Kurír - reggeli kiadás, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-14 / 72. szám

G TÁRSADALOM ­­­ SZILÁGYI GYÖRGY ' A tegnapi kisfiú bőg magában A Rákos-pataktól három perc a Miskolci utca. Most fél óráig tart, amíg odaérek. A kopár telken üresen vár az egyszobás téglaviskó. A kitárt üzletajtót fokozódó dühvel táncoltatja a dermesztő januári szél. Mindent elvittek, ami mozdítható volt, egyedül a gyermekkori játékkutyá­­mat hajították félre, most „ő” emlékez­tet arra, hogy valamikor én is gyerek voltam... Sehol senki, csupán a kissé megdőlt kémény tetején kuporgó szél­­kakas nyugtázza nyikorogva érkezése­met. - Kifosztottak! - jajongja rozs­dás hangon, behavazott pléhtaréja alól. Panaszát nem hagyom megválaszolatla­nul. - Ostoba vagy! Mit vittek el? Semmit! Két poloskás vaságyat, a régi­módi fehér szekrényt, a petrofort, a megbolondult, öreg kakukkos órát, csu­pa kacatot! Azt mondd meg, hol van anyám, a nagymama meg a nagypapa?! Utoljára 1944 októberében láttam őket... Kitör belőlem a zokogás. Fel­színre kerül a hónapok óta elfojtott fáj­dalom. A tegnapi kisfiú bőg magában, akitől a háború örökre elrabolta a gyer­mekkorát. Egyedül sírni csak az öreg­emberek tudnak, ezt a megállapítást most kiterjesztem a tizenhat éves „vén­emberekre” is... Könnyeim ráfagynak a szempillámra. Hóvihar tombol körülöt­tem, mint megvadult kutyák vonítanak a teherautókra szerelt sorozatvetők. Bu­dát lövik. Az udvar végében lakó sok­­gyermekes parasztcsalád nyújt szállást számomra: nyolcan fekszünk egymás mellett egy hatalmas szalmazsákon. Ők már korábban megtetvesedtek, sietve „felzárkózom” melléjük én is... Anyám és nagyszüleiük túlélték a fa­sizmust. Különélő apám is, akivel Ócsá­ró­ visszajövet, Pestszenterzsébeten már találkoztam. Nyomorék anyámat és sú­lyosan beteg, az éhhalál küszöbére érke­zett nagyanyámat szánkón húzta haza nagypapa a gettóból. Találkozásunkat ma sem tudom szavakba önteni... Ami­kor kibontakoztam ölelésükből, anyám így szólt hozzám: tudtam, hogy viszont­látlak, mert szerencsés hónapban szület­tél! Nagypapával kiszaggattuk a kerítés­léceket, baltával feldaraboltuk a sufniban található bútormaradványokat, deszka­darabokat, és megetettük vele a hóból kiásott tömzsi vaskályhát. Fölöttünk ha­talmas luk tátongott a mennyezeten. Éj­szaka arcunkba ragyogtak a csillagok... Ennivalónk nem volt. Nagymamának kizáródott a sérve, néhány nap múlva meghalt. Hárman maradtunk. Közben a harc tovább folyt Budáért. Nem bírtuk tovább elviselni a kegyetlen hideget. Be­költöztünk egy üresen hagyott Istvánfy utcai lakásba. Egyetlen szobába. Ott legalább nem szökött ki a meleg a mennyezeten keresztül. A lábaim végleg felmondták a szolgálatot. Anyám a saját ízületi betegsége miatt a gettóba is ma­gával vitte szaliciltablettáit. Maradt be­lőlük nekem is. Ezek a ma már egysze­rűnek tűnő készítmények állítottak talp­ra és gyógyítottak ki ízületi gyulladá­somból! A tetvek ellen azonban a szalicil erőtlennek bizonyult, ők tehát marad­tak... A szomszédos telken örökké „da­lolt” egy Katyusa, a lövegek úgy repültek ki belőle, mint fészkükből felvert, riadt madarak. „Nóta” közben körülnéztem az öreg ház udvarán. A ló nélkül maradt istálló mellett behavazott trágyadomb keltette fel figyelmemet. Hagyományos szerencsém megint nem hagyott cser­ben. Aranybányának bizonyult! Tele volt kukoricaszemekkel. A Nyilas jegyében elgémberedett ujjaimmal, szemenként szedegettem ki a lószarból az ígéretes csemegét. Órákig tartott, amíg megtelt vele a lepattogzott zománcú fazék. A „szemen szedett” kukoricát hólében megmostuk és megfőztük. Kevéske só is akadt még anyám batyujában. Kézzel tömtük magunkba a „fejedelmi” ételt... Ilyen kivételes alkalomra tartogattam Bocskai kabátom bélésében elrejtve egy pakli Hercegovina dohányt, a hozzá való cigarettapapírral együtt. Sodortam ma­gamnak egy szivarkát, nagypapát is meg­kínáltam, és rágyújtottunk. Kell ennél több a boldogsághoz? Akkor nem kel­lett... „Bőséges” reggelim elfogyasztása után, illegalitásba vonult tetőimmel együtt elindultam körülnézni a környé­ken. Elsőként Weisz úrral találkoztam, aki azonnal visszakérte tőlem kölcsön­adott zakóját. Közöltem vele, hogy a za­kó egyik zsebében találtam egy pléhdo­­bozt, húsz darab Extra cigarettával. Az­zal együtt nem adom vissza! Értetlenül nézett rám. Két aknabecsapódás között felvilágosítottam: szerintem elég, hogy túlélte a borzalmakat, minek még ahhoz egy zakó meg húsz darab Extra...?! Amikor kitavaszodott, visszaköltöz­tünk és újra berendezkedtünk Erzsébet királyné úti „ősi kúriánkba”... Kezdő­dött minden elölről. Mindössze annyi változott, hogy a tetvek helyett most a poloskákkal kellett közelharcot vívnom. Tapasztalt háziasszonyok a legrafinál­tabb módszerekkel próbálták kiirtani a poloskákat, de azok sem akkor jöttek le a falvédőről! Ott laktak mögötte... Mint annyian mások, anyám is a petró­leumba vetette minden reményét. Egyenként lemosta vele az ágydeszká­kat, végigtörölte a vaságyak sodronyát, még a bútorok hasadékaiba is petróleu­­mot öntött. Óvatos becslés szerint, a FANTO Rt. 1944-ben rántottévá bom­bázott Soroksári úti petróleumgyára békebeli termelésének 5 százalékát a főváros zsúfolt külső és belső kerületei­nek lakossága használta fel poloskair­tásra. Az eredmény egyenlő volt a nul­lával. Engem már az elemi iskolában átültettek a „petróleumszagúak” közé, mert átható illata beleivódott bőröm pórusaiba. Nem elég, hogy az ember zsidó, még petróleumszagú is... Sze­rencsére a poloska a világ legdemokra­tikusabb élősdije. Felekezeti különbség nélkül szívta vérét a magyarnak. Nem kis megnyugvással tapasztaltam, hogy a „petróleumszagúak” között én vagyok az egyetlen óhitű... Újra beiratkoztam a gimnáziumba, de fél esztendő után megszakítottam tanulmányaimat. A megszakítás azóta is tart... Egykori kelmefestő és vegytisztí­tó képviseletünket elfújta a történelmi vihar, anyám szemfelszedő tűje keveset hozott a konyhára, nagypapa pedig ki­öregedett minden munkából, maradék enerigáját arra összpontosította, hogy legyen ereje rágyújtani a pipájára... A magam lábára kellett állnom, hogy megmentsem csonka családunkat a kényszerű fogyókúrától... Jelentkeztem segédmunkásnak a Danuviában. To­vább „üldözött” a mázli: az üzem élel­miszer-ellátó részlegébe osztottak be! Az Angol utca sarkán lévő pékségből troglival húztam a raktárba a ropogósra sült vekniket. Hetenként egyszer húst, lisztet, cukrot is kiosztottak az üzem munkásai és alkalmazottai között. Ilyenkor fü­tyürészve loholtam haza a Rákos-patak mellett, hónom alatt szo­rongatva munkám gyümölcsét. Törőd­tem is vele, hogy disznóhúsból készül a örkök! Számomra minden ami jó, az eset... A boldogság nem jár egyedül. Hamarosan megismerkedtem egy szemrevaló, 36 éves asszonnyal, aki fia­ként dédelgetett, örökké cseresznyés pitét sütött részemre. Édes életünknek a férje vetett véget, aki egyszer pitézés közben lepett meg bennünket, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy nincs kedve velem egy tálból cseresznyézni... Állatnak sem jó lenni akármikor. Most például kifejezetten rossz an­nak, aki ilyen minőség­ben tölti dolgos minden­napjait Kaposváron. Itt ugyanis csak úgy, a vak­világba, máról holnapra, valamirevaló rendelet nélkül tengetik életüket a ház körüli fenevadak. Szomorú, de kifogtak egy olyan közgyűlést, amelyik csak nem akar végére járni a dolognak. Merthogy már régóta rendeletet kellene al­kotnia az állatok tartá­sáról - ez a köznyelv­ben a frappáns ebren­delet elnevezést kapta -, ám a városnak atyjai nem képesek előállni a végleges formulával. Eddig jó néhányan tet­tek rá elkeseredett kí­sérletet, mindhiába. Pe­dig egy jó ebrendeletre nagy szükség lenne most embernek, állat­nak egyaránt. Egy ilyen passzusnak mérhető hatása van a mindenna­pokra, nem is illő tehát elkapkodni az ilyesmit. Türelem kell hozzá, meg egy kis beleérző képes­ség, hogy a rendeletal­kotók, ha rövid időre is, de megpróbáljanak be­­leérezni a négylábúak küzdelmes világába. S amíg ez tart, hát nem szabad elragadtatnia magát a kívülállónak, ki­jelentvén: egy ebrende­lettel nem is kell sokat vacakolni. Nem szabad tévesen azt képzelni, hamar összehozható egy efféle irat, végül is nem kis feladat egy­szerre kedvezni lónak és ökörnek, kutyának és macskának, baromfiak­nak és más különös szerzeteknek. Képzeljük csak el, amint a közgyűlés tagjai teljes létszámban, gon­doktól gyötörve ülnek az asztaloknál, előttük a tervezet, vitatkoznak. Itt van mindjárt a röfö­­gés, a bőgés, a nyiho­gás, vagy hogy a kutyák­nál maradjunk, az ugatás kérdése. Mikor hallassák hangjukat a kaposvári kutyák? Ugathatnak-e vajon óraszám, avagy csak pár percet engedé­lyezzenek számukra eh­hez a művelethez? Han­gosan csinálják? Vagy in­kább szép szelíden? Esetleg egy alig hallható konstruktív mozgás le­gyen az egészből? Már­most az is fontos, tegye­nek-e kivételt a magyar fajtákkal teszem azt a rhodesiai ridgeback ká­rára, amelyik mégiscsak messziről jött, mondhat­ni idegen, ráadásul még visszafelé is nő a hátán a szőr. Egy ebrendelet kap­csán nyilván magasra csapnak az indulatok, egymásnak feszül kor­mánypárt és ellenzék, talán kedvenc állata is akad mindegyiknek, s nyilván azt szeretné na­gyobb biztonságban tudni. Ott ülnek tehát a mi képviselőink a város­házán, és állati dolgok­ról tárgyalnak. Egyszer, kétszer, sokszor. Ez az első időkben akár ala­posságnak is tűnhetett, ahogyan azonban telt­múlt az idő, számosan kritizálni kezdték az el­járást. És valljuk meg, bizony elragadtatták magukat, legutóbb egyi­kük szó szerint olyat mondott: „Mégiscsak egy vicc az egész, hogy egy kurva ebrendelettel ennyit szarakodjanak.” Így, kerek perec, s nem volt hajlandó finomítani a kifejezéseken, ezen röhög már a fél város, mondta, a kutyákról nem is beszélve. De hiá­ba értetlenkednek, ha egyszer nem, hát nem. Van ilyen, istenem, az ebrendelet kifogott az egész társaságon. Egyébként pedig ez a huzavona különben sem alkalmas messzemenő következtetések levoná­sára, pláne nem sunyi célzásokra, csúsztatá­sokra, párhuzamok fel­állítására, hogy ha ezzel ennyit, akkor később majd egy fontosabbal mennyit. Egy ilyen apró kudarctól azért még na­gyon rendes emberek lehetnek a képviselők úgy külön-külön, csupán állatrendeletileg, ösz­­szességében nem jött össze a dolog. Minden­kinek lehet rossz napja, még kétszer egymás után is. Csakhogy egy ilyen ebrendelet veszélyes is tud lenni. Képes túlnőni önmagán, s a közismer­ten túlzásokra hajlamos nép már-már csak erre figyel, ezt emlegeti a pi­acon, a boltokban, erről beszél a kocsmahivata­lok pultjainál. S ha egyáltalán elkövetkezik majd az idő, amikor fé­nyes eredmények szü­letnek, mondjuk három, esetleg már két közgyű­lés után, könnyen meg­lehet, még azt is beár­nyékolja az emlékezetes kutyaügy. Viszont egy merész húzással rendkívüli előnyre lehet szert tenni ebben a pillanatnyilag reménytelennek tűnő helyzetben. Például a Guinness Rekordok Könyvében a Kaposvári Közgyűlés jó eséllyel szerepelhetne főhelyen, a Kik tanácskoznak leg­tovább egy ebrendelet­ről? címszó alatt, és azért ez a népszerűség sem adatik meg bárki­nek ezen a világon. Nincs is nagy baj te­hát, mindenki teszi a dolgát: a képviselők vi­táznak, cáfolnak, meg­erősítenek, nekifutnak sokadszorra, az embe­rek pedig azt találgat­ják, direkt csinálják-e, és még meddig tart ez az egész? Csak kutyáink sorsa bizonytalan. BALOGH P. FERENC 1993. március 14. Mit mond az írás? Megbízható, élénk képzeletű, kissé hiú, jó szellemi képességekkel rendelkező személy. Művelt, rendsze­rető, önérzetes. Kedvessége, barátsága nem egyértel­mű, gyakran kedveskedő. Viselkedése önmagához ké­pest nem természetes. Elvonuló, gyakran megközelíthetetlen, alulértékeli magát. Jó megfigyelő, gazdag, egyéni gondolatvilág mellett elképzeléseihez ragaszkodik. Munkában meg­bízható, következetes, kezdeményező. Vállalkozó szellem, engedékenynek látszó, gyors felfogású, lelke­sedő természet. Szellemi érdeklődése egyirányú, kevésbé gyakorla­ti, ítéletében is elfogult, kritizáló, ellentmondó ter­mészet, szeret vitatkozni, gyorsan csökkenő erély kellemes, barátságos, közvetlen ember. Jó megjele­nésű, kiegyensúlyozott, magatartása természetes. Derűs, segítőkész életszemlélete nehézségein átsegí­ti. Jóindulatú. Az emberek problémáival szemben megértő, alkalmazkodó természet, kapcsolatot ha­mar teremt a maga számára. Igazi barátságot nehe­zen alakít ki, zárkózott, esetenként szorong - tuda­tosan fékezi magát. Tetteit irányítani tudja, óvatos. Indulatait mérsékli, nagy az önbizalma. Erős érzelmi beállítottsága ellenére elővigyázatos, körültekintő, sodrától ritkán hozható ki. Munkában megbízható, pontos, jó megfigyelő. Meggondolt, időnként türelmetlen, számító. Gaz­dag, használható egyéni ötlet mellett a lényegest ha­mar felismeri. Gyors élettempója következtében ne­hezen viseli el a tétlenséget. Művelt, értelmes, intellektuális képességei jók­ mellett. Nem tűri az irányítást, ha kijelölik az útját. Mindent elemeire bont, mindenről meggyőződik. Érzelemgazdag, döntéseiben az értelem uralkodása jellemző. Makacsságra, önfejűségre hajlamos. Állhatatos, kis kíméletlenség is található az írás­ban. Elutasító, ingerült a magatartása, hirtelen felhá­borodó. Lelke diszharmonikus. Befolyásolni nem le­het, mások véleménye gondolkodóba ejti, nyíltan el­fogadni már büszkesége sem engedi. Gondolkodásá­ban megtalálható a finom, hajlékony érdek. A társaságot különösen nem keresi, magának való természet, gyakran közönyös, esetenként fölöslege­sen bőbeszédű. Alkalmazkodása kényszerű. A megszólított felé érzelme nem őszinte. Lelki, szellemi élete fejlett, önbecsülése reális, alig érezhető elégedetlenség mellett. Döntései előtt ön­magát kell meggyőznie - az előforduló apró bi­zonytalanság szándékát, döntését átmenetileg meg­zavarja. Az újrakezdéshez mindig van ereje. A kapott életlehetőségek felé nyitott, a valóságtól nem szakad el, a kézzelfogható realitás felé fordul, hajlamos önmagát túlbiztosítani. Az életben minde­nért meg kell küzdenie. Érzelmeit elrejti, barátja érzéseinek tisztaságát nem érzi egyértelműnek. Az előadódó kellemetlen­ségeket eltakarja, alkalmazkodni igyekszik. Önmagát fontosnak tartja, előtérbe nem helyezi, magatartása egyszerű, természetes. Az anyagi javak elengedhetetlenül szükségesek biztonságérzetéhez. Átmeneti hétköznapi gondokkal gyakran küszködik, a pénzzel nem tud bánni. J­elige: „Ha esetleg az újságban szűk a lehetőség” Füzes Mária grafológus segítségével folytatjuk a Kurírhoz „Grafológia” jeligével beküldött levelek írásvizsgálatának közlését. Szakértőnk ma két jeligés levelet elemzett. Jelige: „Helló, Éviké!”

Next