Köztelek – 1919. 1-22. szám
1919-11-08 / 16. szám
11 SZÁM 29-IK ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1919. SZEPTEMBER HÓ 23. maximális áron való átadása folytán. Jól meg kell nézni az érem másik oldalát, még ha az kevésbé tetszetős is! A mezőgazdaság iparosítása. Méhely Kálmán, aki a forradalmi kormány kereskedelmi államtitkárja volt és akit tartalmas, komoly férfinak ismerünk, a „Falu és város" címen cikket írt a „Budapesti Hírlap"-ba. Elmélkedése során azzal az állítással szemben ássa el magát meglehetősen gyenge fedezék mögé, hogy mezőgazdasági érdekeink példátlan elhanyagolása a magyar nemtörődömségen kívül elsősorban Budapest lelkiismeretét terheli. Méhely vissza akarja vetni ezt a vádat és a következőket mondja: „És a mezőgazdasági érdekek elhanyagolása? Hisz az volt az ország bajának is egyik oka, hogy a törvényhozás túlnyomó többségben vidéki földbirtokosokból állott, akik a patópáli elvekhez ragaszkodtak. A fővárost jellemző merkantil köröket az országgyűléstől tudvalevőleg az összeférhetlenségi törvénynyel is igyekeztek elzárni, ami a legsúlyosabban éppen a mezőgazdaságot károsította. Mert kétségtelen, hogy a mezőgazdaság indusztrializálását és kommercializálását a leghathatósabban éppen ezek a kirekesztett ipari és kereskedelmi szakemberek szolgálják, nemcsak azért, hogy munkásaikat olcsó élelmezéshez juttassák, hanem ipari nyersanyagok és kereskedelmi áruk termelése érdekében is. Bármily paradoxonnak lássék, a magyar mezőgazdaság elhanyagoltságát a parlament egyoldalú földbirtokosi jellege okozta, intenzívvé fejlesztése pedig a leghathatósabban éppen a kereskedők és iparosok passzív és aktív börzeműködésétől várható". Ezeket a megállapításokat csupán a szerző egyénisége miatt vesszük komolyabban figyelembe és azért, mert a szerző felfogása talán nem áll egyedül. Méhely felfogása röviden abban összegeződik, hogy földbirtokos képviselők, akik a parlamentben többségben voltak, nem törődtek az érdekeikkel, mert patópások voltak; azokat az elemeket pedig, így az ipari és kereskedelmi élet benfenteseit, akik tudtak és akartak volna foglalkozni a mezőgazdaság fejlesztésével, az összeférhetetlenségi törvény jórészt kizárta a parlamentből. A fejlődés szempontjából haszontalan anyag került a képviselőházba, a hasznos anyag kint rekedt. Innen van a mezőgazdaság elhanyagolása. Ez a megállapítás éppen olyan elfogult, mint igazságtalan. Való igaz, hogy a gazdaképviselők a mezőgazdasági érdekekkel törvényhozói minőségükben nem sokat foglalkoztak, mert elsősorban közjogi politikát csináltak, azután pártpolitikát és legvégén, a magyar urak csodálatos idealizmusától áthatva, mindenre inkább volt gondjuk mint arra, amiből élni kell. Igaz viszont az is, hogy az összeférhetetlenségi törvény által kiszorítottak kevésbé szenvedtek az idealizmus betegségében, mert ezeknek csak arra volt gondjuk, amiből élni lehet és ami hasznot hajt. De szerencsére ezeknek az uraknak nem kellett okvetlenül képviselőknek lenniök, hogy egészséges életfelfogásukat belevigyék a gyakorlatba; nem kellett okvetlenül képviselőknek lenniök arra a célra, hogy a mezőgazdaságot indusztriálják. Megtehették volna ezt képviselői mandátum nélkül is. Miért nem tették hát meg ? Olyan összeférhetetlenségi törvényt aligha tudnak felmutatni, amely megtiltotta volna nekik, hogy a mezőgazdaság mentőangyalaiként jelentkezzenek. Azok az ipari tényezők, akik a képviselői összeférhetlenségi törvény miatt nem szerencéltethették a parlamentet, tudtunkkal nem mezőgazdasági ipari vállalkozások miatt maradtak ki a Házból, hanem olyan érdekkapcsolatok folytán, amelyek a nagyiparhoz vezetnek. Indusztriát űztek igenis, de öncélként, túlfejlesztve azt a nemzeti alapokon és a mezőgazdaságnak gyakran csak annyi köze volt ehhez az indusztriához, hogy a feles gyártmányok kivitelének lehetővé tétele érdekében neki kellett kompen-izációkat szolgáltatnia. A hasznot pedig a nagybankok vágták zsebre. De ami elmúlt, annak a kiporolásából nem élünk meg. A jövőre nézve igenis közös törekvésünknek kell lenni, hogy a tőkét és a vállalkozói készséget a mezőgazdaság ipari kihasználásának javára vezessük le. A mezőgazdaság iparosítása terén szívesen látjuk a hasznos tényezőket, csak tessék besétálni. A hasznos munka útja minden külön mandátum nélkül nyitva volt és nyitva van. A megfékezhetlen mezőgazdaság. Különös cikkecskét olvasunk az OMKE hivatalos közlönyében. „Külföldön se sikerült" című közleményében elmondja a kereskedők lapja, hogy a francia parlamentben a mezőgazdasági érdekek teljes védelemben részesülnek és így a mezőgazdasági termelőknek az egész népességet módjukban áll megadóztatni. Erre vonatkozóan felhozza, hogy mikor a spekuláció és áruhalmozás ellen törvényt hoztak, a termelőket mentesítették a törvény hatálya alól. Tehát azok a gonosz franciák az áruhalmozó és árfelhajtó spekulánsokat a közvetítői körökben keresték. Hozzáteszi ehhez a cikkecske, hogy a mezőgazdasági termeléssel egyetlen államhatalom sem bírt meg. Nálunk is, ha már szabályozni akarjuk az életet, a mezőgazdasági termelőknél kellene kezdeni az árszabályozást. A mezőgazdasági termelőt azonban utolérni nem lehet. Itt véget ér a kereskedelmi lap moralizálása és kezdődik a mi csodálkozásunk. Hogyan, hát a mezőgazdasági termények árához idáig csakugyan nem nyúltak volna hozzá? Hiszen öt év óta mást sem tesznek, mint hogy a mezőgazdaságot rendszabályozzák. A kenyérgabona árát megfogták rögtön a háborús szükség első napjaiban, ezt követte sietős egymásutánban a többi nyerstermény árának maximálása és csakhamar maximálva volt minden, amit föld terem, a répagyökértől a kenderkóróig. De nem volt ám elég az árak megkötése, jött a rekvirálások végtelen sorozata, irgalmatlanul elvették a gazdától mindazt, ami túlhaladta a szűken kimért kvótáját és alig térítették meg a termelési költségeit. Ugyanekkor pedig az iparcikkek ára kötetlenül szökhetett fantasztikus magasságba, a ruházati cikkek fényűzési tárgyakká váltak, a mezőgazdaság ipari szükségleteit patikai árakon se tudta kielégíteni. A gazdasági életbe való ezt a lázítóan igazságtalan, mert egyoldalú beavatkozást jajgattuk évek során át és most, ezek után szerényen azt indítványozza a kereskedők lapja, hogy az az árszabályozást a mezőgazdaságon kellene kezdeni. Vajjon milyennek képzelik a folytatást, ha az, ahogyan eddig torkon ragadták a mezőgazdaságot, még csak kezdetnek sem volt elég ?! Azokat az urakat, akik még jobban szeretnék kirázni a gazdákat a bőrükből, felhívjuk Lits Ferenc kisgazda beszédének megszívlelésére. Lits Ferenc ezernyi kisgazdatársa előtt Székesfehérvárott többek között a következőket mondotta : „Amikor a közélelmezési miniszter közérdekből négy éven át mindent elrekviráltatott, ami ugyan érthető, mert az államnak érdeke és kötelessége a népéről gondoskodni, hogy ha bár kevés is, de kenyere legyen, ugyanakkor nem gondolt arra, hogy a kenyeret termelő földművest ipari cikkekkel ellássa. És ma ott állunk négy év után lerongyolódva, mindenből kikopva, hogy 200 búza kell, ha egy földműves egyszerűen fel akar öltözködni. Nagyméltóságú Uraim! hát egy hatvagy hétcsaládos földműves, aki 10—15 hold földdel rendelkezik, hogy ruházza fel gyermekeit ? És ráadásul azt mondják, hogy uzsorás paraszt. Nem tagadom, van olyan élelmi cikk, melyre rá lehet nyomni az uzsora bélyegét, de a földműves részint mástól tanulta, részben pedig ebből kénytelen fedezni azon kiadásait, melyeket az iparcikkek magas árával tele naponta kiuzsoráznak. Nagyméltóságú Uraim ! Azt a szálkát, amely abból származik, hogy a kormány maximális áron elvett gabonával gondoskodik az iparos kenyeréről, addig a földműves uzsoraáron kénytelen mindent megvásárolni, szívünkből valahogy ki kell húzni, mert különben kenyér nélkül maradnak. Mi is azt ajánljuk az OMKE urainak, hogy ne ütögessék azt a bizonyos szálkát még tovább a termelők körme alá. Mert a kisgazdák tábora most már szervezetten, kemény ököllel áll a maga igaza mellett. A rekvirálás már most is igen nehezen fog menni s ha tovább húzzuk a szijat, igen könnyen megeshetik, hogy —mint az OMKE lapja mondja — csakugyan nem lehet birni a mezőgazdasággal. S akkor majd ehetnek a kereskedő urak portörlőt és sárkefét. 285 Többtermelés és a kisérletügy. Hazánk közgazdasága romokban hever. Újraépítése az a feladat, melynek végrehajtásában össze kell fogni az ország minden alkotásra képes energiájának. Közhelyszámba menne annak hangoztatása, hogy az új Magyarország létalapja a mezőgazdasága lesz. Minél fejlettebb lesz ez, annál hamarabb fogja az ország a múlt katasztrófáinak következményeit kiheverni. A programm tisztán áll előttünk. Mezőgazdasági termelésünket először arra a fokra kell emelni, melyen a háború előtt állott, azután pedig bele kell fogni az oly sokszor hangoztatott többtermelés megvalósításába. Ebben az alkotó munkában elsőrendű hivatás vár a mezőgazdasági kísérletügyre, melynek jövő szerepéről szeretnék néhány szót elmondani. Kísérletügyünk feladata a mezőgazdasági tudományok művelése, ezzel a mezőgazdasági kultúra emelése. Az egyes kísérletügyi intézetek a szakmájukba tartozó különböző, még megoldásra váró kérdéseket a természettudományok mai előrehaladottságának megfelelő szabatos módszerekkel vizsgálják. Ennek a kutatásnak, melyet úgy a nyugati államokban, mint nálunk a háború sem tudott teljesen megszüntetni, az eredménye a mai mezőgazdasági tudomány. A kutatónak karöltve kell dolgoznia a gyakorlattal, hisz végeredményben a cél a gyakorlati többtermelés. A problémák zömét a gyakorlatnak kell szolgáltatnia, ezeket pedig a kutató viszi a megoldás felé. Ennek a közös munkának előfeltétele azonban a gyakorlat és a tudományos kutatás közötti szoros kapcsolat. De ezzel a mezőgazdasági kísérletügy feladata távolról sincsen megoldva. A mezőgazdaság haladása szempontjából nem elég a tudományos kutatás egymagában, hanem gondoskodni kell arról, hogy a kutatás eredménye közkincssé is váljék. A többtermelésnek ez alapvető feltétele. Ha a hazai mezőgazdasági kísérletügyek eddigi teljesítményét ebből a két szempontból vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a kutatás munkája a mezőgazdasági tudományok különböző ágainak művelése szempontjából oly magas fokon áll, mint a német és az amerikai. A háború okozta visszaesést is sokkal hamarabb fogja a hazai kísérletügy kiheverni, mint a németországi. Ebből a szempontból a további feladat tehát csak az, először megmaradni a régi nívón és ez után tovább haladni. Másként áll azonban az a kérdés, megtörtént-e minden, hogy az egyes kísérletügyi intézetek munkájának eredménye a külföld rokon intézményeivel együtt a mezőgazdasági gyakorlatban kellő módon terjesztessék? Erre a kérdésre bizony nem felelhetünk igennel. A kutatás eredményei, igen helyesen, teljes tudományos formában, magas nívójú szakfolyóiratunkban, a „Kisérletügyi Közlemények"-ben tétetnek közzé. Ezeket a dolgozatokat azonban nem az átlagos műveltségű gazda részére írják, hanem elsősorban a kisérletügyi és tanügyi személyzet