Köznevelés, 1985 (41. évfolyam, 1-43. szám)
1985-04-26 / 17. szám
Néma oktatók Gondolatok az iskolai könyvtárról Elnézést az olvasótól, ezúttal nem az eredményekről, a sikerekről, hanem a gondokról lesz szó. Amikor évente egy alkalommal összehívjuk az iskolai könyvtárak szorgos és odaadó munkásait, a felügyelőket, dől belőlük a panasz: a fenntartók nem adnak elég pénzt könyvbeszerzésre, nincs elegendő és megfelelően képzett könyvtáros az iskolákban, nem becsülik meg őket kellően, sem anyagi, sem erkölcsi szempontból, nem kapják meg a szükséges módszertani segítséget, a túlzsúfolt iskolákban első helyen a könyvtári helyiséget számolják fel. És így tovább és így tovább. Érdemi-tartalmi kérdések megtárgyalására alig jut idő. A panaszok lényege igaz, a válasz pedig nagyon nehéz. Ugyanakkor az is igaz: egy olyan területen, ahol minden egyformán fontos, ahol minden szorító gond megoldását egyszerre sürgetik, ahol nincs fontossági sorrend, ott bizony — különösen manapság — semmit sem lehet dűlőre vinni. Mintha ez jellemezné ma az iskolai könyvtárügyet. Nem tagadva, hogy valóban felhalmozódtak a tennivalók. Vegyük hát közelebbről is szemügyre ezeket a gondokat, azzal a nem titkolt szándékkal, hátha sikerül megfogalmazni a legfontosabbat, a legfájóbbat. 1. Kevés a könyv. Az általános iskolákban a nyolcvanas évek elején 25 forint, ma 29 forint körüli összeget költenek tanulónként könyvre. Az egy tanulóra jutó könyvek száma akkor 9,5, most 10. De ez csak a látszat, mert a számok csalókák. Egy 16 tanulócsoportos iskolában például, ahol csaknem 500 tanuló van, az átlag szerint 5 ezer kötetnek kellene lennie. Csakhogy ennek az 5 ezernek sok helyen felét-negyedét használhatják, ha egyáltalán használják, mert a többi 30— 35 évvel ezelőtti kiadvány, brossúra, avult állomány, s növelik ugyan a kötetszámot, a tantervek szempontjából azonban teljesen haszontalanok. A kötetszámok — különösen az iskolákban — nem mindig adnak reális képet a könyvtárról. Egy valamire való könyvtárat nemcsak gyarapítani, hanem apasztani is kellene. Az utóbbira nincs munkaerő, nincs szakember, az előbbire pedig nincs elegendő pénz. Pontosabban: az iskolafenntartók egy része még a mai szűkös lehetőségek között is biztosítja az anyagiakat. Egyik többet, a másik kevesebbet. Az iskolák jelentős része azonban ezeket a nehezen kigazdálkodott öszszegeket sem tudja célszerűen elkölteni. Nem vásárol ugyanis a Könyvtárellátó útján, mert csak év végén derül ki, hogy lesz-e rá pénze a költségvetésből. S ha netán marad pénze, csupán azt kaphatja, ami éppen a piacon van, így azután még a nagyobb könyvtárakból is hiányoznak a legfontosabb segéd- és kézikönyvek, szótárak, vagyis a rendelkezésükre álló viszonylag alacsony öszszeggel sem gazdálkodhatnak jól. Érdemes lenne több figyelmet szentelni azokra a jó példákra, ahol már évekkel ezelőtt kialakították a város, illetve város környéki ellátó rendszereket (Vác, Ajka, Tapolca, Kiskőrös, Hatvan, Gyöngyös, Törökszentmiklós, Nagykanizsa stb.). E rendszerek nagy előnye, hogy az iskolának nem kell a beszerzés időigényes adminisztrációjával bíbelődni, s valóban megkapja a kiválasztott könyveket. A szakmunkástanuló iskolákban az átlagszámok nagyjából ugyanazok, mint az általános iskolákban. A beszerzési gondok is hasonlóak. Itt inkább az az aggasztó, hogy a 70-es években megindult ugrásszerű fejlődés a 80-as évek elejére lelassult, majd leállt, és a stagnálás ma is tart. Történeti okok miatt is jobb a helyzet a középiskolákban. Az egy tanulóra jutó beszerzési keret 50 forint körüli, a kötetszám 27. Már az általános iskoláknál említeni kellett volna, hogy végig átlagról beszélünk, és az átlagok mögött hatalmasak az eltérések, egészen addig, hogy az általános iskolák tekintélyes hányadában egyetlen kis szekrényben elfér a „könyvtár”. A középiskolákban ilyesmivel persze nem találkozni, de megyénként és iskolánként itt is jelentős a szóródás. Olyan példák is vannak, hogy az egyik megyében még a felét se költik könyvre, mint a másikban. (A Könyv és Nevelés című folyóirat évről évre rendszeresen közli a megyei adatokat azzal a reménykedéssel, hátha szorgalmazza a lemaradókat. Sajnos, kevés eredménnyel.) Rövidre fogva, ez a helyzet a beszerzési keretekkel. Egyfelől tehát az egy tanulóra jutó összegek sok helyen valóban alacsonyak, másfelől — főleg a Könyvtárellátóval való szerződés hiányában — vagy nem a tantervi igények szerint költik el az összegeket, vagy pénzmaradvány jelzi a tehetetlenséget. Vagyis általában nem kizárólag a pénzügyi lehetőségek soványsága okozza a legtöbb gondot. 2. Ahhoz, hogy egy könyvtár szolgáltatóképes legyen, vagyis azt és úgy adja a környezetének, amire és ahogyan annak szüksége van, nem nélkülözheti a könyvtáros szakembert. Ő a könyvtár első számú felelőse, gazdája: építi az állományt, intézi a beszerzést, ha kell, apasztja a gyűjteményt, felhívja a figyelmet az újdonságokra. S nem csupán a hagyományos forrásokra gondol, hanem a legkorszerűbb ismerethordozókra is, például az av-eszközökre, dokumentumokra. Ezek ugyanis ma már ugyanolyan szerves részei a könyvtárnak, mint maga a nyomtatott mű. Továbbá a könyvtáros szolgáltat is, pedagógusnak, tanulónak egyaránt. Ez a munka tehát kétféle szakértelmet kíván: könyvtárosit és pedagógusit. Súlyos gondunk, hogy egyrészt kevés ilyen könyvtárosunk van, másrészt azt a keveset sem becsüljük úgy, ahogyan megérdemelné. Hazánkban ma kereken három és félezer általános iskola van. (Ebből több mint kétezernyolcszáz az osztott iskola.) Ezekben az iskolákban mindössze kétszáz önálló könyvtáros dolgozik. A többi órakedvezménnyel (kb. ezer), látja el a teendőket. Az 550 középiskolában már jobb a helyzet, mert felében függetlenített könyvtárost alkalmaznak. Tiszteletdíjas és társadalmi munkás azonban itt is akad. Könnyen leírja ilyenkor az ember, hogy különösen az általános iskolákban tarthatatlan a helyzet, ha nem tudná, hogy a képesítési arányok még rosszabbak. A képesítés nélküli pedagógusokról készített statisztikák ugyanis nem számolnak azokkal a könyvtárakban dolgozó kollégákkal, akiknek nincs meg a kettős végzettségük. Könnyű belátni, hogy a nagyobb iskolákban a főhivatású könyvtárosok, a kisebbekben az órabeszámítással, részfoglalkoztatással dolgozók számát növelni kellene. Ehhez azonban emelni szükséges a főiskolai, egyetemi képzési kereteket is. Mindez aligha oldható meg a pedagógusképzési kapacitás erőteljes növelése nélkül. Éppen ezért kevés remény van arra, hogy egyik évről a másikra kedvező irányú változás álljon be. Egyelőre az is vívmánynak számítana, ha a ma pályán levők méltányos anyagi és erkölcsi megbecsülésben részesülnének. A legutóbbi rendelkezés a középiskolákhoz hasonlóan az általános iskolákban is lehetővé teszi ugyan, hogy a könyvtárosi teendőket beszámítsák a pedagógusok kötelező óraszámába. Sajnos, e lehetőség kihasználásának súlyos korlátot szab az a kikötés, hogy csakis ott alkalmazhatják, ahol korábban semmilyen formában nem díjazták a könyvtárosi munkát; továbbá ott, ahol a könyvtár állománya legalább ötezer kötetből áll. E korlátokat differenciáltan, a helyi körülményektől függően fel kellene oldani, hogy az új lehetőségekkel élni tudjanak a fenntartók és az igazgatók. Ám az is igaz: még a rendelet adta lehetőségekkel — részfoglalkozásúak, kettős munkakört betöltők alkalmazásával — sem élnek, s a különböző könyvtáros tanfolyami lehetőségek kihasználásával sem. S még valamit: a nagyobb könyvtárakba be kellene állítani a második (s azt a néhány harmadik) embert, a könyvtárkezelőt, hogy a könyvtáros érdemi munkára szabaduljon föl. Persze, a könyvtárkezelőket is ki kell képezni. Személyes véleményem az, hogy könnyíteni ugyan lehet a helyzeten, de alapvetően változtatni csakis a többi pedagóguséval együtt. E megállapítást általánosabban is érvényesnek érzem: az iskolai könyvtár annyira szerves része az iskolának, hogy problémái csak az iskoláéval, vagyis a közoktatáséval egyetemben oldhatók meg. A személyi jellegű gondokat sem lehet tehát a többitől kiszakítva vizsgálgatni és megoldani. 3. Helyszűke, vagy éppen helyhiány miatt sok iskola nem vagy alig tud működtetni könyvtárat. Az általános iskoláknak mintegy 15—20 százaléka rendelkezett az utóbbi évtizedben tanterem nagyságú könyvtári helyiséggel. Ám ezek egy része is áldozatul esett az iskolák túlzsúfoltságának , tantermekké.