. Ám senki ne gon­dolja, hogy az említettek villát, nyaralót építenek, önálló lakásuk sincs, egy kivételével, aki, hogy úgy mondjam, szerencsésen nősült. Autója egynek van, hatezerért vette és a nyári szünetet rááldozva hozta rendbe. Ezek az emberek hajlandók arra, hogy különmunkát végezve keressék meg azt a pénzt, amely viszonylag jó és értelmes létet tesz lehetővé, és még inkább hajlandóak volnának arra, hogy azt a munkát végezhessék, amelyet szeretnek, s végezni legjobban tudnak. Miért kell hát a megélhetésükhöz szükséges pótjövedelmet a munkakörük­től igen távol eső munkával megszerezniük? Talán érde­mes lenne elgondolkozni azon, hogy a fizetésüket, amely­hez például nem járul nyereségrészesedés, teljesítmény­juttatás, miként tudnák úgy kiegészíteni, hogy az az adott közösségnek, az iskola körzetében lakó gyerekeknek, szü­lőknek is a leghasznosabb lehetne. Miért ne szerezhetnék meg az életvitelükhöz szükséges pénzt oly módon, hogy közben a saját tanítványaikat is gazdagítanák? Eszembe jut egy mostanában oly sokakat foglalkoztató kérdés, a szerződéses vállalkozás. Szabadjára engedem a gondolataimat. Mi lenne ha... ? Mi lenne, ha megtalál­nánk a lehetőségeket, ha meglelnénk a formákat és a jog­szabályokat, hogy az iskola vagy a pedagógus is vállal­kozhasson? !Az ötnapos iskolahéttel kapcsolatban sokan aggódnak, mi lesz a megnövekedett szabad idő értelmes ki­használásával. Nem volna lehetséges, hogy a pedagógus — aki akar — az arra önként jelentkező gyerekek számá­ra olyan „fizető” elfoglaltságot szervezzen, amely a neve­lőnek a szükséges anyagiakat, a szülőknek lazításnyi sza­bad időt, a gyerekeknek kellemes, tartalmas időtöltést je­lentene? Képzeljünk el olyan torna-, sport- és játéklehe­tőségeket, ahol az óvodás testvér az iskolásokkal együtt mozoghatna, talán még a szüleivel is, szorosabbá fűzve ezáltal a gyerekintézmények közti kapcsolatot, illetve a család és az iskola kapcsolatát. Vegyünk egy példát! A kolléga, aki nápolyit tölt, imád kirándulni. Vinné is a tanítványait, de mert megnősült, kell neki a pénz. Etikátlan avagy a szocialista pedagógia elveivel ellentétes lenne, ha ő egy, a számára is érzékel­hető jövedelemtöbbletet adó kiránduló-túrázókört vezet­hetne ifjú feleségével együtt, aki szintén pedagógus? Az ország gazdasági nehézségeinek ismeretében ugyanis senki sem várhatja el, hogy az állam fedezze — például túlóradíjakkal — a gyermekek és a szülők szabadidős szórakozásainak a költségeit. E kis társaságok tevékeny­ségi köre igen változatos lehetne, és életképességük bizo­nyítaná, hogy valóságos igényeket elégítenek-e ki. M­ennyi lenne a havi „tagsági díja" e csoportoknak? Je­­l­­len pillanatban ezt megmondani, de még csak meg­becsülni is lehetetlen. Ismerni kellene ehhez azokat a te­rem- és helyiségbéreket, amelyeket a „vállalkozóknak” fi­zetniük kellene. Hogy ez a „szórakozás” esetleg „megfizet­hetetlen” lenne az egyes családok számára? Eszembe jut itt valami, ami velem esett meg. Egy munkáskerület álta­lános iskolájában tanítottam, s a gyerekeket elvittem a gyermeknapi rendezvényre. Az indulás előtt a csemeték megszámolták a szülőktől aznapra kapott pénzüket. Kide­rült, hogy a zsebemben meglapuló ötven-valahány forinttal én vagyok a legszegényebb. CSECSEI BÉLA

Next