Kurír - reggeli kiadás, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-14 / 72. szám
G TÁRSADALOM SZILÁGYI GYÖRGY ' A tegnapi kisfiú bőg magában A Rákos-pataktól három perc a Miskolci utca. Most fél óráig tart, amíg odaérek. A kopár telken üresen vár az egyszobás téglaviskó. A kitárt üzletajtót fokozódó dühvel táncoltatja a dermesztő januári szél. Mindent elvittek, ami mozdítható volt, egyedül a gyermekkori játékkutyámat hajították félre, most „ő” emlékeztet arra, hogy valamikor én is gyerek voltam... Sehol senki, csupán a kissé megdőlt kémény tetején kuporgó szélkakas nyugtázza nyikorogva érkezésemet. - Kifosztottak! - jajongja rozsdás hangon, behavazott pléhtaréja alól. Panaszát nem hagyom megválaszolatlanul. - Ostoba vagy! Mit vittek el? Semmit! Két poloskás vaságyat, a régimódi fehér szekrényt, a petrofort, a megbolondult, öreg kakukkos órát, csupa kacatot! Azt mondd meg, hol van anyám, a nagymama meg a nagypapa?! Utoljára 1944 októberében láttam őket... Kitör belőlem a zokogás. Felszínre kerül a hónapok óta elfojtott fájdalom. A tegnapi kisfiú bőg magában, akitől a háború örökre elrabolta a gyermekkorát. Egyedül sírni csak az öregemberek tudnak, ezt a megállapítást most kiterjesztem a tizenhat éves „vénemberekre” is... Könnyeim ráfagynak a szempillámra. Hóvihar tombol körülöttem, mint megvadult kutyák vonítanak a teherautókra szerelt sorozatvetők. Budát lövik. Az udvar végében lakó sokgyermekes parasztcsalád nyújt szállást számomra: nyolcan fekszünk egymás mellett egy hatalmas szalmazsákon. Ők már korábban megtetvesedtek, sietve „felzárkózom” melléjük én is... Anyám és nagyszüleiük túlélték a fasizmust. Különélő apám is, akivel Ócsáró visszajövet, Pestszenterzsébeten már találkoztam. Nyomorék anyámat és súlyosan beteg, az éhhalál küszöbére érkezett nagyanyámat szánkón húzta haza nagypapa a gettóból. Találkozásunkat ma sem tudom szavakba önteni... Amikor kibontakoztam ölelésükből, anyám így szólt hozzám: tudtam, hogy viszontlátlak, mert szerencsés hónapban születtél! Nagypapával kiszaggattuk a kerítésléceket, baltával feldaraboltuk a sufniban található bútormaradványokat, deszkadarabokat, és megetettük vele a hóból kiásott tömzsi vaskályhát. Fölöttünk hatalmas luk tátongott a mennyezeten. Éjszaka arcunkba ragyogtak a csillagok... Ennivalónk nem volt. Nagymamának kizáródott a sérve, néhány nap múlva meghalt. Hárman maradtunk. Közben a harc tovább folyt Budáért. Nem bírtuk tovább elviselni a kegyetlen hideget. Beköltöztünk egy üresen hagyott Istvánfy utcai lakásba. Egyetlen szobába. Ott legalább nem szökött ki a meleg a mennyezeten keresztül. A lábaim végleg felmondták a szolgálatot. Anyám a saját ízületi betegsége miatt a gettóba is magával vitte szaliciltablettáit. Maradt belőlük nekem is. Ezek a ma már egyszerűnek tűnő készítmények állítottak talpra és gyógyítottak ki ízületi gyulladásomból! A tetvek ellen azonban a szalicil erőtlennek bizonyult, ők tehát maradtak... A szomszédos telken örökké „dalolt” egy Katyusa, a lövegek úgy repültek ki belőle, mint fészkükből felvert, riadt madarak. „Nóta” közben körülnéztem az öreg ház udvarán. A ló nélkül maradt istálló mellett behavazott trágyadomb keltette fel figyelmemet. Hagyományos szerencsém megint nem hagyott cserben. Aranybányának bizonyult! Tele volt kukoricaszemekkel. A Nyilas jegyében elgémberedett ujjaimmal, szemenként szedegettem ki a lószarból az ígéretes csemegét. Órákig tartott, amíg megtelt vele a lepattogzott zománcú fazék. A „szemen szedett” kukoricát hólében megmostuk és megfőztük. Kevéske só is akadt még anyám batyujában. Kézzel tömtük magunkba a „fejedelmi” ételt... Ilyen kivételes alkalomra tartogattam Bocskai kabátom bélésében elrejtve egy pakli Hercegovina dohányt, a hozzá való cigarettapapírral együtt. Sodortam magamnak egy szivarkát, nagypapát is megkínáltam, és rágyújtottunk. Kell ennél több a boldogsághoz? Akkor nem kellett... „Bőséges” reggelim elfogyasztása után, illegalitásba vonult tetőimmel együtt elindultam körülnézni a környéken. Elsőként Weisz úrral találkoztam, aki azonnal visszakérte tőlem kölcsönadott zakóját. Közöltem vele, hogy a zakó egyik zsebében találtam egy pléhdobozt, húsz darab Extra cigarettával. Azzal együtt nem adom vissza! Értetlenül nézett rám. Két aknabecsapódás között felvilágosítottam: szerintem elég, hogy túlélte a borzalmakat, minek még ahhoz egy zakó meg húsz darab Extra...?! Amikor kitavaszodott, visszaköltöztünk és újra berendezkedtünk Erzsébet királyné úti „ősi kúriánkba”... Kezdődött minden elölről. Mindössze annyi változott, hogy a tetvek helyett most a poloskákkal kellett közelharcot vívnom. Tapasztalt háziasszonyok a legrafináltabb módszerekkel próbálták kiirtani a poloskákat, de azok sem akkor jöttek le a falvédőről! Ott laktak mögötte... Mint annyian mások, anyám is a petróleumba vetette minden reményét. Egyenként lemosta vele az ágydeszkákat, végigtörölte a vaságyak sodronyát, még a bútorok hasadékaiba is petróleumot öntött. Óvatos becslés szerint, a FANTO Rt. 1944-ben rántottévá bombázott Soroksári úti petróleumgyára békebeli termelésének 5 százalékát a főváros zsúfolt külső és belső kerületeinek lakossága használta fel poloskairtásra. Az eredmény egyenlő volt a nullával. Engem már az elemi iskolában átültettek a „petróleumszagúak” közé, mert átható illata beleivódott bőröm pórusaiba. Nem elég, hogy az ember zsidó, még petróleumszagú is... Szerencsére a poloska a világ legdemokratikusabb élősdije. Felekezeti különbség nélkül szívta vérét a magyarnak. Nem kis megnyugvással tapasztaltam, hogy a „petróleumszagúak” között én vagyok az egyetlen óhitű... Újra beiratkoztam a gimnáziumba, de fél esztendő után megszakítottam tanulmányaimat. A megszakítás azóta is tart... Egykori kelmefestő és vegytisztító képviseletünket elfújta a történelmi vihar, anyám szemfelszedő tűje keveset hozott a konyhára, nagypapa pedig kiöregedett minden munkából, maradék enerigáját arra összpontosította, hogy legyen ereje rágyújtani a pipájára... A magam lábára kellett állnom, hogy megmentsem csonka családunkat a kényszerű fogyókúrától... Jelentkeztem segédmunkásnak a Danuviában. Tovább „üldözött” a mázli: az üzem élelmiszer-ellátó részlegébe osztottak be! Az Angol utca sarkán lévő pékségből troglival húztam a raktárba a ropogósra sült vekniket. Hetenként egyszer húst, lisztet, cukrot is kiosztottak az üzem munkásai és alkalmazottai között. Ilyenkor fütyürészve loholtam haza a Rákos-patak mellett, hónom alatt szorongatva munkám gyümölcsét. Törődtem is vele, hogy disznóhúsból készül a örkök! Számomra minden ami jó, az eset... A boldogság nem jár egyedül. Hamarosan megismerkedtem egy szemrevaló, 36 éves asszonnyal, aki fiaként dédelgetett, örökké cseresznyés pitét sütött részemre. Édes életünknek a férje vetett véget, aki egyszer pitézés közben lepett meg bennünket, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy nincs kedve velem egy tálból cseresznyézni... Állatnak sem jó lenni akármikor. Most például kifejezetten rossz annak, aki ilyen minőségben tölti dolgos mindennapjait Kaposváron. Itt ugyanis csak úgy, a vakvilágba, máról holnapra, valamirevaló rendelet nélkül tengetik életüket a ház körüli fenevadak. Szomorú, de kifogtak egy olyan közgyűlést, amelyik csak nem akar végére járni a dolognak. Merthogy már régóta rendeletet kellene alkotnia az állatok tartásáról - ez a köznyelvben a frappáns ebrendelet elnevezést kapta -, ám a városnak atyjai nem képesek előállni a végleges formulával. Eddig jó néhányan tettek rá elkeseredett kísérletet, mindhiába. Pedig egy jó ebrendeletre nagy szükség lenne most embernek, állatnak egyaránt. Egy ilyen passzusnak mérhető hatása van a mindennapokra, nem is illő tehát elkapkodni az ilyesmit. Türelem kell hozzá, meg egy kis beleérző képesség, hogy a rendeletalkotók, ha rövid időre is, de megpróbáljanak beleérezni a négylábúak küzdelmes világába. S amíg ez tart, hát nem szabad elragadtatnia magát a kívülállónak, kijelentvén: egy ebrendelettel nem is kell sokat vacakolni. Nem szabad tévesen azt képzelni, hamar összehozható egy efféle irat, végül is nem kis feladat egyszerre kedvezni lónak és ökörnek, kutyának és macskának, baromfiaknak és más különös szerzeteknek. Képzeljük csak el, amint a közgyűlés tagjai teljes létszámban, gondoktól gyötörve ülnek az asztaloknál, előttük a tervezet, vitatkoznak. Itt van mindjárt a röfögés, a bőgés, a nyihogás, vagy hogy a kutyáknál maradjunk, az ugatás kérdése. Mikor hallassák hangjukat a kaposvári kutyák? Ugathatnak-e vajon óraszám, avagy csak pár percet engedélyezzenek számukra ehhez a művelethez? Hangosan csinálják? Vagy inkább szép szelíden? Esetleg egy alig hallható konstruktív mozgás legyen az egészből? Mármost az is fontos, tegyenek-e kivételt a magyar fajtákkal teszem azt a rhodesiai ridgeback kárára, amelyik mégiscsak messziről jött, mondhatni idegen, ráadásul még visszafelé is nő a hátán a szőr. Egy ebrendelet kapcsán nyilván magasra csapnak az indulatok, egymásnak feszül kormánypárt és ellenzék, talán kedvenc állata is akad mindegyiknek, s nyilván azt szeretné nagyobb biztonságban tudni. Ott ülnek tehát a mi képviselőink a városházán, és állati dolgokról tárgyalnak. Egyszer, kétszer, sokszor. Ez az első időkben akár alaposságnak is tűnhetett, ahogyan azonban teltmúlt az idő, számosan kritizálni kezdték az eljárást. És valljuk meg, bizony elragadtatták magukat, legutóbb egyikük szó szerint olyat mondott: „Mégiscsak egy vicc az egész, hogy egy kurva ebrendelettel ennyit szarakodjanak.” Így, kerek perec, s nem volt hajlandó finomítani a kifejezéseken, ezen röhög már a fél város, mondta, a kutyákról nem is beszélve. De hiába értetlenkednek, ha egyszer nem, hát nem. Van ilyen, istenem, az ebrendelet kifogott az egész társaságon. Egyébként pedig ez a huzavona különben sem alkalmas messzemenő következtetések levonására, pláne nem sunyi célzásokra, csúsztatásokra, párhuzamok felállítására, hogy ha ezzel ennyit, akkor később majd egy fontosabbal mennyit. Egy ilyen apró kudarctól azért még nagyon rendes emberek lehetnek a képviselők úgy külön-külön, csupán állatrendeletileg, öszszességében nem jött össze a dolog. Mindenkinek lehet rossz napja, még kétszer egymás után is. Csakhogy egy ilyen ebrendelet veszélyes is tud lenni. Képes túlnőni önmagán, s a közismerten túlzásokra hajlamos nép már-már csak erre figyel, ezt emlegeti a piacon, a boltokban, erről beszél a kocsmahivatalok pultjainál. S ha egyáltalán elkövetkezik majd az idő, amikor fényes eredmények születnek, mondjuk három, esetleg már két közgyűlés után, könnyen meglehet, még azt is beárnyékolja az emlékezetes kutyaügy. Viszont egy merész húzással rendkívüli előnyre lehet szert tenni ebben a pillanatnyilag reménytelennek tűnő helyzetben. Például a Guinness Rekordok Könyvében a Kaposvári Közgyűlés jó eséllyel szerepelhetne főhelyen, a Kik tanácskoznak legtovább egy ebrendeletről? címszó alatt, és azért ez a népszerűség sem adatik meg bárkinek ezen a világon. Nincs is nagy baj tehát, mindenki teszi a dolgát: a képviselők vitáznak, cáfolnak, megerősítenek, nekifutnak sokadszorra, az emberek pedig azt találgatják, direkt csinálják-e, és még meddig tart ez az egész? Csak kutyáink sorsa bizonytalan. BALOGH P. FERENC 1993. március 14. Mit mond az írás? Megbízható, élénk képzeletű, kissé hiú, jó szellemi képességekkel rendelkező személy. Művelt, rendszerető, önérzetes. Kedvessége, barátsága nem egyértelmű, gyakran kedveskedő. Viselkedése önmagához képest nem természetes. Elvonuló, gyakran megközelíthetetlen, alulértékeli magát. Jó megfigyelő, gazdag, egyéni gondolatvilág mellett elképzeléseihez ragaszkodik. Munkában megbízható, következetes, kezdeményező. Vállalkozó szellem, engedékenynek látszó, gyors felfogású, lelkesedő természet. Szellemi érdeklődése egyirányú, kevésbé gyakorlati, ítéletében is elfogult, kritizáló, ellentmondó természet, szeret vitatkozni, gyorsan csökkenő erély kellemes, barátságos, közvetlen ember. Jó megjelenésű, kiegyensúlyozott, magatartása természetes. Derűs, segítőkész életszemlélete nehézségein átsegíti. Jóindulatú. Az emberek problémáival szemben megértő, alkalmazkodó természet, kapcsolatot hamar teremt a maga számára. Igazi barátságot nehezen alakít ki, zárkózott, esetenként szorong - tudatosan fékezi magát. Tetteit irányítani tudja, óvatos. Indulatait mérsékli, nagy az önbizalma. Erős érzelmi beállítottsága ellenére elővigyázatos, körültekintő, sodrától ritkán hozható ki. Munkában megbízható, pontos, jó megfigyelő. Meggondolt, időnként türelmetlen, számító. Gazdag, használható egyéni ötlet mellett a lényegest hamar felismeri. Gyors élettempója következtében nehezen viseli el a tétlenséget. Művelt, értelmes, intellektuális képességei jók mellett. Nem tűri az irányítást, ha kijelölik az útját. Mindent elemeire bont, mindenről meggyőződik. Érzelemgazdag, döntéseiben az értelem uralkodása jellemző. Makacsságra, önfejűségre hajlamos. Állhatatos, kis kíméletlenség is található az írásban. Elutasító, ingerült a magatartása, hirtelen felháborodó. Lelke diszharmonikus. Befolyásolni nem lehet, mások véleménye gondolkodóba ejti, nyíltan elfogadni már büszkesége sem engedi. Gondolkodásában megtalálható a finom, hajlékony érdek. A társaságot különösen nem keresi, magának való természet, gyakran közönyös, esetenként fölöslegesen bőbeszédű. Alkalmazkodása kényszerű. A megszólított felé érzelme nem őszinte. Lelki, szellemi élete fejlett, önbecsülése reális, alig érezhető elégedetlenség mellett. Döntései előtt önmagát kell meggyőznie - az előforduló apró bizonytalanság szándékát, döntését átmenetileg megzavarja. Az újrakezdéshez mindig van ereje. A kapott életlehetőségek felé nyitott, a valóságtól nem szakad el, a kézzelfogható realitás felé fordul, hajlamos önmagát túlbiztosítani. Az életben mindenért meg kell küzdenie. Érzelmeit elrejti, barátja érzéseinek tisztaságát nem érzi egyértelműnek. Az előadódó kellemetlenségeket eltakarja, alkalmazkodni igyekszik. Önmagát fontosnak tartja, előtérbe nem helyezi, magatartása egyszerű, természetes. Az anyagi javak elengedhetetlenül szükségesek biztonságérzetéhez. Átmeneti hétköznapi gondokkal gyakran küszködik, a pénzzel nem tud bánni. Jelige: „Ha esetleg az újságban szűk a lehetőség” Füzes Mária grafológus segítségével folytatjuk a Kurírhoz „Grafológia” jeligével beküldött levelek írásvizsgálatának közlését. Szakértőnk ma két jeligés levelet elemzett. Jelige: „Helló, Éviké!”