Köznevelés, 1983 (39. évfolyam, 1-43. szám)
1983-06-10 / 23. szám
Pedagógiai tanácskozás a fővárosban Nem gondolták, hogy hagyományt teremtenek vele, amikor 1967 májusában először hívták össze eszmecserére a budapesti alsó- és középfokú iskolák képviselőit - mondotta megnyitójában Farkasinszky Lajos, a fővárosi tanács elnökhelyettese -, pedig hagyomány született. Az idén mintegy ezerháromszáz pedagógus részvételével május 24—25-én a Vígszínházban tartották meg a plenáris ülést. Először Köpeczi Béla művelődési miniszter tartott előadást, amelyet az alábbiakban közlünk. Az 1982—83. tanév tapasztalatai, az új tanév előkészítése címmel Mezei Gyula főosztályvezető tartott beszámolót. A tanácskozás második napján nyolc szekcióban folytatódott a munka az MSZMP Budapesti Bizottsága Oktatási Igazgatóságán és a TIT Természettudományos Stúdiójában, ahol az aktuális teendőkről váltottak szót a fővárosi iskolák képviselői. A viták tapasztalatait zárszavában Mezei Gyula foglalta össze. Köpeczi Béla Közoktatásunk néhány mai kérdéséről és a jövő feladatairól A Központi Bizottság 1982. április 7-i állásfoglalásának végrehajtására a Művelődési Minisztérium intézkedési tervet dolgozott ki, amelynek megvalósítása megkezdődött, s erről itt, a fővárosi pedagógusok tanácskozásán első alkalommal adok számot öszszefoglaló jelleggel. Az intézkedési tervnek vannak viszonylag rövid időn belül megoldandó feladatai és olyanok, amelyeket hosszabb távon kell vizsgálni. Most főleg az első kategóriába tartozókról kívánok szólni, tekintettel arra, hogy fejlesztési programjainkat a közeljövőben széles körű vitára bocsátjuk. E tekintetben tehát megelégszem azzal, hogy felvázolom a fontosabb témákat és megjelölöm a vita módozatait. Ami most már a közeljövő feladatait illeti, négy nagy témakörrel szeretnék foglalkozni, válaszolva egyben azokra a kérdésekre is, amelyeket a budapesti pedagógusoktól kaptam. Ez a négy téma a következő: 1. Az oktatás tartalmi korszerűsítése. 7. A pedagógusok helyzete. 3. Az oktatás irányítása és az iskolák belső élete. 4. A közoktatás fejlesztési programja. A Központi Bizottság állásfoglalása alapvető feladatként jelölte meg az oktatás tartalmi korszerűsítésének folytatását, amely az 1972-es határozat alapján indult meg. A tartalmi reform kiindulópontja az volt, hogy olyan tanterveket és tankönyveket kell kidolgozni, amelyek megfelelnek a korszerű műveltség kritériumainak, tehát hasznosítják a tudományos fejlődés új eredményeit, a legújabb pedagógiai módszereket, és amelyek nemcsak az új ismeretek elterjesztését teszik lehetővé, de hozzájárulnak az emberformáláshoz is, mégpedig a tudományos világnézet, a marxizmus szellemében. Közismert, hogy a tantervek és a tankönyvek korszerűsítésének munkája előrehaladt, és lényegében az 1985— 86-os tanévre befejeződik. Bár az új tantervek és tankönyvek bevezetésével kapcsolatban folytak kísérletek különböző tantárgyakban, megállapíthatjuk, hogy több ki nem érlelt tankönyv is forgalomba került. Ezenkívül gyorsított ütemben történt a bevezetés, ami nem tette lehetővé, hogy tudományos és pedagógiai szempontok egészségesen ötvöződjenek. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy igen sok dokumentum kiadásáról volt szó, akkor láthatjuk, hogy milyen buktatókon keresztül kellett ezt a munkát végezni. Nem elégedhetünk meg ugyanis csak a tankönyvek megjelentetésével, hanem különböző segédeszközöket is igyekeztünk rendelkezésre bocsájtani, munkafüzeteket, munkalapokat és más kiadványokat. A tankönyvek egy részében a munkáltató jelleget igyekeztünk erősíteni, ami mennyiségi és minőségi gondokat okozott. A legnagyobb baj az volt, hogy a pedagógusoknak nem volt lehetőségük kellő időben megismerkedni az új tankönyvekkel, és ezért sokan még a jókat is idegenkedéssel fogadták. Hogy a munka méreteit érzékeltessem, elég ha arra utalok, hogy évente mintegy 3200 tankönyv és segédeszköz forgalomba hozataláról kellett gondoskodni 30— 31 millió példányban. A múlt év végén felkértük az MTA osztályait és intézeteit, valamint a gyakorló pedagógusok különböző csoportjait, hogy mondjanak véleményt — ahol lehet most már a tapasztalatok alapján is — a tankönyvekről. A kritikák arra utalnak, hogy különböző korrekciókra lesz szükség, amelyeknél a kiindulópontunk az, hogy a tankönyvek lehetőleg három évig legyenek használatban, mielőtt újat bocsájtunk ki. Ez azt jelenti például, hogy az általános iskolában a korrekciók jelentős részét már 1984—85-ben végre akarjuk hajtani. A középiskolákban is fokozatosan megkezdjük a tankönyvek kijavítását. Elsősorban tankönyveket és nem tanterveket kívánunk javítani, hiszen az utóbbiak elég rugalmasak, és változtatást csak ott teszünk, ahol lényeges tartalmi módosítást hajtunk végre. Erre 1992 után kerülhet sor. 1983/84-ben visszaállítjuk a szakmunkásképző iskolákban a történelem korábbi óraszámát, ami főleg órabeosztásban jelent változást. 1985/86- ban bevezetjük a technikusképzést, ezzel kapcsolatban olyan tanterveket kell kidolgozni, amelyek érintik általában a szakközépiskolai tanterveket is. Lényegesebb változás a középiskolai tantervekben akkor lesz, amikor a fejlesztés keretében a különböző iskolatípusokat közelítjük egymáshoz. A korrekciókon kívül törekszünk arra is, hogy alternatív tankönyvek álljanak rendelkezésre a közismereti tárgyakban, mint ahogy ez egyes esetekben már meg is történt. A szaktankönyvek tekintetében továbbra is számolni kell hiányokkal, s néhol azzal, hogy jegyzetekkel vagy kézikönyvekkel kell pótolni ezeket. Áttekintettük az utóbbi hónapokban a tankönyvírás, -elbírálás, -előállítás és -elosztás egész útját, és elhatározások születtek ebben az egységes rendszerben olyan újításokra, amelyek a helyzet javítását segítik. Itt most külön is szeretném kiemelni a tankönyvelosztás kérdését. Vita témája volt, hogy mi legyen a jövő útja: az ingyenes tankönyvellátás-e, amely természetesen kötelező begyűjtést jelentene, vagy arra törekedjünk, hogy tartós, szép kivitelű tankönyvek jelenjenek meg esetleg magasabb bolti áron, és a begyűjtést csak önkéntes alapon szervezzük meg. Ebben a kérdésben végleges álláspont nem született, de úgy látszik, hogy a közvélemény és benne a pedagógus-közvélemény is inkább a második megoldást választja. Addig is, amíg végleges álláspont születik, szükségesnek tartottuk, hogy jutalék vagy ajándék ellenében jobban kapcsoljuk be magukat az iskolákat a tankönyvek terjesztésébe, és megakadályozzuk — természetesen a lehetőség határain belül — azokat a fennakadásokat, amelyek minden tanév elején jelentkeznek. Látni kell, hogy nagyon sok a tankönyv és sok a segédeszköz, s ez eleve nehézséget okoz nemcsak az előállításban, de a szétosztásban és a terjesztésben is. Az új tantervek és tankönyvek bevezetésével szinte párhuzamosan megkezdtük a fakultáció elvének alkalmazását a középiskolákban, és rövidesen sor kerül erre az általános iskolában is, 1983/84- ben a 7. és 1984/85-ben a 8. osztályban. A tapasztalatok ellentmondóak, de itt is bizonyos türelemre van szükség, hogy lemérjük, milyen változtatásokat kell végrehajtani. E tekintetben különösen számítunk a pedagógusok, a nevelőtestületek véleményére. A fakultáció elvben progreszszív, ám kérdés, hogy jól választottuk-e meg a tárgyakat, amelyeket bevonunk körébe, és megfelelőek-e a módszerek. Kérdés az is, hogy a fakultáció nem vezet-e felesleges ismétlésekre, esetleg éppen a gyermekek elkedvetlenítésére, az iskolai tevékenységek széttöredezésére, az osztályközösségek felbomlasztására. A tartalmi korszerűsítéssel párhuzamosan kellett áttérni az ötnapos tanítási rendre, amikor is egymás után sok új intézkedéssel terheltük meg az iskolát. Az új rendszer bevezetése a vártnál kevesebb zökkenőt hozott, s ennek megfelelően viszonylag csekély változtatással számolunk. Arra törekszünk, hogy a tanórai elfoglaltság egyik iskolatípusban se haladja meg a napi hat órát. Ez különösen a szakközépiskolákban és a szakmunkásképző iskolákban jelent gondot, de úgy véljük, hogy ott is megoldható. Az 1