Köznevelés, 1984 (40. évfolyam, 1-44. szám)

1984-01-06 / 1. szám

Régi és mai „Árvácskák” nevelőszülei A Magyar Pedagógiai Társaság az Országos Pedagógiai Intézettel karöltve országos tanácskozást tartott a nevelőszülői hálózat helyzetéről és munkájáról. Részint az ott elhangzottak, részint más források alapján próbálom bemutatni ezt a kevéssé ismert intézményrendszert. Csőre és sorstársai Móricz Zsigmond a harmincas évek második felében, az egyik nagy gyaloglásakor találkozott azzal a lelenc kislánnyal, aki elmesélte neki eddigi nyomorúságos életét. Csőre riasztóan embertelen sorsának föltárásával az író szociográfiailag pontos látleletet adott az akkori „nevelőszülők” kegyetlenkedéseiről. A regénybeli Csőre elpusztult a véletlenül maga okozta tűzben, de a sorstársai közül még sokan élnek. Hallgassunk meg közülük kettőt! Vallomásukat D. Tóth László közli a Nevelőszülők Hajdú-Biharban című könyvében, ötven év körüli asszony mondja, aki gyermekkorában egy Debrecen környéki faluban volt elhelyezve: „Majdnem minden háznál volt egy kiadott gyerek. Évente egy alkalommal kaptam ruhát, de a nevelőszüleim rögtön eladták. Iskolába elengedtek ugyan, de utána mennem kellett tehenet, libát őrizni. Sokszor megvertek, egyszer annyira, hogy eltört a kezem. Két gally közé tették, bepólyálták, aztán kilöktek az udvarra. Utánam kiabálták, hogy a másik kezem még ép, azzal tudok dolgozni. Megállásom csak akkor volt, ha megneszelték, hogy jön a »telepfelügyelő«.” Egy másik „senki gyereke”: „Négyéves voltam 1908-ban, amikor kivittek a tanyára. A jószág mellé állítottak. Iskolába három hónapig jártam. Az ételem tengerdinálé volt meg ételmaradék. Télen a disznóvályú mellett laktam jól —■ sült répával, korpával. Nyáron a kutyák ételéből szedtem ki a kenyérhéjat meg a krumplidarabokat. Az ágyam télen-nyáron a földön volt. Reggel rúgásra ébredtem. Ha felbukik, van még kölyök a csordájában elég, hozok helyette másikat, egye meg a fene őket — mondták. Apám Amerikába vándorolt ki, ott halt meg. Nekem is hagyott örökséget: egy szájmuzsikát. Inkább szeretetet küldött volna. Nem vágytam én semmire, csak jó szóra meg ennivalóra és szeretetre.” Ez a két vallomás is bizonyítja, amit eddig is tudtunk, hogy Móricz Zsigmond a valóságot írta meg. De a teljes igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy akadtak másféle nevelőszülők is. Emberek az embertelenségben. Ismerkedjünk meg közülük is kettővel! Harmincöt gyereket neveltek Részletek a Népszabadság 1970. december 11-i számának egyik riportjából: „A debreceni megyei tanácsháza épületében állami gondozott gyermekek nevelőszüleit köszöntötték és tüntették ki. Kozák Sándorné, aki a férjével 44 esztendő alatt 35 állami gondozott gyermeket nevelt fel, a Munka Érdemrend bronz fokozatát kapta... A 71 éves, fejkendős, hajdúsámsoni parasztasszony áll az ünnepi emelvény előtt. Két kezében szorítja a frissen átvett kormánykitüntetést, aztán megindul belőle a szó: — Köszönöm a pártnak az elismerést, és csak arra kérem a jó istent, hogy adjon még nekünk erőt tovább élni és dolgozni a gyermekeinkért ... — Mikor vették magukhoz a legelső gyereket? — Huszonhatban. Egyszerre négy testvért, a Vargagyerekeket. Csak ketten voltunk az urammal, és olyan üres volt a ház gyerekek nélkül, mint a Hortobágy téren. A gyerekek anyja tüdőbajnak esett és meghalt. Három évig neveltük őket, aztán az apjuk megnősült, és elvitte mindet. — Akkor olyan rideg lett ismét a ház — mondja Kozák Sándor —, hogy a falat kifordult a szánkból. Így került hozzánk Debrecenből a három Jakabovics-gyerek ... — Nem mindenki érti meg — szól közbe Erzsi néni —, hogy nem lehet gyerek nélkül élni. Meg azt sem, hogy ugyanúgy lehet szeretni a más gyerekét, mint a sajátot. Én mindig úgy éreztem, mind a harmincöt az édes gyermekem." A történethez hozzátartozik, hogy az „utolsó” öt gyereket a házaspár már örökbe fogadta, és azok Kozák néven váltak tisztességes emberekké. „Azt szeretnénk még megérni — mondták akkor az újságírónak —, hogy az ötvenéves házassági évfordulónkon összegyűlne mind a harmincöt gyerekünk, unokástul. Sátrakat állítanánk az udvaron, mert ekkora család nincs még egy Magyarországon." T.-Joé, Liza néni már negyvenöt után lett nevelőszülő, és tizenhárom állami gondozottat nevelt föl a háborúban elvesztett három fia helyett, őt sem a gyerekek kihasználásának lehetősége vitte erre az elhatározásra, hanem — akárcsak Kozákékat — a gyermekszeretet. Megrendítő, és az életét új útra fordító élményét így mesélte el a Hajdú-Bihari Napló riporterének: „Látogatóban voltam egy ismerős családnál, ott találkoztam a négyéves Sanyikéval. Odaszaladt hozzám, belecsípett a kezembe, közben ezt mondta: Jaj, de szeretlek! Megkedveltem rögtön, és kértem, adják nekem Sanyikét ... Még akkor úgy tudtuk, ez a neve, csak most, hogy már szakiskolás, tudtam meg a papírjaiból, hogy Lajosnak hívják.. Majd később: „Tudom, mi az árvasors. Apám kubikos volt, már a múlt század végén részt vett a mozgalomban. Lóhoz kötve hurcolták Szegedre, a Csillagbörtönbe. Korán árván maradtam ... Fiatal lányként Ukrajnába kerültem, egy orvos házaspár segített rajtam, Kijevben, a kórházban helyeztek el dolgozni. Jól tudom, amit Móricz Zsigmond az Árvácskában leírt. Hányszor elolvastam már, mindannyiszor megsirattam Csőrét. Tudom, mi az, istállóban aludni, a malacok elé tett moslékból kiszedni a kenyérhajat. Ezektől az iszonyoktól akarom megkímélni a hozzám kerülő gyermekeket. Mindegyik tudja, hogy van édesanyja, soha nem neveltem arra őket, hogy csak engem szeressenek ... Mégis, mintha az enyémek lennének ..." Nyolcvan éve kezdődött Azért kellett elmondanom ezt a két történetet, mert sokan még ma is nemcsak az állami gondozottakra, hanem a nevelőszüleikre is ferde szemmel néznek. „Jé, hát már ennek is ilyen pénz kell?” — súgnak esze a faluban némelyek annak a háta mögött, aki intézeti gyereket vesz magához. Különösen, ha cigánygyereket, ami egyre gyakoribb. Pedig hát nem biztos, hogy a pénzért teszi. Erzsi néni meg Liza néni a bizonyság rá. A szakemberek az 1901. évi VIII., illetve XXI. cikkelyt tartják az első jelentős gyermekvédelmi törvénynek, amelynek alapján 1903-ban jelent meg a ,Szabályzat az elhagyott gyermekek védelméről" című BM-rendelet, mai nyelven: végrehajtási utasítás. Ezt követően bámulatos gyorsasággal nyitották meg kapuikat a lelencházak, és 1908-ban már majdnem negyvenötezer gyermeket találunk a tizennyolc menhelyen. De nemcsak ott éltek kis árvák. A fenti szabályzat 32. paragrafusa fölhatalmazta a menhely igazgató főorvosát „családi telepek” létesítésére is — így jött létre a nevelőszülői hálózat, amely szintén hallatlanul gyorsan terebélyesedett. Harmincnyolcban például a 41 294 állami gondozottból (ne feledjük, közben az ország kisebb lett) 35 822 lakott nevelőszülőknél, tehát a gondozottak 87,2 százaléka. Az összehasonlítás végett hadd álljanak itt a mai adatok is! (1982. december 31-én a 32 213 állami gondozottból 7815-en éltek az 5329 nevelőcsaládban; ez a gondozottak 24,3 százaléka. A nevelőszülői hálózat visszafejlődésének — viszafejlesztésének — számos oka van. Közülük az egyik az, hogy a háború után— részint talán Móricz Árvácskájának a negatív, illetve Makarenko Az új ember kovácsának a pozitív sokkhatására — az intézeti-közösségi nevelés elve került előtérbe. Most azonban, hogy ismét fölerősödött a családi nevelésneveltetés eszméje, a gyermekvédelem szeretné kiszélesíteni a nevelőszülői hálózatot. Ha az okokat keressük, azt se feledjük ki, 1903—1908- ban a koldusszegény parasztcsaládoknak* óriási pénz volt a gyermekenkénti és évenkénti 96—168 korona gondozási díj, arról az évi két rend ruházatról nem is szólva, amiből a nevelőszülők a saját gyerekeiket is föl tudták öltöztetni. Ma viszont azok, akik megfelelnek a kiválasztás alaposan megnövekedett és szigorú követelményeinek, általában nincsenek rászorulva az átlagosan havi 600 forint gondozási díjra. Persze, a számszerű visszaesés nem feltétlenül negatívum. Hiszen — jórészt a nevelőszülői felügyelői hálózat működése következtében — a nevelőszülői munka oly mértékben kor- 0% szerűsödött, és a színvonala .