Kurír - esti kiadás, 1992. szeptember (3. évfolyam, 170-191. szám)

1992-09-01 / 170. szám

1992. szeptember 1. 7 Rónai Andrással beszélget Nógrádi Gábor IGEN-MIGEN ■­­ 11 Ez a virágos történet csak azért jutott eszembe most, mert Ró­nai András, amikor leültünk a Bohémtanya asztalához, azzal kezdte az interjút, hogy ő a ma­gyar kultúrába született. Kultúra... Mi az, hogy kul­túra? Hol az eleje és hol a vé­ge? Az ajándékvilág még az? Vagy minden az, amit gyer­mek- vagy felnőttkorban meg­tanulunk és tudatosan vagy ön­­tudatlanul gyakorlunk: nyelv, szokás, gesztus, életmód, halál­mód stb.? De ha így van, meg tudjuk-e tagadni, amikor vala­mi miatt megharagszunk a kul­túrát hordozó közegre, bölcső­re, családra, nemzetre? Rónai András színművész 1949-ben hagyta el Magyaror­szágot, s lett, nehéz évek sora után, az Izraeli Nemzeti Szín­ház vezető művésze, igazgatósá­gi tagja. Néhány éve, amikor még a két ország között mosoly­szünet volt az egyik, akkor még létező világbirodalom jóvoltá­ból, társaival megalapította az Izraeli-Magyar Baráti Társasá­got. Augusztusban a Magyarok Világszövetségének kongresszu­sára érkezett haza (pontosabban: nekünk „haza”, neki szülőföld­je), hogy nem hivatalosan, de egyéni meghívottként jelen le­gyen, ahol négy-öt magyar összehajol. Napokon belül hatvanéves lesz. A magyar kultúra még mindig Ficsúrként őrzi őt legin­­tcább, a Valahol Európában cí­mű filmből. De vajon ő hogy­ őrzi a magyar kultúrát? - Apai nagyszüleien valláso­sak voltak, anyám családja azon­ban tipikus pesti polgárcsalád­ként létezett: úri divatszalon, belváros. Én is ott születtem, ahol anyám, Király utca 21 -ben, ami nem azt jelenti, hogy telje­sen kiszakadtam a zsidó kultúrá­ból. Nagyapám talmudtudós, sahter, kántor volt Kunszent­­mártonban, aki az esketésen­­ a rabbi feladatán­­ kívül min­dent elvégzett a hitközség körül. Magát magyarnak tartó vallásos zsidó ember volt, aki a fiait is vi­lági iskolába küldte, amikor tí­zévesek lettek. így került apám az érsekújvári református algim­náziumba, és tizennégy évesen Pestre, érettségizni, a Barcsay­­ba. „Az én világom lejárt” - mondta nagyapa, ami azért kü­lönös, mert ugyanakkor min­den vallási előírást betartott mint ortodox. Talán ez a tisz­tánlátás, talán az ebből fakadó megértés, humanizmus, vagy ahogy manapság mondják: em­pátia tette, hogy népszerű volt Kunszentmártonban. Ha két legény összeverekedett, akkor mindig a plébánost és őt hívták igazságot tenni.­­Jön a pincér, rendelni kell. Interjú félbehagyva, hiszen a szertartás következik. Vendé­gem alaposan átnézi az étlapot és hosszas konzultációba kezd a halászlé és különböző sült hú­sok minéműségéről. Végül si­kerül megállapodni: a megkí­vánt ételek mindegyikéből kap kóstolót.) - A nagyapám biztosan nem ebédelt volna itt. Kóser volt. Ha eljött hozzánk, csak zsírpapírból evett, a saját bicskájával. Ezzel számára összhangban volt a ma­gyaros ételek szeretete és az, hogy a raktárban őrzött felkurb­­lizható gramofonon a héber da­lok mellett magyar nótákat hall­gasson esténként, imádkozás után. Akkor már a Mátyás király katolikus gimnáziumba jártam, de az ünnepeken mindig lemen­tem hozzá, s amikor közeledett a barmievó, a férfivá avatás ün­nepe, ő kezdett el felkészíteni az ilyenkor szokásos ima megta­nulására. De nem a könyvekből tanított, hanem elővette a templomban a szent tórát. Rit­kán mentem Kunszentmárton­­ba, lassan tanultam. Hitler gyorsabb volt. A barmievóra nem került sor, mert elmosta a zivatar. Tizenkét éves voltam, amikor a nagyapámat elvitték. Ő valójában finom magyar úr volt. Abba halt bele, hogy ami­kor vitték Auschwitz felé, nem tudta a szükségét elvégezni má­sok előtt. A holttestét kidobták a vagonból. (Időnként kérdezek tőle egyet s mást, de aztán belátom, hogy felesleges. Pontosan tudja, hogy mit akar elmondani és tudja, hogy mi érdekelhet en­gem. Például az, hogy volt-e azóta Kunszentmártonban?­ - Tíz éve, Apostol András újságíró barátom, aki egyébként egy református lelkész fia volt, megkérdezte, amikor itt jártam, hogy mit szeretnék csinálni, ho­va vigyen. Menjünk Kunszent­­mártonba! Megálltam a zsina­góga előtt, amely egykor olyan szép volt, hogy a falu egyetlen képeslapján ezt az építményt le­hetett látni. Tíz éve bútorrak­tárként láttam viszont. Az abla­kok bedeszkázva. A kőtáblán ga­lambok ültek mozdulatlan, mintha a tiszteletemre... Az ud­varba, ahol a nagyapámék lak­tak, már nem mentem be. Sok lett volna egy érző szívnek. Ha­nem inkább elindultunk a főtér felé - pontosan kiismertem magam negyven év után is - és öregeket kerestem. Találtam is a főtéren két öreg parasztot, két pipázó bácsit. „Emlékeznek Rö­mer bácsira?” „A zsidó kántor? Derék ember volt az! (A színész hirtelen elnyújtott magánhang­zókkal, sejtésekkel jelzi az öreg kunszentmártoni beszédmódját, karakterét.) Tudják, a zsidóknál, ha egy állatnak valami hibája van, akkor az már nem kóser, nem ehetik meg. A Römer bácsi vágta vallásilag minden héten a libákat és szándékosan hibát ta­lált a libákban, hogy odaadhassa a szegényeknek...” „Köszönöm, uram!” - bólintottam és nem mondtam meg, ki vagyok. Mi­nek? A kör bezárult. Andrással ezután elmentünk egy vendég­lőbe enni valamit, és bár én ko­rábban már ettem egy halászlét, ismét azt kértem, nem sertés­húst, ami egyébként többféle változatban is volt. Megeszem én a sertést, nem vagyok vallá­sos, de ott, Kunszentmárton­ban, a nagyapám emléke miatt nem tehettem. (A pincér hozza a halászlét. Csészében, kóstolónak, ahogy megegyeztek. Rónai András paprikát kér, s mondja: szokott egy-egy koszorúval hazavinni, felakasztja a konyhában, az is magyar kultúra.) - A történetnek itt még nincs vége. Nemrégiben felhí­vott valaki Izraelben, hogy ho­zott nekem egy képet, Kun­­szentmártonból küldték. Gon­doltam, valami közös kép lehet egy falusi ünnepségen, amit megőriztek, s amelyen rajta van valami - számomra kedves - emlék. Itt a fotó... Tessék! A nagyapám van rajta, ahogy a templomban áll, tórával a kezé­ben. Úgy veszem, hogy ezt kaptam hatvanéves születésna­pomra Kunszentmártontól.­­Kicsit meditálgatunk rajta, hogy hogyan kerülhetett a kép ahhoz, aki elküldte. S miért őrizte meg ennyi évtizeden át. De aztán úgy döntünk, hogy nem kutakodunk tovább az el­múlt idő kövei között, nem piszkáljuk a történelem elszen­­derült korszakát, mert még felkel. Beszéljünk inkább a színházról.) - Jól tanultam. Dr. Balassa László, az osztályfőnököm azt mondta egy alkalommal, hogy Römer Andrisé volt a legjobb latin dolgozat. Ez' 42­-3-ban bátor kiállás volt mellettem. A szüleim megkérdezték, hogy mit kívánok jutalmul. A Lakner bácsi színházába akartam men­ni, amely akkor már ki volt tilt­va a Vígszínházból. Megnéz­tünk egy előadást, és én úgy éreztem, hogy jobban el tud­nám játszani a főszerepet, mint az a fiú ott, a színpadon. Más­nap anyám elé álltam és azt mondtam, hogy szeretnék je­lentkezni a Lakner bácsi szín­­­házába. Kaptam egy fülest és mehettem tanulni. Én azonban másnap vettem egy csokor hó­virágot anyámnak (no lám csak, a virág!), és kijelentettem, hogy nem mondok le erről a tervem­ről. Elmentem Lakner bácsi­hoz. Nem engedte végigmon­dani a két verset: fel vagy véve. Ettől kezdve sokat játszottam, többek között Pártos Erzsivel, Mányai Lajossal. (Közben volt egy háború, amelyet védett házban élt túl a család, s a kis színész képessége­it arra használta, hogy leventé­nek maszkírozva élelmet szerez­zen az erőszaktól és golyóktól felsebzett Budapesten. Egy alka­lommal a Duna felé vezetett csoportból rákiáltott valaki az egyenruhás fiúra: Andriska! A gyerek megfordult volna, de a színész továbbment...) - A háború után Lakner Lí­via vette át a színház vezetését. Ekkor játszottam Ács Ferit a Pál utcai fiúkban. Ezt az elő­adást látta Radványi Géza, és három fiút szerződtetett a Vala­hol Európában című filmre, így lettem Ficsúr. Előtte még ját­szottam a Bródy Sándor Taní­tónőjéből készült filmben, az egyik nebulót, s mindig resz­kettem, mikor Jávor Pál belé­pett a stúdióba. Ha valaki akkor azt mondja, hogy tíz év múlva Jávort rendezem a Liliomban, hát kiröhögöm. (S innen már Izraelben va­gyunk, ahol Rónai András részt vett az ottani magyar színház megteremtésében, amely a Lé­­ber színház nyári szüneteiben működött, és főleg Molnár Fe­­renc-darabokat mutatott be, időnként két-háromezer ember­nek, magyarnak, amíg ki nem öregedett a közönség. Egy ilyen alkalommal, amikor már Rónai volt a színház vezetője, meghív­ták Jávor Pált, aki éppen rosszul sikerült amerikai emigrációjától szenvedett.) - Olyan fogadtatásban sem azelőtt, sem azután nem része­­sült magyar színész, mint akkor ő. Mindez persze nemcsak a nagyszerű színésznek szólt, ha­nem az embernek is, aki negy­ven zsidót bújtatott a villájában 44-ben. Amikor kilépett a füg­göny mögül az eleven mítosz, a közönség negyedórát állt és tap­solt. Jávor pedig sírt a színpa­don. Azt mondtam neki, hogy ha én úgy tartoznék Budapest­hez, mint a Duna, a Jávor és a Gellért-hegy, és nem volnék zsi­dó, akkor biztosan hazamennék. Ezután bejött velem a tel-avivi magyar nagykövetségre és kérte a hazatérését. (Talán kapós könyvet lehetne írni azokból a történetekből, amit a magyar izraeli, vagyis iz­raeli magyar színész megélt. A színházi előadások, a filmek, a közös munka Kishont Ferenc­cel, a háborúk, amelyekben szí­nészként is, katonaként is har­colt... Vajon mit mondana mind­erre a nagyapa, Römer Mór?) - Három dolog miatt volna boldog, vagy talán boldog is va­lahol fent. Az egyik, hogy a szent nyelvet, a hébert, amit ő annyira ismert, az unokája anya­nyelvi szinten tudja és gyakorol­ja. A másik, hogy kántor volt, s öröm lehetne számára, hogy az izraeli nemzeti színház tagja va­gyok. És végül boldoggá tenné, hogy a magyar nyelvet is bírom. (Akcentus nélkül­­ tenném hozzá, ha nem volna természetes, hogy Rónai András esetében így van. S nem azért, mert a legszű­kebb környezete magyar volt. Fe­lesége, akinek azokat a kék virá­gokat vittük, Rigában született...) - Harminchárom évesen nő­sültem. Három szerelmem volt, mind színésznő, s egyik sem ma­gyar. Ebből a szempontból rend­kívül liberális vagyok... A felesé­gem volt a negyedik szerelem, ő egyébként katonaezredes. Ami­kor megismertem, a színház fő­titkára volt. Leszerelt, hogy a fi­ának időben tudjon ebédet adni, de először mégis egyenruhában láttam, mert a hadsereg kikérte egy afrikai országba. Egy év múlva jött vissza, s amikor a bü­fében ezután találkoztunk, min­dig odaszóltam neki, hogy - hogy is kell ezt lefordítani? - „imádom a véderőt”. Meglehe­tősen megvetően nézett rám. ,Mit akar ez tőlem?” - kérdezte egy alkalommal a színház igazga­tónőjét. „Na, mit gondolsz?! Ennyi fantáziád lehetne!” - ne­vetett az, s másnap kaptam egy fotót. Rabin, a mostani miniszter­­elnök volt rajta mint vezérkari főnök, egyenruhában. A hátolda­lára pedig ezt írta: ha imádja a véderőt, itt van! Egyébként a fe­leségem egész családja katona volt. Anyai részről porosz tábor­nok volt a nagyapja, az apja pe­dig Moszkvában orosz katona­tiszt. Persze erős militarista múltjuk ellenére mind zsidónak vallották magukat, nem úgy, mint mi, akik magyarok voltunk, míg meg nem kérdőjelezték. A feleségemnek négy anyanyelve van: német, lett, orosz és héber. Magyarul a leglényegesebb sza­vakat ismeri, úgy mint csillagom, bogárkám, madárkám. (A feleség is eljött Budapest­re, mert szereti a várost, a város presszóit, a Dunát, a barátokat. Meg az emlékeket, amelyek nem az ő emlékei, de amelyeket lassan már a magáénak vall.) - A világtalálkozón nem kép­viseltem Izrael államot hivatalo­san, sem a 250 ezer magyar ajkú izraelit. Mint egyént hívtak meg. A célom persze ugyanaz, mint a Magyar-Izraeli Baráti Társaság főtitkáraként: köze­lebb hozni Magyarországot ne­gyedmillió társamhoz, és őket Magyarországhoz. Egyébként tudod, a viccekben azt mondják nálunk, hogy a magyarok szíve így dobog: Igen-migen, igen­­migen, igen-migen... Tavasz volt, pészach, azaz a zsidó húsvét ideje, két év­vel ezelőtt, amikor Tel-Aviv egyik külvárosában, Rámát Ganon, Rónai András lakását kerestük a fiammal. Én a fényképezőgéppel bíbelődtem, mint külföldi utazása­inkkor mindig (mikor találják már fel végre az elrontha­­tatlan fotóapparátot?), Gergelyt pedig elküldtem virá­gért. Merthogy virágot kell vinni a vendéglátó feleségé­nek, így tanultam otthon, Nyíregyházán, ahol felnőttem.

Next