Köztársaság, 1991. december (mutatványszám) - 1992. április-június (1. évfolyam, 1-11. szám)
1992-04-24 / 2. szám
MÉRAY TIBOR Osztrák-Magyar Konföderációt Gondolatok egy véletlen ürügyén Január 1 -jétől az Egyesült Nemzetek Szervezete legfontosabb testületének, a Biztonsági Tanácsnak egyszerre tagja Ausztria és Magyarország. A Tanács öt állandó képviselőjén - Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína - kívül még a földkerekség különböző régióiból tíz ország küldhet diplomatákat e szervezetbe, s ezek megbízatása két esztendeig tart. Ausztriáé tavaly, Magyarországé idén januárban kezdődött, azaz a két ország párhuzamos tagsága 1992. december 31- ig tart. Matematikusok biztosan könnyen kiszámítják, hogy a majdnem kétszáz államot egyesítő szervezetben - a régiók számát is tekintetbe véve - ez a helyzet mikor áll majd újra elő. De efféle valószínűség-számítás nélkül is biztos, hogy csak hosszú, nagyon hosszú évek múlva. Ami viszont arra buzdít, hogy ezt a mostani, az év végéig tartó „véletlent” ki kellene használnunk. Arra kellene törekednünk, hogy - a lehetőségek szerint - Ausztria és Magyarország minél sűrűbben lépjen közös állásfoglalásokkal, közös javaslatokkal a színre. Ennek lehet gyakorlati jelentősége is. Például a kisebbségi jogok védelmében, de legalább ekkora jelentősége volna szimbolikusan, hogyha Ausztria-Magyarország fogalma egyre inkább bekerülne a nemzetközi politika és a közvélemény tudatába, mintegy a konföderáció pszichológiai előkészítéseként. Persze a pszichológia egymagában nem elég: gyakorlati lépések is kellenének. Mindezt - függetlenül a Biztonsági Tanács összetételének alakulásától - egy évvel ezelőtt alig mertem volna leírni. Osztrák-magyar... E két szóhoz, így, kötőjellel, azonnal a Monarchia neve kapcsolódik. Javaslatom úgy festett volna, mint kísérlet a Habsburg-restaurációra, mint az idő kerekének visszaforgatása, mint kihívás az „utódállamok", Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia címére. Csakhogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése óta megváltozott a helyzet a világban is, Közép-Kelet-Európában is. Az utóbbit illetően, ami még a kisantantból - akár csak utórezgésként - megmaradt, mára hamvába holt. A jugoszláviai események vérrel írt pontot tettek az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések mint érinthetetlen tabuk után. A többékevésbé tájékozatlan Nyugatnak megmutatták, hogy ezek a békék mesterséges, és éppen ezért az ott meghatározott formájukban örök időkig fenn nem tartható államokat hoztak létre, illetve konfirmáltak. Ahogy az erőszakkal összetartott Szovjetunió sem állt fenn 74 évnél tovább, az „utódállamok” közül a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a helyébe lépő Jugoszlávia is gyakorlatilag megszűnt létezni. A Csehszlovák Köztársaság ma már Cseh- és Szlovák Köztársaság, amelynek egysége bizonytalan, Románia pedig, amely egész sorát szegte és szegi meg a két békeszerződésben vállalt kötelezettségeinek, képtelennek mutatkozik arra, hogy kilábaljon mély politikai, gazdasági és morális válságából, s ugyanakkor kevéssé titkolja, hogy keleten határváltoztatásra készül, csak éppen a saját javára. Franciaországban élve, teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátumok és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák-Magyar Monarchia szerepének és szétverésének átértékelése is. Mikor ezt mondom, nemcsak az olyan munkára gondolok, mint Fejtő Ferenc rekviemje egy kimúlt birodalomért (Requiem pour un Empire défant, Párizs, 1988.), hanem az egyik legkiválóbb történész-publicista, André Fontaine több cikkére-tanulmányára is, valamint egy, a Fejtőénél nem kevésbé kedvező fogadtatásra talált könyvre - Bernard Michel, La Chute de LEmpire austro-hongrois, 1916-1918 -, mely tavaly jelent meg, több mint 300 oldalon. S ha a magyar közírót esetleg elfogultnak lehet is tartani, Bernard Michel művének külön érdekessége, hogy szerzője egyáltalán nem magyarbarát - ellenkezőleg, első helyen a magyarokat teszi felelőssé a Monarchia széteséséért, de ugyanakkor a Monarchia pusztulását nemcsak fájlalja, hanem, mutatis mutandis, az újjáalakításáért száll síkra. Szemmel láthatóan itt már jó ideje nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról. Ennek az egységnek, szerintem, az Osztrák-Magyar Konföderáció lehetne az úttörője, az első állomása és a meggyorsítója. Miért? Mert - ami nagy ritkaság ebben a térségben - Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen. Mert ez a két nép jól ismeri egymást, egymás erényeit éppúgy, mint egymás hibáit. A közös múlt - nagyon enyhén szólva - nem volt felhőtlen. De hát a mai Európai Közösséghez tartozó Anglia és Franciaország között sokkal több századon át dúltak háborúk, Franciaország és Németország között sokkalta több vér omlott ki, mint valaha is az osztrákok és a magyarok között. S különben sem szerelemről van szó, hanem szuverén államok érdekeinek egyeztetéséről. Egy Osztrák-Magyar Konföderáció nem állna ellentétben a „visegrádi hármakkal”, hiszen teljesen nyitott volna más közép-európai országok számára. De az egyébként feltétlenül helyes és szép visegrádi alakulat egyelőre olyan, mint ha három tehervagont kapcsoltak volna össze, egy kicsit meglöknék, egy kicsit élőből is húznák őket, miközben mind a három vagonnak az utasai gyors haladást szeretnének. De hol a mozdony? A mozdony az Osztrák-Magyar Konföderáció lehetne - lévén Ausztria nyugati színvonalú ország, és Magyarország gazdaságilag fejlettebb Lengyelországnál és az egységes Cseh és Szlovák Köztársaságnál. A Konföderáció a legkevésbé sem volna „árulás” az utóbbiakkal szemben. Március 5-én és 6-án Koppenhágában megalakult a Baltikumi Tanács. Tagjai: Finnország, Svédország, Oroszország, Észtország, Litvánia, Lettország, Németország, Dánia és Lengyelország. Vajon Lengyelország „hűtlen” lett a visegrádi hármakhoz azzal, hogy belépett a Baltikumi Tanácsba? Nemzetközi megfigyelők e tanácsot úgy tekintik, mint a valaha hatalmas Hanza-városok Ligájának az újjászületését. Ez a Liga a középkorban alakult és a 17. század közepéig élt. Újjászületése semmi egyebet nem jelent, mint egy természetes földrajzi, történelmi és gazdasági egység felbukkanását az idők mélyéből. „Naturam expellas furca tamen usque recurret” - űzd ki a természetet bár vasvillával, az mégis visszatér: a régi latinok mondása nemcsak az emberi természetre, hanem a történelemre és a földrajzra is vonatkoztatható. Közép-Európa történelmére is. Egy Osztrák-Magyar Konföderáció, amelyik meghatározásánál fogva „több állam laza kapcsolata; a szövetségbe tömörült KÖZTÁRSASÁG 1992/2