Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-24 / 82. szám

1996. március 24. Az embert várják, vigye el őket innen. Szolgálnának neki. Min­degy, ki jönne, mennének. De nem jön senki a vasadi kutya­­menhelyre, hogy házába vigye valamelyiküket, s legyen innen­től kezdve valami őriznivaló. Isten háta mögötti lyuk ez. Csak idetévedni lehet. Véletlenül. Olyanoknak, akiknek van már ku­tyájuk, s nem kell több, merthogy ahány ház, annyi kutya. Pedig annyian laknak itt, hogy már ellenségei lettek saját fajtájuknak. A vasadi tanyára kell csak el­indulni. Útköz­ben aztán azon­nal elkezdődik a szomorúság las­sú, de folyamatos „szivárgása”. A tehetetlenségtől. Nem belső üresség ez. A tér kietlen, amiben megyünk előre. Elindultunk, hi­szen elhatároztuk, megnézzük, mi van ott, kik élnek ott, azon a tanyán. Bármi lehet. Nem lepő­dünk már meg. Egy 18 éves fiú öngyilkos lett nemrég ott. Talán a munka miatt. Mert egyedül volt. Ha legalább egy kutyája lett volna, de több száz „elveszett” ebről kellett gondoskodnia, mert egy alapítvány ezért fizette őt. Ám a fiú nélkül sem állt meg ott az élet. Két hajléktalan, büntetett előéletű férfit sikerült helyette erre a munkára keríteni. Két na­pig bírták, aztán eltűntek. A kis­pénzű, de kutyamentő alapítvány vén Wartburgjával együtt. Most már kocsi sincs. Egy erdélyi há­zaspár él most az erdő közepén, elzártan, kutyák között, abban a házban, ami felé tartunk. Amikor földútra fordul az autó, már minden, amit látni, ami körül­vesz, végérvényesen kietlen. Em­ber nélküli. Magányos. De a moz­­dulatlan tájban ott a kitaposott út­­csík. S talán mégis ott lapul vala­hol a gazdaság is: az állatairól gon­doskodó tanyasi ember gazdasága. És akkor a tehetetlenség helyett az emberségességtől szorul össze be­lül valami, a szív és gyomor között, miközben megyünk ott, a járt úton előre. Jobb érzés lenne egy virágzó kis gazdaságra gondolni, ahol szé­pen­­ gyarapodik a mindenség, ahogy illik, szaporodik a disznó, a birka, a tehén­­ és a kutya. És ott a ház is. Toldozott-foldo­­zott, kémény nélküli kockaforma áll a nagykapu mögötti elkerített terület közepén. Nyitva minden. Begördül a kocsi. Ember helyett fáradt szemű,, csontsovány állatok kísérik be. Úgy tízen lehetnek. Megáll az autó. Itt vagyunk. Apró, várakozásteljes kaparászás hallat­szik. Bármi lehet. Kiszállunk. Nem ugrálnak fel ugatva ránk kísérőink, hogy vendég érkezett, gyere ki a nagy házadból, gazdi, bárki jö­het..., mert ebből a találkozásból bármi, lehet. Mereven néznek, mi lesz. Ám amikor feléjük nyúl a kéz, rögtön bújnak, surrannak, súrol­nak, finoman dörgölőznek, körbe­vesznek. Hiszen, kutyák. Lépünk egyet, engedik. Óvatosan kísérnék beljebb. Az omladozó nagy ház fe­lé. De csak kutyaházhoz képest nagy az a megtépázott vályogház, amely olyan elhagyatott, ittfelej­tett, mint a menhely állatai ebben a nagy, kerek erdőben. A hatalmas rácsok mögül is ész­revettek bennünket. Már tudjuk, azon a 200 négyzetméteres terüle­ten háromszáznál is több kutya nyomorog bezárva, mint rendes ta­nyán a baromfi. (Ha 200 négyzet­­méteren több mint háromszáz ku­tya nyomorog, körülbelül mennyi hely jut egynek?) Emberléptek kö­zeledtére a bezártak összetömörül­nek a rácsnál, egymást hátralökve nyújtogatják nyakukat, fejüket. Nem jó itt nagykutyának lenni. A hatalmas kuvaszt ki is közösítették. Még csak egy-két hete van itt, talán azért fordulnak hátra őt szembe­ugatni egyszerre heten, s támadná­nak is, ha ő, mint aki már tudja, mi lesz, nem lépne, nem oldalogna nagy testével arrébb. Persze lesz az meg kisebb. A kicsiknek jobb, ke­vesebbtől jóllaknak, aztán a lábak között kifúrhatják orrukat, hogy tovább tolakodjanak, s ha elérik a rácsot is abban a nagy összetömö­­rülésben, akkor már csak az üres kockákra kell jól koncentrálni, or­ral beletalálni, belekapaszkodni s hopp, kint is van a kis kutyafej. A nagyok legfeljebb lábukat nyújto­gatják vagy bele-belekapnak foggal a kisebbekbe. Egy bordázott, vé­kony szőrű korcs akár agár is lehet­ne, pedig véletlenül sem annak,szü­letett, mászással próbálkozik. Ám a negyedik, ötödik kapaszkodónál minduntalan megbotlik, leesik, az­tán újra indul, egy, kettő, négy, öt és megint újrakezdi az egészet, fá­­radhatatlanul. Reményből. A kivé­telezettek, akik a ház körül bók­lászhattak, vigyázzák a terepet. Egész falkahadseregnyi őrző egy ilyen házra­, ami úgy néz ki külön­ben, mintha lakatlan lenne. A házaspár nem jön ki, pedig bent lehetnek, mert ugyan hova le­het menni innen ebben a hidegben gyalog. Talán megszokták a kutya­ugatást, ennyinek ugyanis nincs már jelzésértéke. Ember és asszony hajléktalan volt az ideköl­­tözésig, de adatott ez az isten háta mögötti munka. Asszony és ember, így, ketten már megkeresnek a ku­tyák közül havi 11 500 forintot. Plusz a ház. Rezsi nincs, hiszen vil­lany és víz sincs. Viszont kádból egy kettő is. Kint az udvaron. Úgyhogy jó ez így. A gazda jön. Nem az ugatásra. Csak úgy. Munkára. Szódán. Fél­relöki kalapját. Nem örül nekünk. Minek zavarunk bele ebbe a kese­rűségbe, amit ő már megszokott. - Nem kell csodálkozni - mondja aztán -, ez van és kész. , Különben szereti az állatokat. Állítja, ezért is bírja ki. De ne za­varjuk. Etetéshez készülődik. S ez a legfontosabb, mert bármikor megvadulhatnak a kutyák. Nincs ugyanis pénz a beoltatásukra, úgyhogy jobb, ha nem engedik közel magukhoz őket - figyel­meztet. - Akkor meg is veszhetnek? - kérdezzük. - Még nem volt erre példa. Majd lesz valahogy. Csak az a baj, hogy széttépnek naponta egyet­­kettőt maguk közül. De aztán rend lesz és nyugalom, mintha nem tör­tént volna semmi. Nem szól többet. Kevés beszé­dű, mint a tanyasi ember munka közben. Egykedvűen ballag ki a fürdőkádakhoz. A kutyákhoz sem beszél. Nevüket sem tudja. Minek. Nem lényeges. Mint ahogyan az sem, őt, a gazdát, hogy hívják. Tényleg. Legjobb itt a közömbös­ség. De nem megy az akárkinek. A férfi is mozdul néha egyet-kettőt a rácsok felé. Az állatok megijednek, rend lesz. Majd újra kezdődik az ideges ugatás. Sőt. Fokozódik a nyugtalanság, szűkölés, futkosás a ketrec mögötti kitaposott ösvé­nyen. A kádak előtti kondérban fő ugyanis a barnás-áttetsző moslék­szerűség, aminek olyan a szaga, mint a fazék vízben forrásnak in­duló fagyos húsnak. A férfi felke­verte az egyveleget egy ásónyéllel, attól lett nagyobb a kavarodás. Felbolydulás. Abban a kormos tá­kolmányban (ki tudja, hány víg pa­rasztlakodalomban, disznóvágáson szolgált, amíg idekerült) máskor csak kukoricadara dagadozik. De ha jó napra virrad, mondjuk kijön egy kutyabarát és hoz néhány kiló csirkenyakat, far­hátat (mint most), akkor a darát jól meg lehet bolondítani ezzel-azzal. A, szagból pedig jut mindenkinek. Ám ritka az ilyen ünnep. Jó, ha van elég hústalan moslékból, amit, ha meg­főtt, a kádba töltenek, hadd hűljön kicsit. Aztán beszórják a rácson túlra, mint most. A sovány kutyák egymást fellök­­dösve verekedik ki maguknak a gő­zölgő táphoz jutást, ám a leggyor­sabbak nem habzsolnak, hanem többször kiköpik az egy nyelésnyi adagot, mire végre lemegy. Pedig jó a kukoricadara. Felpuffaszt, s olyan, mintha tele lenne a gyomor. De nem sokáig tart a jóllakottság érzete, csalás az csak, újra ismétlő­­dik a rutinfolyamat a rácsok mö­gött hamar, jön az éhségérzet, s ar­ra kukorica... Csakhogy egy nap nincs többször etetés. Mint ahogy pénz híján ivartala­­nítás sincs. Vannak viszont kisku­tyák, mert bár a nőstényeknek és a kanoknak külön ketrecben kellene szenvedniük, de ki tudná követni azt a jövés-menést, szökdösést a lyukas zárkák között. Ha pedig megvan a baj, hát meg is születik, ami útnak indult. Persze nem olyan nagy gond az, mert bár ezen az erdő közepi telephelyen állatot nem öl az ember, csak közvetve, ha éppen elfogyott a kukorica. Mert elpusztul az magától is. Főleg, ha kicsi. .Amíg van anyatej, addig él­het. Általában csak addig. Mert a kicsi kutya sosem jut el a kondérig. Vagy csak néha. Persze jó a termé­szet. Gondoskodó. Ilyen körülmé­nyek között a vemhes állat ritkán szül egészséges kölyköket. Halva jönnek világra. Vagy csak egy kis­kutya az összes gond. Ceruza pél­dául (aki azon különleges ebek kö­zé tartozik, hogy sovány társai kö­zött vékonyságára utalóan nevet is kapott) már több mint féléves! Ed­dig mindent kibírt. Nem fagyott meg és olyan kis élelmes, hogy a ketrecen kidugdossa pici, de testé­hez képest aranytalanul nagy fejét és úgy kéregét vele, hogy a gazdá­nak megesik a szíve, s odalök neki valami kukoricánál ehetőbbet. Két lány jött velünk. Drága ku­tyáknak való konzervet vettek. Ki- Hajkurásszák a rács mögül a legsze­­rencsétlenebb állatokat és próbál­ják kiegyenlíteni a dolgot egy kis repetával. Futkosás, ajtó előtti lök­dösődés után aztán kint van az öt­hat kis csontváz. Ácsorognak, amíg nyílik a doboz. Valószerűtlenül nagy szemmel néznek fölfelé. A konzervre. Egy szempillantásra úgy el­fogy két ösztöndíj értékű eledel, mintha nem is lett volna. Mintha nem is járt volna itt senki. Mint­ha nem történt volna semmi. Mintha elveszett volna az em­berből az a megindító, megtisztító valami, ami a jótett utáni jó érzés. Mintha nem lenne itt jó cseleke­det. Mintha csak magukban árvál­kodnának ember nélkül, rácsok mögött a napról napra fogyó ku­tyák. Mintha onnan őriznék a há­zat, ami olyan kísértetiesen áll ott. Mintha nem élne már benne senki, csak a szerencsétlenség. Mintha nem ez lenne a valóság. KOVÁCS BOGLÁRKA A hústalan moslékot a kádba töltik, hadd hűljön egy kicsit ,...több kutya nyomorog bezárva, mint rendes tanyán a baromfi" Fotók: VÁRALJAI SZANDRA „A szagból pedig jut mindenkinek." „Nem jó itt nagykutyának lenni." RIPORT 7

Next