Köztelek – 1919. 1-22. szám

1919-11-08 / 16. szám

11 SZÁM 29-IK ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1919. SZEPTEMBER HÓ 23. maximális áron való átadása folytán. Jól meg kell nézni az érem másik oldalát, még ha az kevésbé tetszetős is! A mezőgazdaság iparosítása. Méhely Kálmán, aki a forradalmi kormány kereskedelmi államtitkárja volt és akit tartalmas, komoly férfinak ismerünk, a „Falu és város" címen cikket írt a „Budapesti Hírlap"-ba. El­mélkedése során azzal az állítással szemben ássa el magát meglehetősen gyenge fedezék mögé, hogy mezőgazdasági érdekeink példátlan elhanyagolása a magyar nemtörődömségen kí­vül elsősorban Budapest lelkiismeretét terheli. Méhely vissza akarja vetni ezt a vádat és a következőket mondja: „És a mezőgazdasági érdekek elhanyagolása? Hisz az volt az ország bajának is egyik oka, hogy a törvényhozás túlnyomó többségben vi­déki földbirtokosokból állott, akik a patópáli elvekhez ragaszkodtak. A fővárost jellemző mer­kantil köröket az országgyűléstől tudvalevőleg az össze­férhetlenségi törvénynyel is igyekeztek el­zárni, ami a legsúlyosabban éppen a mező­gazdaságot károsította. Mert kétségtelen, hogy a mezőgazdaság indusztrializálását és kommer­cializálását a leghathatósabban éppen ezek a kirekesztett ipari és kereskedelmi szakemberek szolgálják, nemcsak azért, hogy munkásaikat olcsó élelmezéshez juttassák, hanem ipari nyers­anyagok és kereskedelmi áruk termelése ér­dekében is. Bármily paradoxonnak lássék, a magyar mezőgazdaság elhanyagoltságát a parla­ment egyoldalú földbirtokosi jellege okozta, inten­zívvé fejlesztése pedig a leghathatósabban éppen a kereskedők és iparosok passzív és aktív börze­működésétől várható". Ezeket a megállapításokat csupán a szerző egyénisége miatt vesszük komolyabban figye­lembe és azért, mert a szerző felfogása talán nem áll egyedül. Méhely felfogása röviden abban összegeződik, hogy földbirtokos képviselők, akik a parlamentben többségben voltak, nem törődtek az érdekeikkel, mert patópások voltak; azokat az elemeket pedig, így az ipari és keres­kedelmi élet benfenteseit, akik tudtak és akar­tak volna foglalkozni a mezőgazdaság fejlesz­tésével, az összeférhetetlenségi törvény jórészt kizárta a parlamentből. A fejlődés szempontjá­ból haszontalan anyag került a képviselőházba, a hasznos anyag kint rekedt. Innen van a mező­gazdaság elhanyagolása. Ez a megállapítás éppen olyan elfogult, mint igazságtalan. Való igaz, hogy a gazdaképviselők a mező­gazdasági érdekekkel törvényhozói minőségük­ben nem sokat foglalkoztak, mert elsősorban közjogi politikát csináltak, azután pártpolitikát és legvégén, a magyar urak csodálatos idealiz­musától áthatva, mindenre inkább volt gondjuk mint arra, amiből élni kell. Igaz viszont az is, hogy az összeférhetetlen­ségi törvény által kiszorítottak kevésbé szen­vedtek az idealizmus betegségében, mert ezek­nek csak arra volt gondjuk, amiből élni lehet és ami hasznot hajt. De szerencsére ezeknek az uraknak nem kellett okvetlenül képviselők­nek lenn­iök, hogy egészséges életfelfogásukat belevigyék a gyakorlatba; nem kellett okvetlenül képviselőknek lenniök arra a célra, hogy a mezőgazdaságot indusztriálják. Megtehették volna ezt képviselői mandátum nélkül is. Miért nem tették hát meg ? Olyan összeférhetetlenségi törvényt aligha tudnak felmutatni, amely meg­tiltotta volna nekik, hogy a mezőgazdaság mentőangyalaiként jelentkezzenek. Azok az ipari tényezők, akik a képviselői összeférhetlenségi törvény miatt nem szeren­c­éltethették a parlamentet, tudtunkkal nem mezőgazdasági ipari vállalkozások miatt marad­tak ki a Házból, hanem olyan érdekkapcsolatok folytán, amelyek a nagyiparhoz vezetnek. Indusz­triát űztek igenis, de öncélként, túlfejlesztve azt a nemzeti alapokon és a mezőgazdaságnak gyakran csak annyi köze volt ehhez az indusz­triához, hogy a feles gyártmányok kivitelének­­ lehetővé tétele érdekében neki kellett kompen-­­­i­zációkat szolgáltatnia. A hasznot pedig a nagy­­­bankok vágták zsebre. De ami elmúlt, annak a kiporolásából nem élünk meg. A jövőre nézve igenis közös törek­vésünknek kell lenni, hogy a tőkét és a vállal­kozói készséget a mezőgazdaság ipari kihasz­nálásának javára vezessük le. A mezőgazdaság­­ iparosítása terén szívesen látjuk a hasznos ténye­­­zőket, csak tessék besétálni. A hasznos munka­­ útja minden külön mandátum nélkül nyitva volt és nyitva van. A megfékezhetlen mezőgazdaság. Különös cikkecskét olvasunk az OMKE hiva­talos közlönyében. „Külföldön se sikerült" című közleményében elmondja a kereskedők lapja, hogy a francia parlamentben a mezőgazdasági érdekek teljes védelemben részesülnek és így a mezőgazdasági termelőknek az egész népessé­get módjukban áll megadóztatni. Erre vonat­kozóan felhozza, hogy mikor a spekuláció és áruhalmozás ellen törvényt hoztak, a termelőket mentesítették a törvény hatálya alól. Tehát azok a gonosz franciák az áruhalmozó és árfelhajtó spekulánsokat a közvetítői körökben keresték. Hozzá­teszi ehhez a cikkecske, hogy a mező­gazdasági termeléssel egyetlen államhatalom sem bírt meg. Nálunk is, ha már szabályozni akarjuk az életet, a mezőgazdasági termelőknél kellene kezdeni az árszabályozást. A mezőgazda­sági termelőt azonban utolérni nem lehet. Itt véget ér a kereskedelmi lap moralizálása és kezdődik a mi csodálkozásunk. Hogyan, hát a mezőgazdasági termények árához idáig csakugyan nem nyúltak volna hozzá? Hiszen öt év óta mást sem tesznek, mint hogy a mezőgazdaságot rendszabályozzák. A kenyér­gabona árát megfogták rögtön a háborús szük­ség első napjaiban, ezt követte sietős egymás­utánban a többi nyerstermény árának maxi­málása és csakhamar maximálva volt minden, amit föld terem, a répagyökértől a kenderkóróig. De nem volt ám elég az árak megkötése, jött a rekvirálások végtelen sorozata, irgalmatlanul elvették a gazdától mindazt, ami túlhaladta a szűken kimért kvótáját és alig térítették meg a termelési költségeit. Ugyanekkor pedig az iparcikkek ára kötetlenül szökhetett fantasz­tikus magasságba, a ruházati cikkek fényűzési tárgyakká váltak, a mezőgazdaság ipari szük­ségleteit patikai árakon se tudta kielégíteni. A gazdasági életbe való ezt a lázítóan igazság­talan, mert egyoldalú beavatkozást jajgattuk évek során át és most, ezek után szerényen azt indítványozza a kereskedők lapja, hogy az az árszabályozást a mezőgazdaságon kellene kezdeni. Vajjon milyennek képzelik a folytatást, ha az, ahogyan eddig torkon ragadták a mező­gazdaságot, még csak kezdetnek sem volt elég ?! Azokat az urakat, akik még jobban szeretnék kirázni a gazdákat a bőrükből, felhívjuk Lits Ferenc kisgazda beszédének megszívlelésére. Lits Ferenc ezernyi kisgazdatársa előtt Székes­fehérvárott többek között a következőket mon­dotta : „Amikor a közélelmezési miniszter köz­érdekből négy éven át mindent elrekvirálta­tott, ami ugyan érthető, mert az államnak érdeke és kötelessége a népéről gondoskodni, hogy ha bár kevés is, de kenyere legyen, ugyanakkor nem gondolt arra, hogy a kenyeret termelő földművest ipari cikkekkel ellássa. És ma ott állunk négy év után lerongyolódva, mindenből kikopva, hogy 20­0 búza kell, ha egy földműves egyszerűen fel akar öltöz­ködni. Nagyméltóságú Uraim! hát egy hat­vagy hétcsaládos földműves, aki 10—15 hold földdel rendelkezik, hogy ruházza fel gyerme­keit ? És ráadásul azt mondják, hogy uzsorás paraszt. Nem tagadom, van olyan élelmi cikk, melyre rá lehet nyomni az uzsora bélyegét, de a földműves részint mástól tanulta, rész­ben pedig ebből kénytelen fedezni azon kiadá­­­sait, melyeket az iparcikkek magas árával tele­­ naponta kiuzsoráznak. Nagyméltóságú Uraim ! Azt a szálkát, amely abból származik, hogy a kormány maximális áron elvett gabonával gondoskodik az iparos kenyeréről, addig a földműves uzsoraáron kény­telen mindent megvásárolni, szívünkből vala­hogy ki kell húzni, mert különben kenyér nélkül maradnak­. Mi is azt ajánljuk az OMKE urainak, hogy ne ütögessék azt a bizonyos szálkát még tovább a termelők körme alá. Mert a kisgazdák tábora most már szervezetten, kemény ököllel áll a maga igaza mellett. A rekvirálás már most is igen nehezen fog menni s ha tovább húzzuk a szijat, igen könnyen megeshetik, hogy —­­mint az OMKE lapja mondja — csakugyan nem lehet birni a mezőgazdasággal. S akkor majd ehetnek a kereskedő urak portörlőt és sárkefét. 285 Többtermelés és a kisérletügy. Hazánk közgazdasága romokban hever. Újra­építése az a feladat, melynek végrehajtásában össze kell fogni az ország minden alkotásra képes energiájának. Közhelyszámba menne annak hangoztatása, hogy az új Magyarország létalapja a mezőgazdasága lesz. Minél fejlettebb lesz ez, annál hamarabb fogja az ország a múlt katasztrófáinak következményeit kiheverni. A programm tisztán áll előttünk. Mezőgazdasági termelésünket először arra a fokra kell emelni, melyen a háború előtt állott, azután pedig bele kell fogni az oly sokszor hangoztatott többter­melés megvalósításába. Ebben az alkotó munká­ban elsőrendű hivatás vár a mezőgazdasági kísérletügyre, melynek jövő szerepéről szeret­nék néhány szót elmondani. Kísérletügyünk feladata a mezőgazdasági tudományok művelése, ezzel a mezőgazdasági kultúra emelése. Az egyes kísérletügyi intéze­tek a szakmájukba tartozó különböző, még megoldásra váró kérdéseket a természettudo­mányok mai előrehaladottságának megfelelő szabatos módszerekkel vizsgálják. Ennek a kuta­tásnak, melyet úgy a nyugati államokban, mint nálunk a háború sem tudott teljesen megszün­tetni, az eredménye a mai mezőgazdasági tudomány. A kutatónak karöltve kell dolgoznia a gya­korlattal, hisz végeredményben a cél a gyakor­lati többtermelés. A problémák zömét a gya­korlatnak kell szolgáltatnia, ezeket pedig a kutató viszi a megoldás felé. Ennek a közös munkának előfeltétele azonban a gyakorlat és a tudományos kutatás közötti szoros kapcsolat. De ezzel a mezőgazdasági kísérletügy feladata távolról sincsen megoldva. A mezőgazdaság haladása szempontjából nem elég a tudományos kutatás egymagában, hanem gondoskodni kell arról, hogy a kutatás eredménye közkincs­sé is váljék. A többtermelésnek ez alapvető fel­tétele. Ha a hazai mezőgazdasági kísérletügyek eddigi teljesítményét ebből a két szempontból vizs­gáljuk, azt látjuk, hogy a kutatás munkája a mezőgazdasági tudományok különböző ágainak művelése szempontjából oly magas fokon áll, mint a német és az amerikai. A háború okozta visszaesést is sokkal hamarabb fogja a hazai kísérletügy kiheverni, mint a németországi. Ebből a szempontból a további feladat tehát csak az, először megmaradni a régi nívón és ez után tovább haladni. Másként áll azonban az a kérdés, megtör­tént-e minden, hogy az egyes kísérletügyi inté­zetek munkájának eredménye a külföld rokon intézményeivel együtt a mezőgazdasági gyakor­latban kellő módon terjesztessék? Erre a kér­désre bizony nem felelhetünk igennel. A kutatás eredményei, igen helyesen, teljes tudományos formában, magas nívójú szakfolyóiratunkban, a „Kisérletügyi Közlemények"-ben tétetnek közzé. Ezeket a dolgozatokat azonban nem az átlagos műveltségű gazda részére írják, hanem elsősorban a kisérletügyi és tanügyi személyzet

Next