Köznevelés, 1982 (38. évfolyam, 1-44. szám)
1982-05-21 / 21. szám
Gyűjtögetünk , tapasztalatokat is Szobornéző sétára indult aharmadik A osztály. Nem kellett nagy területet bejárni, mert a budai várnegyed bővelkedik ilyen látnivalókban. Borsos Miklós lányalakos szökőkútját, a volt városháza Pallas Athéné-szobrát, a Szentháromság együttesét, majd Hadik generális lovas szobrát tekintettük meg rövid negyedóra alatt. Utunk végállomása az Úri utcai Amfora-terem volt. Itt egy neves keramikusművésznőnk kiállítását láthattuk, megannyi bájos szobrocskát. Kilencéves tanítványaim kis füzeteikbe jegyzetelték a látottakat. Az iskolába visszatérve, rövid megbeszélés után gyorsan munkához is fogtak. Kezük nyomán bőszoknyás, karcsú lányalakok, délceg férfiak születtek agyagból. Egyszerű téri formák, agyagedények készítése után ez a szoborkészítés sem volt már számukra nehéz feladat. Az agyagot régóta ismerik, szeretik ezt az ősi matériát, a szokásos gyurma helyett használják hosszabb idő óta. Ez utóbbi ugyanis mindenre alkalmas, csak formázásra nem. Ragad, megfogja színével a ruhát és a kezet, hamar elporlad. Az agyag mindennek ellentéte, könnyen és jól alakítható, lemosható és maradandó. Beszerezni sem nehéz, előkészítve, csomagolva kapható néhány kisiparosnál — száz—kétszáz forintért. Ám ennyi pénz előteremtése sokszor csaknem lehetetlen. A legutóbbi szülői értekezleten — agyagunk fogytán — a szülők beleegyezését kértem, hogy a szükséges pénzt a hulladékgyűjtésből maguk a gyerekek hozzák össze. A mihamarabbi lebonyolításhoz a beleegyezésen kívül némi szülői segítséget is kértem. Zajos tiltakozás követte előterjesztésemet. „A MÉH-kirendeltség, közel s távol az egyetlen, rendszertelenül tart nyitva, s ha véletlenül ott van a gazdája, többnyire árut vesz, ad át. Egy szülő javaslatát kísérte csak osztatlan egyetértés. Szedjünk be néhány forintot, s azon vásároljunk agyagot! Valóban ez lett volna a legésszerűbb, viszont pénzt még ilyen célra sem szedhetek be. Patthelyzetbe kerültem. A pénzszedés tilos, viszont a papírgyűjtés objektív okokból lehetetlen, vagy legalábbis hónapokba telik, míg a hulladékok árából összejön az agyagra való. A gubancot egy bő élettapasztalattal rendelkező apa megpróbálta kettévágni: — Legyen szíves, néhány percre menjen ki az osztályból! Ha visszatérve az asztalon talál 160 forintot, negyven kiló agyag árát, akkor már senki sem szólhat Ez talpraesett javaslat, vélhetik sokan. Én, persze nem tartom annak. Vétek a szabályok ellen, akár pénzt szedek be, akár csak kimegyek az osztályból, míg összegyűlik. Nemcsak a várható fegyelmi aggaszt, sokkal inkább, hogy miféle nevelés volna az ilyen. Másképpen dolgoznak a gyerekek azzal az anyaggal, amelynek előteremtésén maguk munkálkodtak, ez nem kétséges. Ez a hatás vész el, mert — legalábbis a környékünkön — rosszul működik a begyűjtőhálózat, a MÉH. Az értekezleten született megállapodás nyomán mostanában kisebb újságcsomagokkal érkeznek iskolába reggelente a tanulók. Néhány szülő elvállalta, hogy az összegyűlő mázsákat személyautóval elfuvarozza egy távolabbi MÉH-nek. Ez lett az „áthidaló” megoldás. SZAKONYI PÉTER Kazinczy-verseny Az idén is hagyományos keretek között rendezték meg a szép magyar beszéd verseny országos döntőjét április 23—25. között Győrben. A találkozón részt vevő versenyzők közül a legsikerültebb szövegtolmácsolásért a következő tanulóik kapták meg a Kazinczy-érmet a gimnáziumi és szakközépiskolai kategóriában: Balogh Gyöngyi, Kazinczy Ferenc Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, Győr; Buda András, 1. sz. Ipari Szakközépiskola, Miskolc; Bitz Angéla, Landler Jenő Gimnázium, Budapest; Détár Enikő, Gárdonyi Géza Gimnázium, Eger; Herendi Zsolt, Nagy Lajos Gimnázium, Pécs; Kincses Árpád, Gyermekváros; Fót; Kovács Mária, Jókai Mór Gimnázium, Komárom; Rusznák Andrea, Bessenyei György Gimnázium, Kisvárda; Ruzsinszki Attila, Dobó István Gimnázium, Eger; Sáfár Mónika, I. László Gimnázium, Budapest; Sárközi Enikő, Petőfi Sándor Gimnázium, Pápa; Szakács Zsuzsanna, Árpád Gimnázium, Tatabánya; Varga Andrea, Katona József Gimnázium, Kecskemét; Völgyi Éva, Vasvári Pál Gimnázium, Székesfehérvár; Ződi Zsolt, Zrínyi Hona Gimnázium, Miskolc. A szakmunkásképző iskolai kategóriában: Bódi Éva, Békés Glasz Élelmiszeripari Szakmunkásképző Iskola, Budapest; Borbás Ildikó, Rónai Sándor Élelmiszeripari Szakmunkásképző Iskola, Budapest ; Both Andrea, Gyorsós Gépíró Iskola, Komárom; Győri István, 21. sz. Katona József Ipari Szakmunkásképző Iskola, Budapest; Horváth Edit, 403. sz. Pesti Barnabás Ipari Szakmunkásképző Iskola, Sopron; Harkai Attila, 117. sz. Ipari Szakmunkásképző Iskola, Sátoraljaújhely ; Juhász Zsuzsanna, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola, Kiskunhalas; Pitrik Katalin, 12. sz. Dabos Ida Szakmunkásképző Iskola, Budapest; Somoskői Tibor, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola, Salgótarján; Széki Andrea, 402. sz. Ipari Szakmunkásképző Iskola, Mosonmagyaróvár; Takács Lívia, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola, Pécs; Varga Ildikó, 624. sz. Ipari Szakmunkásképző Iskola, Szeged. Vállalkozhatunk -e ? Ján kollégám, aki nápolyit tölt, van, aki vattacukrot is árul, egy másik majd, mindennap autót mos, kolléganőm pedig minden hajnalban takarít. Ám senki ne gondolja, hogy az említettek villát, nyaralót építenek, önálló lakásuk sincs, egy kivételével, aki, hogy úgy mondjam, szerencsésen nősült. Autója egynek van, hatezerért vette és a nyári szünetet rááldozva hozta rendbe. Ezek az emberek hajlandók arra, hogy különmunkát végezve keressék meg azt a pénzt, amely viszonylag jó és értelmes létet tesz lehetővé, és még inkább hajlandóak volnának arra, hogy azt a munkát végezhessék, amelyet szeretnek, s végezni legjobban tudnak. Miért kell hát a megélhetésükhöz szükséges pótjövedelmet a munkakörüktől igen távol eső munkával megszerezniük? Talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy a fizetésüket, amelyhez például nem járul nyereségrészesedés, teljesítményjuttatás, miként tudnák úgy kiegészíteni, hogy az az adott közösségnek, az iskola körzetében lakó gyerekeknek, szülőknek is a leghasznosabb lehetne. Miért ne szerezhetnék meg az életvitelükhöz szükséges pénzt oly módon, hogy közben a saját tanítványaikat is gazdagítanák? Eszembe jut egy mostanában oly sokakat foglalkoztató kérdés, a szerződéses vállalkozás. Szabadjára engedem a gondolataimat. Mi lenne ha... ? Mi lenne, ha megtalálnánk a lehetőségeket, ha meglelnénk a formákat és a jogszabályokat, hogy az iskola vagy a pedagógus is vállalkozhasson? !Az ötnapos iskolahéttel kapcsolatban sokan aggódnak, mi lesz a megnövekedett szabad idő értelmes kihasználásával. Nem volna lehetséges, hogy a pedagógus — aki akar — az arra önként jelentkező gyerekek számára olyan „fizető” elfoglaltságot szervezzen, amely a nevelőnek a szükséges anyagiakat, a szülőknek lazításnyi szabad időt, a gyerekeknek kellemes, tartalmas időtöltést jelentene? Képzeljünk el olyan torna-, sport- és játéklehetőségeket, ahol az óvodás testvér az iskolásokkal együtt mozoghatna, talán még a szüleivel is, szorosabbá fűzve ezáltal a gyerekintézmények közti kapcsolatot, illetve a család és az iskola kapcsolatát. Vegyünk egy példát! A kolléga, aki nápolyit tölt, imád kirándulni. Vinné is a tanítványait, de mert megnősült, kell neki a pénz. Etikátlan avagy a szocialista pedagógia elveivel ellentétes lenne, ha ő egy, a számára is érzékelhető jövedelemtöbbletet adó kiránduló-túrázókört vezethetne ifjú feleségével együtt, aki szintén pedagógus? Az ország gazdasági nehézségeinek ismeretében ugyanis senki sem várhatja el, hogy az állam fedezze — például túlóradíjakkal — a gyermekek és a szülők szabadidős szórakozásainak a költségeit. E kis társaságok tevékenységi köre igen változatos lehetne, és életképességük bizonyítaná, hogy valóságos igényeket elégítenek-e ki. Mennyi lenne a havi „tagsági díja" e csoportoknak? Jellen pillanatban ezt megmondani, de még csak megbecsülni is lehetetlen. Ismerni kellene ehhez azokat a terem- és helyiségbéreket, amelyeket a „vállalkozóknak” fizetniük kellene. Hogy ez a „szórakozás” esetleg „megfizethetetlen” lenne az egyes családok számára? Eszembe jut itt valami, ami velem esett meg. Egy munkáskerület általános iskolájában tanítottam, s a gyerekeket elvittem a gyermeknapi rendezvényre. Az indulás előtt a csemeték megszámolták a szülőktől aznapra kapott pénzüket. Kiderült, hogy a zsebemben meglapuló ötven-valahány forinttal én vagyok a legszegényebb. CSECSEI BÉLA