Köztársaság, 1991. december (mutatványszám) - 1992. április-június (1. évfolyam, 1-11. szám)

1992-04-24 / 2. szám

MÉRAY TIBOR Osztrák-Magyar Konföderációt Gondolatok egy véletlen ürügyén J­anuár 1 -jétől az Egyesült Nemzetek Szervezete legfontosabb testületének, a Biztonsági Tanácsnak egyszerre tagja Auszt­ria és Magyarország. A Tanács öt állandó képviselőjén - Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína - kívül még a földkerekség különböző régióiból tíz ország küld­het diplomatákat e szervezetbe, s ezek megbízatása két esztende­ig tart. Ausztriáé tavaly, Magyarországé idén januárban kezdő­dött, azaz a két ország párhuzamos tagsága 1992. december 31- ig tart. Matematikusok biztosan könnyen kiszámítják, hogy a majdnem kétszáz államot egyesítő szervezetben - a régiók szá­mát is tekintetbe véve - ez a helyzet mikor áll majd újra elő. De efféle valószínűség-számítás nélkül is biztos, hogy csak hosszú, nagyon hosszú évek múlva. Ami viszont arra buzdít, hogy ezt a mostani, az év végéig tartó „véletlent” ki kellene használnunk. Arra kellene törekednünk, hogy - a lehetőségek szerint - Ausztria és Magyarország minél sűrűbben lépjen közös állásfog­lalásokkal, közös javaslatokkal a színre. Ennek lehet gyakorlati jelentősége is. Például a kisebbségi jogok védelmében, de leg­alább ekkora jelentősége volna szimbolikusan, hogyha Auszt­­ria-Magyarország fogalma egyre inkább bekerülne a nemzetkö­zi politika és a közvélemény tudatába, mintegy a konföderáció pszichológiai előkészítéseként. Persze a pszichológia egymagá­ban nem elég: gyakorlati lépések is kellenének. Mindezt - függetlenül a Biztonsági Tanács összetételének ala­kulásától - egy évvel ezelőtt alig mertem volna leírni. Oszt­rák-magyar... E két szóhoz, így, kötőjellel, azonnal a Monar­chia neve kapcsolódik. Javaslatom úgy festett volna, mint kísér­let a Habsburg-restaurációra, mint az idő kerekének visszaforga­tása, mint kihívás az „utódállamok", Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia címére. Csakhogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése óta megvál­tozott a helyzet a világban is, Közép-Kelet-Európában is. Az utóbbit illetően, ami még a kisantantból - akár csak utórezgés­ként - megmaradt, mára hamvába holt. A jugoszláviai esemé­nyek vérrel írt pontot tettek az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések mint érinthetetlen tabuk után. A többé­­kevésbé tájékozatlan Nyugatnak megmutatták, hogy ezek a bé­kék mesterséges, és éppen ezért az ott meghatározott formájuk­ban örök időkig fenn nem tartható államokat hoztak létre, illetve konfirmáltak. Ahogy az erőszakkal összetartott Szovjetunió sem állt fenn 74 évnél tovább, az „utódállamok” közül a Szerb-Hor­­vát-Szlovén Királyság, majd a helyébe lépő Jugoszlávia is gya­korlatilag megszűnt létezni. A Csehszlovák Köztársaság ma már Cseh- és Szlovák Köztársaság, amelynek egysége bizonytalan, Románia pedig, amely egész sorát szegte és szegi meg a két bé­keszerződésben vállalt kötelezettségeinek, képtelennek mutatko­zik arra, hogy kilábaljon mély politikai, gazdasági és morális válságából, s ugyanakkor kevéssé titkolja, hogy keleten határ­változtatásra készül, csak éppen a saját javára. Franciaországban élve, teljesen világos előttem, hogy a ju­goszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátumok és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák-Magyar Monarchia szerepének és szétverésé­nek átértékelése is. Mikor ezt mondom, nemcsak az olyan munkára gondolok, mint Fejtő Ferenc rekviemje egy kimúlt bi­rodalomért (Requiem pour un Empire défant, Párizs, 1988.), hanem az egyik legkiválóbb történész-publicista, André Fonta­ine több cikkére-tanulmányára is, valamint egy, a Fejtőénél nem kevésbé kedvező fogadtatásra talált könyvre - Bernard Michel, La Chute de LEmpire austro-hongrois, 1916-1918 -, mely tavaly jelent meg, több mint 300 oldalon. S ha a magyar közírót esetleg elfogultnak lehet is tartani, Bernard Michel mű­vének külön érdekessége, hogy szerzője egyáltalán nem ma­gyarbarát - ellenkezőleg, első helyen a magyarokat teszi fele­lőssé a Monarchia széteséséért, de ugyanakkor a Monarchia pusztulását nemcsak fájlalja, hanem, mutatis mutandis, az újjá­alakításáért száll síkra. Szemmel láthatóan itt már jó ideje nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról. Ennek az egységnek, szerintem, az Osztrák-Magyar Konföde­ráció lehetne az úttörője, az első állomása és a meggyorsítója. Miért? Mert - ami nagy ritkaság ebben a térségben - Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen. Mert ez a két nép jól ismeri egymást, egymás erényeit éppúgy, mint egymás hibáit. A közös múlt - nagyon enyhén szólva - nem volt felhőtlen. De hát a mai Európai Közösséghez tartozó Anglia és Franciaország között sokkal több századon át dúltak háborúk, Franciaország és Németország között sokkalta több vér omlott ki, mint valaha is az osztrákok és a magyarok között. S különben sem szerelemről van szó, hanem szuverén ál­lamok érdekeinek egyeztetéséről. E­gy Osztrák-Magyar Konföderáció nem állna ellentétben a „visegrádi hármakkal”, hiszen teljesen nyitott volna más közép-európai országok számára. De az egyébként feltétle­nül helyes és szép visegrádi alakulat egyelőre olyan, mint ha há­rom tehervagont kapcsoltak volna össze, egy kicsit meglöknék, egy kicsit élőb­ől is húznák őket, miközben mind a három va­gonnak az utasai gyors haladást szeretnének. De hol a mozdony? A mozdony az Osztrák-Magyar Konföderáció lehetne - lévén Ausztria nyugati színvonalú ország, és Magyarország gazdasági­lag fejlettebb Lengyelországnál és az egységes Cseh és Szlovák Köztársaságnál. A Konföderáció a legkevésbé sem volna „árulás” az utóbbiak­kal szemben. Március 5-én és 6-án Koppenhágában megalakult a Baltikumi Tanács. Tagjai: Finnország, Svédország, Oroszor­szág, Észtország, Litvánia, Lettország, Németország, Dánia és Lengyelország. Vajon Lengyelország „hűtlen” lett a visegrádi hármakhoz azzal, hogy belépett a Baltikumi Tanácsba? Nemzet­közi megfigyelők e tanácsot úgy tekintik, mint a valaha hatal­mas Hanza-városok Ligájának az újjászületését. Ez a Liga a kö­zépkorban alakult és a 17. század közepéig élt. Újjászületése semmi egyebet nem jelent, mint egy természetes földrajzi, törté­nelmi és gazdasági egység felbukkanását az idők mélyéből. „Naturam expellas furca tam­en usque recurret” - űzd ki a termé­szetet bár vasvillával, az mégis visszatér: a régi latinok mondása nemcsak az emberi természetre, hanem a történelemre és a föld­rajzra is vonatkoztatható. Közép-Európa történelmére is. Egy Osztrák-Magyar Konföderáció, amelyik meghatározásá­nál fogva „több állam laza kapcsolata; a szövetségbe tömörült KÖZTÁRSASÁG 1992/2

Next