Kurír - esti kiadás, 1992. szeptember (3. évfolyam, 170-191. szám)
1992-09-01 / 170. szám
1992. szeptember 1. 7 Rónai Andrással beszélget Nógrádi Gábor IGEN-MIGEN ■ 11 Ez a virágos történet csak azért jutott eszembe most, mert Rónai András, amikor leültünk a Bohémtanya asztalához, azzal kezdte az interjút, hogy ő a magyar kultúrába született. Kultúra... Mi az, hogy kultúra? Hol az eleje és hol a vége? Az ajándékvilág még az? Vagy minden az, amit gyermek- vagy felnőttkorban megtanulunk és tudatosan vagy öntudatlanul gyakorlunk: nyelv, szokás, gesztus, életmód, halálmód stb.? De ha így van, meg tudjuk-e tagadni, amikor valami miatt megharagszunk a kultúrát hordozó közegre, bölcsőre, családra, nemzetre? Rónai András színművész 1949-ben hagyta el Magyarországot, s lett, nehéz évek sora után, az Izraeli Nemzeti Színház vezető művésze, igazgatósági tagja. Néhány éve, amikor még a két ország között mosolyszünet volt az egyik, akkor még létező világbirodalom jóvoltából, társaival megalapította az Izraeli-Magyar Baráti Társaságot. Augusztusban a Magyarok Világszövetségének kongresszusára érkezett haza (pontosabban: nekünk „haza”, neki szülőföldje), hogy nem hivatalosan, de egyéni meghívottként jelen legyen, ahol négy-öt magyar összehajol. Napokon belül hatvanéves lesz. A magyar kultúra még mindig Ficsúrként őrzi őt legintcább, a Valahol Európában című filmből. De vajon ő hogy őrzi a magyar kultúrát? - Apai nagyszüleien vallásosak voltak, anyám családja azonban tipikus pesti polgárcsaládként létezett: úri divatszalon, belváros. Én is ott születtem, ahol anyám, Király utca 21 -ben, ami nem azt jelenti, hogy teljesen kiszakadtam a zsidó kultúrából. Nagyapám talmudtudós, sahter, kántor volt Kunszentmártonban, aki az esketésen a rabbi feladatán kívül mindent elvégzett a hitközség körül. Magát magyarnak tartó vallásos zsidó ember volt, aki a fiait is világi iskolába küldte, amikor tízévesek lettek. így került apám az érsekújvári református algimnáziumba, és tizennégy évesen Pestre, érettségizni, a Barcsayba. „Az én világom lejárt” - mondta nagyapa, ami azért különös, mert ugyanakkor minden vallási előírást betartott mint ortodox. Talán ez a tisztánlátás, talán az ebből fakadó megértés, humanizmus, vagy ahogy manapság mondják: empátia tette, hogy népszerű volt Kunszentmártonban. Ha két legény összeverekedett, akkor mindig a plébánost és őt hívták igazságot tenni.Jön a pincér, rendelni kell. Interjú félbehagyva, hiszen a szertartás következik. Vendégem alaposan átnézi az étlapot és hosszas konzultációba kezd a halászlé és különböző sült húsok minéműségéről. Végül sikerül megállapodni: a megkívánt ételek mindegyikéből kap kóstolót.) - A nagyapám biztosan nem ebédelt volna itt. Kóser volt. Ha eljött hozzánk, csak zsírpapírból evett, a saját bicskájával. Ezzel számára összhangban volt a magyaros ételek szeretete és az, hogy a raktárban őrzött felkurblizható gramofonon a héber dalok mellett magyar nótákat hallgasson esténként, imádkozás után. Akkor már a Mátyás király katolikus gimnáziumba jártam, de az ünnepeken mindig lementem hozzá, s amikor közeledett a barmievó, a férfivá avatás ünnepe, ő kezdett el felkészíteni az ilyenkor szokásos ima megtanulására. De nem a könyvekből tanított, hanem elővette a templomban a szent tórát. Ritkán mentem Kunszentmártonba, lassan tanultam. Hitler gyorsabb volt. A barmievóra nem került sor, mert elmosta a zivatar. Tizenkét éves voltam, amikor a nagyapámat elvitték. Ő valójában finom magyar úr volt. Abba halt bele, hogy amikor vitték Auschwitz felé, nem tudta a szükségét elvégezni mások előtt. A holttestét kidobták a vagonból. (Időnként kérdezek tőle egyet s mást, de aztán belátom, hogy felesleges. Pontosan tudja, hogy mit akar elmondani és tudja, hogy mi érdekelhet engem. Például az, hogy volt-e azóta Kunszentmártonban? - Tíz éve, Apostol András újságíró barátom, aki egyébként egy református lelkész fia volt, megkérdezte, amikor itt jártam, hogy mit szeretnék csinálni, hova vigyen. Menjünk Kunszentmártonba! Megálltam a zsinagóga előtt, amely egykor olyan szép volt, hogy a falu egyetlen képeslapján ezt az építményt lehetett látni. Tíz éve bútorraktárként láttam viszont. Az ablakok bedeszkázva. A kőtáblán galambok ültek mozdulatlan, mintha a tiszteletemre... Az udvarba, ahol a nagyapámék laktak, már nem mentem be. Sok lett volna egy érző szívnek. Hanem inkább elindultunk a főtér felé - pontosan kiismertem magam negyven év után is - és öregeket kerestem. Találtam is a főtéren két öreg parasztot, két pipázó bácsit. „Emlékeznek Römer bácsira?” „A zsidó kántor? Derék ember volt az! (A színész hirtelen elnyújtott magánhangzókkal, sejtésekkel jelzi az öreg kunszentmártoni beszédmódját, karakterét.) Tudják, a zsidóknál, ha egy állatnak valami hibája van, akkor az már nem kóser, nem ehetik meg. A Römer bácsi vágta vallásilag minden héten a libákat és szándékosan hibát talált a libákban, hogy odaadhassa a szegényeknek...” „Köszönöm, uram!” - bólintottam és nem mondtam meg, ki vagyok. Minek? A kör bezárult. Andrással ezután elmentünk egy vendéglőbe enni valamit, és bár én korábban már ettem egy halászlét, ismét azt kértem, nem sertéshúst, ami egyébként többféle változatban is volt. Megeszem én a sertést, nem vagyok vallásos, de ott, Kunszentmártonban, a nagyapám emléke miatt nem tehettem. (A pincér hozza a halászlét. Csészében, kóstolónak, ahogy megegyeztek. Rónai András paprikát kér, s mondja: szokott egy-egy koszorúval hazavinni, felakasztja a konyhában, az is magyar kultúra.) - A történetnek itt még nincs vége. Nemrégiben felhívott valaki Izraelben, hogy hozott nekem egy képet, Kunszentmártonból küldték. Gondoltam, valami közös kép lehet egy falusi ünnepségen, amit megőriztek, s amelyen rajta van valami - számomra kedves - emlék. Itt a fotó... Tessék! A nagyapám van rajta, ahogy a templomban áll, tórával a kezében. Úgy veszem, hogy ezt kaptam hatvanéves születésnapomra Kunszentmártontól.Kicsit meditálgatunk rajta, hogy hogyan kerülhetett a kép ahhoz, aki elküldte. S miért őrizte meg ennyi évtizeden át. De aztán úgy döntünk, hogy nem kutakodunk tovább az elmúlt idő kövei között, nem piszkáljuk a történelem elszenderült korszakát, mert még felkel. Beszéljünk inkább a színházról.) - Jól tanultam. Dr. Balassa László, az osztályfőnököm azt mondta egy alkalommal, hogy Römer Andrisé volt a legjobb latin dolgozat. Ez' 42-3-ban bátor kiállás volt mellettem. A szüleim megkérdezték, hogy mit kívánok jutalmul. A Lakner bácsi színházába akartam menni, amely akkor már ki volt tiltva a Vígszínházból. Megnéztünk egy előadást, és én úgy éreztem, hogy jobban el tudnám játszani a főszerepet, mint az a fiú ott, a színpadon. Másnap anyám elé álltam és azt mondtam, hogy szeretnék jelentkezni a Lakner bácsi színházába. Kaptam egy fülest és mehettem tanulni. Én azonban másnap vettem egy csokor hóvirágot anyámnak (no lám csak, a virág!), és kijelentettem, hogy nem mondok le erről a tervemről. Elmentem Lakner bácsihoz. Nem engedte végigmondani a két verset: fel vagy véve. Ettől kezdve sokat játszottam, többek között Pártos Erzsivel, Mányai Lajossal. (Közben volt egy háború, amelyet védett házban élt túl a család, s a kis színész képességeit arra használta, hogy leventének maszkírozva élelmet szerezzen az erőszaktól és golyóktól felsebzett Budapesten. Egy alkalommal a Duna felé vezetett csoportból rákiáltott valaki az egyenruhás fiúra: Andriska! A gyerek megfordult volna, de a színész továbbment...) - A háború után Lakner Lívia vette át a színház vezetését. Ekkor játszottam Ács Ferit a Pál utcai fiúkban. Ezt az előadást látta Radványi Géza, és három fiút szerződtetett a Valahol Európában című filmre, így lettem Ficsúr. Előtte még játszottam a Bródy Sándor Tanítónőjéből készült filmben, az egyik nebulót, s mindig reszkettem, mikor Jávor Pál belépett a stúdióba. Ha valaki akkor azt mondja, hogy tíz év múlva Jávort rendezem a Liliomban, hát kiröhögöm. (S innen már Izraelben vagyunk, ahol Rónai András részt vett az ottani magyar színház megteremtésében, amely a Léber színház nyári szüneteiben működött, és főleg Molnár Ferenc-darabokat mutatott be, időnként két-háromezer embernek, magyarnak, amíg ki nem öregedett a közönség. Egy ilyen alkalommal, amikor már Rónai volt a színház vezetője, meghívták Jávor Pált, aki éppen rosszul sikerült amerikai emigrációjától szenvedett.) - Olyan fogadtatásban sem azelőtt, sem azután nem részesült magyar színész, mint akkor ő. Mindez persze nemcsak a nagyszerű színésznek szólt, hanem az embernek is, aki negyven zsidót bújtatott a villájában 44-ben. Amikor kilépett a függöny mögül az eleven mítosz, a közönség negyedórát állt és tapsolt. Jávor pedig sírt a színpadon. Azt mondtam neki, hogy ha én úgy tartoznék Budapesthez, mint a Duna, a Jávor és a Gellért-hegy, és nem volnék zsidó, akkor biztosan hazamennék. Ezután bejött velem a tel-avivi magyar nagykövetségre és kérte a hazatérését. (Talán kapós könyvet lehetne írni azokból a történetekből, amit a magyar izraeli, vagyis izraeli magyar színész megélt. A színházi előadások, a filmek, a közös munka Kishont Ferenccel, a háborúk, amelyekben színészként is, katonaként is harcolt... Vajon mit mondana minderre a nagyapa, Römer Mór?) - Három dolog miatt volna boldog, vagy talán boldog is valahol fent. Az egyik, hogy a szent nyelvet, a hébert, amit ő annyira ismert, az unokája anyanyelvi szinten tudja és gyakorolja. A másik, hogy kántor volt, s öröm lehetne számára, hogy az izraeli nemzeti színház tagja vagyok. És végül boldoggá tenné, hogy a magyar nyelvet is bírom. (Akcentus nélkül tenném hozzá, ha nem volna természetes, hogy Rónai András esetében így van. S nem azért, mert a legszűkebb környezete magyar volt. Felesége, akinek azokat a kék virágokat vittük, Rigában született...) - Harminchárom évesen nősültem. Három szerelmem volt, mind színésznő, s egyik sem magyar. Ebből a szempontból rendkívül liberális vagyok... A feleségem volt a negyedik szerelem, ő egyébként katonaezredes. Amikor megismertem, a színház főtitkára volt. Leszerelt, hogy a fiának időben tudjon ebédet adni, de először mégis egyenruhában láttam, mert a hadsereg kikérte egy afrikai országba. Egy év múlva jött vissza, s amikor a büfében ezután találkoztunk, mindig odaszóltam neki, hogy - hogy is kell ezt lefordítani? - „imádom a véderőt”. Meglehetősen megvetően nézett rám. ,Mit akar ez tőlem?” - kérdezte egy alkalommal a színház igazgatónőjét. „Na, mit gondolsz?! Ennyi fantáziád lehetne!” - nevetett az, s másnap kaptam egy fotót. Rabin, a mostani miniszterelnök volt rajta mint vezérkari főnök, egyenruhában. A hátoldalára pedig ezt írta: ha imádja a véderőt, itt van! Egyébként a feleségem egész családja katona volt. Anyai részről porosz tábornok volt a nagyapja, az apja pedig Moszkvában orosz katonatiszt. Persze erős militarista múltjuk ellenére mind zsidónak vallották magukat, nem úgy, mint mi, akik magyarok voltunk, míg meg nem kérdőjelezték. A feleségemnek négy anyanyelve van: német, lett, orosz és héber. Magyarul a leglényegesebb szavakat ismeri, úgy mint csillagom, bogárkám, madárkám. (A feleség is eljött Budapestre, mert szereti a várost, a város presszóit, a Dunát, a barátokat. Meg az emlékeket, amelyek nem az ő emlékei, de amelyeket lassan már a magáénak vall.) - A világtalálkozón nem képviseltem Izrael államot hivatalosan, sem a 250 ezer magyar ajkú izraelit. Mint egyént hívtak meg. A célom persze ugyanaz, mint a Magyar-Izraeli Baráti Társaság főtitkáraként: közelebb hozni Magyarországot negyedmillió társamhoz, és őket Magyarországhoz. Egyébként tudod, a viccekben azt mondják nálunk, hogy a magyarok szíve így dobog: Igen-migen, igenmigen, igen-migen... Tavasz volt, pészach, azaz a zsidó húsvét ideje, két évvel ezelőtt, amikor Tel-Aviv egyik külvárosában, Rámát Ganon, Rónai András lakását kerestük a fiammal. Én a fényképezőgéppel bíbelődtem, mint külföldi utazásainkkor mindig (mikor találják már fel végre az elronthatatlan fotóapparátot?), Gergelyt pedig elküldtem virágért. Merthogy virágot kell vinni a vendéglátó feleségének, így tanultam otthon, Nyíregyházán, ahol felnőttem.