Köztelek – 1930. 1-50. szám
1930-06-15 / 47-48. szám
yos lövésekkel és buzdításokkal támogatta ezt a munkát, amely végül is sikerrel járt. Közben a kormányt is ostromoltuk, de persze csak a feliratok papiros bombáival lövöldözhettünk az ostromlott várba. Hány határozatot mondottunk ki az elmúlt évtizedekben, amelyek mind azzal kezdődtek, hogy „kérjük fel a kormányt..." E sorok írója, aki évek során át fogalmazta az éhező mezőgazdaság számára ezt meg azt kérő feliratokat, egy időben úgy látta a magyar gazdatársadalmat, mint milliónyi levegőbe nyújtott kart, esdekelve kérő, követelő, intő karokat, amelyek a kormány felé vannak irányítva, aki persze nem akarja megnyitni a pénzes zacskókat. Milyen gyengének tűnt fel előttem a könyörgő társadalom, milyen hatalomnak az ostromlott tényező. És lám, az idők során megannyi kívánságunk mégis csak teljesedésbe ment és talán ma már boldogok is lehetnénk, ha az idők gonosz fordulata egyszerre mindazt el nem vette volna tőlünk, amit megszereztünk. Ám mi láttuk azt az átalakulást, hogy a levegőnek vélt nyújtott karok érccé váltak, az ércnek nézett hatalom pedig levegővé vált. Az idők rendjén minden kormány ilyen hatalom és minden közvélemény ilyen levegő. Lapunk története egybeesik az agrármozgalmak történetével; hol táplálta azokat, hol belőlük táplálkozott. Befolyását az eseményekre éppen olyan bajos volna kimutatni, mint a szél hatását az időjárásban ; csak az bizonyos, hogy az időjárás megváltozásához szélnek kell jönnie. Legnagyobb erőssége azonban a lapnak a szakismeretek fejlesztése és terjesztése volt. A ,,Köztelek"ben az elmélet és a gyakorlat egymásra hatásának minden előnye egyesült és egyesül, mert főmunkatársaink és a gyakorlati gazdák állandóan kicserélvén észleleteiket, egymást tanítva haladnak. A kutató tudománynak és a gyakorlati életnek ebből a rendszeres találkozásából felbecsülhetetlen eredmények származtak, amelyek méltán tölthetik el a lapot azzal a felemelő érzéssel, hogy hasznos hivatást teljesített. Csak az a baj, hogy a magyar olvasóközönség köre megszűkült. A „Köztelek" elejétől fogva bírja a gazdaközönség bizalmát s már a világháborút megelőző időkben olyan nagy olvasóközönsége volt, amilyenre más hazai szaklap nem hivatkozhatott. Fájdalom, hatalmas táborunknak mintegy felét a békeszerződés alapján elvesztettük. Most már a megmaradt országban nem bírjuk a hiányt pótolni a „Köztelek" színvonalának megfelelő gazdaközönség sorából, hiszen a közép- és nagybirtokosok régtől olvasóink közé tartoznak, ezeknek köre nem szélesíthető. Gazdáink óriási többsége kisbirtokos. További tért tehát csak a kisbirtokosok között lehetne hódítanunk, ennek azonban akadálya az, hogy a „Köztelek" kissé magas azoknak, akik nem rendelkeznek kellő alapismeretekkel. Ezért e sorok írója már régebben foglalkozik azzal a tervvel, hogy meg kellene csinálni a kisgazdák számára az egyszerűsített „Kis Köztelek"-at. Ez volna a további térfoglalás egyetlen lehetséges módja, amellyel a központi telepen felhalmozott tudást és tapasztalatot átvihetnénk a kis portákba is, hogy az ott világító és hajtó erővé váljék. Ha ma nincs is erőnk ahhoz, hogy ezt megtegyük, nem kell elejteni a tervet. Messzebb világítani, meszszebb hatni, magunkhoz ölelni a nagy tömegeket, hogy ők gyarapodjanak kultúrájukban, mi pedig velük megerősödve, sikeresebben küzdhessünk a mezőgazdaság boldogulásáért: ez legyen a jövő jelszava. Száz év agrárvárapolitikája. Irta : Mutschenbacher Emil dr. Amidőn az OMGE Széchenyi István gróf által történt megalapításának évszázados ünnepén végig pillantunk az 1830 óta elmúlt idő változatos eseményein, az OMGE működésével szoros kapcsolatban áll ez időszak általános kereskedelmi és vámpolitikájának felette változatos alakulása is. Az évszázad kezdetén a kereskedelmi politika általános iránya a tilalmi rendszer volt s mintha a történelem ezen a téren is megismételné önmagát, most ismét az egyre erősbödő tilalmi rendszernek hasonló korszakában vagyunk. A múlt században az egyes országokat egymástól mereven elkülönítő tilalmi rendszerből lassan áttértek az európai államok a mérsékeltebb védővámos rendszerre, sőt később egyesek szinte a szabad kereskedelem felé haladtak. Minél általánosabbá válik azonban az a törekvés, hogy az egyes országok saját gazdasági termelésüket igyekszenek fejleszteni, annál inkább kezd előbb az ipari, majd később a mezőgazdasági vámvédelem kifejlődni. Magyarországra nézve Ausztriának II. József által kezdeményezett egyoldalú kereskedelmi politikája, a múlt század első felében európaszerte több-kevesebb merevséggel megvalósított merkantil tilalmi rendszer főleg oda irányult, hogy Magyarország fogyasztási területét az osztrák ipar javára igyekezett kizárólagosan biztosítani s emellett, midőn az osztrák ipart minden módon dédelgette, teljesen elhanyagolta a magyar mezőgazdasági termelés érdekeit. II. József vámpolitikája Ausztria és Magyarország között, amidőn a vámkülfölddel szemben a legmagasabbra csigázta az ipari beviteli tilalmakat, még közbenső vámsorompót is tartott fenn, mégpedig olyanképen, hogy a forgalom Ausztriából Magyarországba meglehetősen szabad volt, ellenben a Magyarországból Ausztriába irányuló termény- és állatforgalmat mindenféle módon, vámokkal és adókkal, valamint kezelési szabályokkal megnehezítette. Ilyen módon Magyarország valóságos gyarmatává vált Ausztriának, amely hozzánk csaknem minden nyerstermékét és ipari cikkét vám nélkül hozhatta be, ellenben Magyarországból Ausztriába csak azokat a cikkeket engedték be vámmentesen, amelyekre az osztrák iparnak nagy szüksége volt. Továbbá Magyarországnak a vámkülföldre való kivitelét is számos tilalom és magas vámtétel terhelte, hogy ilyen módon a magyar mezőgazdasági termelés minél olcsóbban legyen kénytelen az osztrák ipart kiszolgálni. Mivel pedig az osztrák kereskedő is számtalan kedvezményt élvezett a kivitelnél és az átvitelnél, a közvetítő kereskedelem természetesen kizáróan osztrák kézbe került. Láng Lajos báró „A vámpolitika az utolsó száz évben" című művében részletesen ismerteti a magyar országgyűlés 1802. évi feliratát, amely a magyar kivitel szabaddá tételét sürgette, még pedig nemcsak a magyar mezőgazdasági termelés, hanem Magyarország és Ausztria közös érdekében is. Ugyanis a magyar termelés feleslegeinek a vámkülföldön való szabadabb értékesíthetésében látta a legjobb eszközt a nemzeti vagyon gyarapítására, a rossz váltóárfolyam megjavítására és az államhitel emelésére. Az osztrák udvari kamara azonban főként kincstári érdekekre való hivatkozással, semmiképen sem akart Magyarország vámpolitikai elszigetelésén enyhíteni, minélfogva a vámpolitikai kérdések Széchenyi István korában állandóan és nagyon élénken foglalkoztatták a magyar országgyűlést. Az osztrák egyoldalú és Magyarországot gyarmatként kizsákmányolni törekvő vámpolitikának volt a következménye 1844-ben a Védegylet megalakulása, amely a hazai iparcikkek fogyasztásának felkarolását tűzte ki céljául. Ausztria természetesen mindent elkövetett e társadalmi mozgalom elnyomására, holott ezzel saját iparának is ártott, mert a merev elszigetelés rendszere megakasztotta azt fejlődésében s a verseny teljes kiküszöbölése odavezetett, hogy a szomszédos nyugati államok ipara erősen túlszárnyalta az osztrák ipart. Szabadságharcunk leverése után Ausztria 1851-ben új vámtarifát alkotott, amely a forgalom szabadsága szempontjából lényeges haladást jelentett s a közbenső vámsorompókat teljesen megszüntette a Magyarország és Ausztria közti forgalomban. Ausztria ezután az új vámtarifa alapján több kereskedelmi szerződést kötött, amelyeknél a vezérlő szempont természetesen továbbra is az osztrák ipar érdekeinek védelme maradt. Lényeges fordulatot jelent az osztrák-magyar vámpolitika további fejlődésében az 1867. évi kiegyezés, amely a vám- és kereskedelmi ügyeket kivette a közös ügyek sorából és közös érdekű ügyeknek nyilvánította. Ilyen módon Magyarország a kiegyezési törvény alapján legalább elvben visszanyerte kereskedelempolitikai szabadságát s az 1867. évi XVI. törvénycikkel Ausztriából és Magyarországból közös vámterület alakult, amely vámszövetség 1878-ban, majd 1867-ben további 10—10 évre meghosszabbíttatott. A közös vámterületen belül azonban eleinte nagymértékben érvényesült az osztrák ipar befolyásának túlsúlya s a kereskedelmi szerződések megkötésénél is az osztrák ipar szempontjai voltak döntők. Mindamellett Magyarország a közös vámterületen mezőgazdaságának és állattenyésztésének közvetlen és tágas piacot tudott biztosítani, viszont a magyar ipar önálló fejlesztése az osztrák ipar ellenállása miatt nagy nehézségekbe ütközött. Minél inkább fejlődött mezőgazdasági termelésünk s minél erősebbé vált az osztrák ipar érdekeinek védelmére irányuló védővámos törekvés, annál inkább mutatkozott annak a szüksége, hogy Ausztria iparával párhuzamosan mezőgazdasági érdekeink is vámvédelemhez jussanak. Kivált amikor Németország a múlt század 70-es éveinek végén először tért át az agrár vámvédelemirányzatra, a tengerentúli mezőgazdasági termelés versenye pedig egyre fokozódott, nálunk is természetszerűleg mind hangosabban nyilvánult meg a mezőgazdasági termelés vámokkal való védelmére irányuló követelés, amely hosszas és nehéz küzdelem után, miközben a magyar mezőgazdaság a legsúlyosabb válságba került s az OMGE működésében, a különféle gazdakongresszusokon az agrárvámvédelem követelése egyre nagyobb tért nyert, végre az 1902. évi német vámtörvény hatása alatt nálunk is érvényre jutott az az egyedül helyes igazságos elv, hogy a nemzeti termelés valamennyi ágát arányos vámvédelemben kell részesíteni s hogy az ipari vámvédelmet a mezőgazdasági termények és termékek vámvédelmének is ki kell egészítenie. Ausztria politikai túlsúlya miatt a magyar agrártábor nem tudta ugyan a maga követeléseit teljes mértékben érvényesíteni, azonban az 1907. évi új autonóm vámtarifa s az Ausztriával megkötött új vámszerződés mégis fordulópontot jelent a magyarosztrák monarchia vámpolitikájának történetében. Az OMGE évkönyveiben lapozgatva látjuk, mennyi nehézséggel kellett mezőgazdasági termelésünk jogos érdekeinek megvédelmezése terén megküzdenünk s hogy az egyes kereskedelmi szerződéses tárgyalások alkalmával államférfiainknak milyen SZÍVÓS munkát kellett kifejteniük, nehogy az agrárérdekek áldozatul essenek az osztrák ipar mohóságának és egyoldalú túlköveteléseinek. Mindamellett kétségtelen, hogyha a világháború s annak következményeképpen a kettős monarchia szétmondása be nem következik, a szerződéses vámterületen belül a magyar mezőgazdaság fokozatosan megtalálhatta volna a felvirágzás feltételeit, amint ezt a világháborút megelőző években mutatkozott fejlődés is igazolta. A kedvező mezőgazdasági konjunktúra pedig bizonyára hasznára válhatott volna hazai iparunk megerősödésének is, ámde a sors másként akarta s a világháború után olyan körülmények között nyertük vissza vámpolitikai önállóságunkat, aminekre azelőtt senki sem gondolhatott. A régi szerződéses vámterületből kisebb önálló államok és külön vámterületek alakultak, amelyek vasgyűrűként veszik körül minden oldalról Magyarországot s a magyar mezőgazdasági termelés a maga védett és biztos piaca helyett egyszerre nemcsak az öldöklő világversennyel találta magát szemben, mint ez a XIX. század vége felé is már jelentkezett, hanem ezenfelül régi természetes piacain a vámpolitikai elzárkózásnak olyan rendszerére tértek át, amely szinte súlyosabb helyzetet teremtett reánk nézve, mint aminő a száz évvel ezelőtti volt. A magyar gazda azelőtt nem sokat törődött a vám-és kereskedelmi politika kérdéseivel, a nagy veszedelmek idején azonban reá nehezedő válságok hatása alatt annál inkább megértette azok jelentőségét. Míg azonban a száz év előtti vagy ötven év előtti mezőgazdasági válságok leküzdésére reménységet s utóbb határozott eredményt, gyakorlati segítséget is nyújtott az agrárvámvédelem követelése és fokozatos érvényesülése, addig most, amidőn mezőgazdasági kiviteli állammá alakultunk át, a régebben bevált és az európai agrárbeviteli államok által a végsőkig fokozott mértékben alkalmazott vámpolitikai eszközök nemnyújthatnak nekünk segítséget, hanem helyettük más módokat kell keresnünk és találnunk a magyar mezőgazdasági termelés jövedelmezőségének, termésfölöslegeink kielégítő árakon való értékesítésének, biztosítására. A segítség legtermészetesebb és legegyszerűbb módja az volna, ha európaszerte megváltoznék a jelenlegi elzárkózó és tilalmi irányzat, amely végeredményben a gazdasági erőknek általános és céltalan fecsérlését jelenti s a tengerentúli államok öldöklő versenyével szemben fokozatosan gyengíti Európát, még pedig nemcsak a világháborúban legyőzött, hanem a győztes államokat is. Lassan kint jelentkezik ugyan már itt-ott a józan belátás és a genfi Népszövetség jóakaratú, de erőtlen törekvései is ebben az irányban keresik, igaz, hogy csak tapogatózva és egyelőre komoly gyakorlati eredmények nélkül, az orvoslás eszközeit. Európa kisszámú mezőgazdasági kiviteli államai, amelyek már évek óta súlyos gazdasági válsággal küzdenek, nem várhatják be, amíg a mai önellátásra s egyúttal gazdasági imperializmusra, az agrárállamoknak gyarmati sorba való süllyesztésére törekvő nagyipari államok vámpolitikájában a józan belátás és saját igazi érdekeiknek, valamint a nemzetközi gazdasági szolidaritásnak felismerése döntő fordulatot hoz. A létfenntartás ösztöne parancsolóan követeli, hogy a remélt és szükségképpen előbb-utóbb bekövetkező átmenetnek bizonytalan tartamú időszaka alatt is mentsük, ami menthető s ne engedjük rombadőlni hazánk gazdasági alapjait. A megoldás nem könnyű, de nem is lehetetlen. Egyetlen csodaszertől hiába várnók a javulást, de igenis megvan a módja annak, hogy az egymást kiegészítő és támogató részletintézkedések egész sorozatával, ha azokat idejekorán, céltudatos következetességgel és tervszerűséggel alkalmazzuk, ha meghozzuk a jelenlegi súlyos viszonyok közepette elkerülhetetlen áldozatokat , egyesült erővel mégis csak kisegítsük mezőgazdaságunkat jelenlegi válságából. Ezért tekint az egész ország gazdaközönsége olyan feszült érdeklődéssel a megsegítésére szánt, régóta készülő intézkedések elé s ha a most lezáruló évszázad során megtaláltuk a segítséget a nemzeti termelést védő agrárvámpolitikában, a reánk következő új század alatt meg kell hoznia az újabb felvirágzás s a magyar gazda jobb jövendőjét a változott helyzethez alkalmazkodó termelési, értékesítési és hitelpolitikának. KÖZTELEK, 1930 JUNIUS 15. 47—48. SZÁM 40-IK „ÉVFOLYAM. Mezőgazdasági érdekképviseletünk száz éve. Irta: Fabricius Endre. A magyar mezőgazdaság a XVIII. század végén ,meglehetősen elmaradt állapotban volt. A birtokos gazdálkodott, ahogyan őseitől tanulta. A gazdálkodás fejlesztése tekintetében alig történt valami és a gazdaságpolitikai kérdések iránt a gazdatársadalomnak alig volt érzéke. Ennek az állapotnak hátrányát a köz is erősen érezte és ezért a bécsi kormányszék a vármegyékhez 1766-ban intézett leiratában a vármegyék különös gondjává tette, hogy a társadalmi erőket a mezőgazdaság javára megszervezze. A vár-