Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)
1996-03-24 / 82. szám
8 MAGAZIN ISB8888aS88SBas& MÚLTRA SZÁLLÓ JEGY Sokan ígérik, most aztán tényleg bedobják a BKV-nak a törülközőt. Nem fizetnek 50 forintot két megállónyi metróért. A közlekedési vállalat egyik szakembere erre roppant frappáns megoldást javasolt: aki nem tud vagy akar fizetni, az menjen gyalog, ahogy a fejlett nyugati országok polgárai teszik némi fejszámolás után. Persze nagy cég, nagy ötletek. Ezen az egyszerű megoldáson kívül azért mást is kitaláltak. Talán a nem távoli jövőben bevezetik, egyelőre csak a metrón, a szakaszjegyet. Állítólag 35,50 és 80 forintért utazhat majd a közönség, attól függően, mettől meddig veszi igénybe a BKV szolgáltatásait.Megrázó, döbbenetes élmény, amikor rájön az ember, ő bizony nagy idők tanúja. Nehéz belenyugodni, hogy ami az ő saját, külön bejáratú élete, az egy bizonyos koron alul nem más, mint történelem. Lehet, hogy nem rengette meg a világot se tíz, se száz nap alatt, de azért mégis. Ugyan hogyan is emlékezhetnének a mai tizen-, de akár húszon-, harmincévesek az ötvenes-hatvanas évekre. Azok a régi szép, oh, pardon, átkos idők! Amikor még a kisföldalatti nem is volt „kis”, mivel csak az az egyetlenegy futott a Népköztársaság, na már megint miket írok, az Andrássy út aszfaltja alatt. Ünnepnapokon elővették az úgynevezett királyi kocsikat is, amelyek most a földalatti múzeumában láthatók. A hazai ipar e gyöngyszemei annak idején őfelségét, I. Ferenc Józsefet, apostoli királyunkat is szállították. A Bajcsy-Zsilinszky úti megállóban szálltam föl, gondosan előkészítve a hetijegyemet, hiszen minden kocsiban kalauz ügyelt a rendre. A hetijegy egy zöldessárga slejfi volt, amin minden utazás alkalmával kilyukasztották az adott nap rubrikáját. A kontinensen talán a mi földalattink volt az utolsó, amelyik még az eredeti módon, a balra tartó elvén száguldozott. Talán a hetvenes években, egy nagyobb felújítást követően szüntették meg - szerintem teljesen feleslegesen - ezt a közlekedési kuriózumot. Ez lett volna még a kisebbik baj. Annak még örültünk is, hogy a kalauzok más tájakra mentek, de azt túlzásnak éreztük, hogy egy íróasztalnál ülve valaki húzott egy egyenes vonalat, mondván, ezentúl itt megy majd a földalatti. Le is bontották sebtiben az Állatkert megállót és a Széchenyi fürdő végállomás szecessziós épületeit a hazai városrendezés nagyobb dicsőségére. Valószínűleg a régi Ikarusokra szintén csak a közép- és idősebb korosztály emlékszik ma már. Gurult még néhány „csőrös” busz is, de a többség már modern, krómozott díszléces jószág volt. A vezető mellett helyezték el a motort, és vastag, steppelt műbőr házat fedte. A kirándulóbuszokon a sofőr melletti ülésre mindig csak a kiválasztottak ülhettek az óvodában, később az iskolában. Az ember, vagyis a gyerek ott trónolva beláthatta az utat, a fekete-fehérre festett kőkorlátokat, amelyekből alig maradt néhány kilométer az ország eldugott bekötőútjain. Nem volt annál nagyobb élmény, mint a meleg, doromboló motordombra könyökölni. Igazi műremekek várakoztak az Engels, ma Erzsébet téren, a frissen átadott távolsági buszvégállomáson. Az Ikarus 55- ösök sikerét azóta sem igen szárnyalta túl más hazai jármű. A hatvanas években azután berobbantak a csuklósok. Értelmes gyerek kihagyott néhány 1-es buszt - az is hol van már?! -, mert tudnivaló volt, hogy harmadiknak, negyediknek igazi csuklós jön. A gyalogkalauzokat fölváltották a hátsó ajtónál székelő, „motorizált” kollégáik. Náluk lehetett jegyet venni, illetve kezeltetni. A csemege persze mindig is a villamos volt. Azok a régi tuják! Egyáltalán, ki tudja manapság, miből eredeztethető a szó maga? A villamos ütközőjén, hátulján utazó kisebbnagyobb rosszcsontok tujáztak. A nyitott peronra derékig érő rácsos „kiskapun” lehetett följutni. A kalauzok levágott ujjú kesztyűkben adták, kezelték a jegyeket. A lyukasztó sem akármilyen szerkezet volt, hanem egy szellemes megoldással sípot helyeztek el benne. Az ijesztő szerszámmal fenyegették a hisztiző gyerekeket a szülők, hogy kilyukasztja a füledet a kalauz néni vagy bácsi, ha nem fogadsz szót. Na most a kalauznak, ami abban az időben nem kis dolog volt, szabad választási lehetőség adatott. Indulásnál megránthatta a sárga-fekete faülésekkel berendezett villamoskocsi plafonjáról lógó bőrszíjat, s csengetéssel adhatott jelet az első kocsiban álló villamosvezetőnek, vagy a rácsos lépcsőről sípszóval nógathatta a kollégát. Még mindig a fülembe csengenek az ismerős mondatok: „Menjünk a kocsi belsejébe! Kérem a jegyeket kezelni!” Istenem! A jegyek. Nem ez az egyentiktett ötvenért. Á, dehogy! Ha emlékeim nem csalnak, de hát miért ne csalnának, a gyermekjegy 35, a vonal talán 40 vagy inkább 50, míg az átszállójegy 75 fillérbe került. Akkor még villamos járt az Erzsébet hídon, az Üllői úton, és a 49-es tura a Bihari János utcában hurkot formálva ballagott vissza a Bajcsy-Zsilinszky útra. Hétvégéken szinte együtt érkeztek a bazilikához hajnalonta a jegessel, aki eleinte még lovas kocsival, később rekeszekre osztott platóval gyártott teherautóról kínálta az asszonyoknak a jeget. Kis csákánnyal szedték, törték a hideg árut, és egy forintért kerültek a jókora darabok a vödrökbe. Onnan a pléhvel bélelt fa jégszekrényekbe. Na, de ennek már igazán semmi köze a budapesti tömegközlekedéshez. A metró már egy új szakaszt jelentett, idegenebbet, átláthatatlanabbat az átlagpolgár számára. Kevesen részesülhettek abban a szerencsében, hogy „esemként”, magyarán segédmunkásként vehettek részt a föld alatti munkafront harcaiban. Máig büszke vagyok arra, hogy szegény boldogult József Attila szobra helyén savaztam a csavarokat és alátéteket. Amikor 1970-ben átadták az első vonalat, a mozgólépcsők tetején minden állomáson zord BKV-emberek álltak, s keményen rendre utasították az izgága utasokat. Ezek a szilánkok ugyanúgy a múlt részeivé váltak, mint az 50 folléres fagyigombóc vagy a 14,50-es pacalpörkölt a Práter utcai „Gyilkosában. BIHARI TAMÁS KŐVÁROSI VILLAMOSVASOI 1959-60 . ’Qr" f ,,, int/ A HÉT MŰBALHÉJA A politikában minden előfordulhat. Meg annak az ellenkezője is. Mivel az előbbi már a nagynénémnek sem meglepő, akkor az utóbbi meg - úgy vélem - senkinek sem lehet az. A tanti egyébként mindenre és mindenkire rácsodálkozik. A politikai fordulatokra azonban már nem, azok nem zökkentik ki nyugalmából, egy picit sem kavarják fel. A történetre, amit neki meséltem el először, csak legyintett. No de lássuk, mi nem hozta ki a nénét ennyire a sodrából. Az egyik párt kongresszusra készül. Alapszabály-módosítóra, tisztújítóra. Mostanában többször eszembe jut egy (?) korábban lemondott miniszter neve. Amikor távozott a kormányból, akkor nem sokáig töprengtem döntésén, hanem később, 6-12 hónap múlva, magyarul a napokban már igen. Ám mielőtt folytatnám, és megmagyaráznám, miért, meg kell állnom egy pillanatra. Itt és most. Mert nem lehet elvetni, hogy az iménti mondat után néhány magyar polgárnak azonnal a pénzügyi tárca volt első emberének a neve ugrik be. Mint ahogy a nénének is. Ezért úgy vélem, villámgyorsan tisztázni kell, hogy amikor azt írtam, lemondott miniszterről van szó, nem Bokrosra gondoltam. Egyébként több okból sem. Az egyik: Bokros Lajos nem egyszer mondott le, hanem sokkal többször. Másik: Bokros Lajos nem volt tagja a szocialista és tudomásunk szerint más pártnak sem. Legalábbis minisztersége idején nem. Most már persze az, de ez lényegtelen. Harmadik: ...Most meg nem csupán azért kell megállnom itt és most, mert úgy gondolom, hanem mert Bokrosnak az egészhez az égvilágon semmi köze sincsen. Tehát ott tartottam, hogy eszembe jutott egy korábban lemondott miniszter neve. Aki a miniszterelnöknek megírt és átadott lemondólevelében döntése indoklásául azt írta: „Nem tudok egyetérteni a kormányprogrammal! Persze, ezt szépen becsomagolta a miniszter, nem ilyen egyszerűen, durván közölte pártjának és kormányának első emberével. Nem, nem! Cizellálta! Valószínűleg hivatkozott nehéz gyermekkorára, agg szüleire, a számára elfogadhatatlan, egyre jobban megszorító, elvonó, egyeseket megnyomorító kormányzati gazdaságpolitikára, érdek-nemegyeztetésre, meglehet, kitért az őt állandóan gyötrő krónikus influenzára, migrénre, a házmesterre, az elromlott liftre, mindenre... Lemondólevelének az a rövidke mondat volt a lényege. Amikor itt tartottam, a tanti közbevágott, kért, mondjam már gyorsabban, derüljön ki végre, mit is akarok az egészből kisütni. Röviden, a bevezetőben említett lemondott párttag-miniszter, aki lemondása után szinte a csillagokig kúszott fel a népszerűségi indexeken, jól érezhetően, láthatóan és hallhatóan vezető párttisztségre (újra hatalomra?!) tör. Minden áron, minden eszközzel. Eltökélt. A pártelnök-miniszterelnök első helyettese, vagy ha úgy jobban tetszik, utóda akar lenni. Vagyis annak a pártnak akar a második embere lenni és annak a pártelnök-miniszterelnöknek az első helyettese (utóda?), aminek és akinek a programjához nem lojális, magyarul: amivel és akivel nem ért egyet. Amit és akit cserben hagyott. A tanti annyit jegyzett meg, hogy ha a most párttisztségre pályázó volt miniszter azért mondott le egy éve vagy hat hónapja, mert már akkor tudta, hogy indulni fog (akar) az általános elnökhelyettesi posztért, akkor lehet, megérdemli, mert okos, előrelátó, tudta, ha miniszterként akar a miniszterelnök-pártelnök utóda lenni, esélytelen, hiszen a kormánytagok a párttagok, vagyis a kongresszusi küldöttek között is népszerűtlenek. Szóval, mondta a néne, ha az általános elnökhelyettesi címért induló egykori miniszter(ek) választási taktikájának része volt a (kormány)párt cserbenhagyása, akkor az általános elnökhelyettesi székben a helye. Világos. Vagy nem? Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az ügyvezető alelnököt ki akarja már hónapok óta kompromittálni, ki provokálni, ki a politika szemétdombjára hajítani. Olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek csak a diktatúrákban nem derülnek ki sohasem, a demokráciákban viszont igen. OLÁH ZOLTÁN VAN KÉPÜNK Papírpír Vannak fontos dolgok, de ami igazán fontos, az még ezeknél is fontosabb. És egyszer úgyis eljön az igazság pillanata: az ember rendet rak az íróasztalán. Szorul a hurok. Ezt a beadványt tudjuk nélkülözni, ez a feljegyzés sem kell már, talán ez a versidézet még jó lesz valamire... De nem! Az is mehet a többiek után! Arcélünk edzett, talpunk ökölbe, szívünk szőrös és kőkemény, rendet raktunk. Minden és mindenki a helyén. KÉP S. PÉTER A HÉT BŰNÜGYE Nem történt semmi A hét bűnügye tulajdonképpen meg sem történt. Legalábbis sehol semmi írásos nyoma e sorokon kívül. De ha megtörtént is, nem ezen a héten. Valójában nem is bűnügy, egyszerű perpatvar: egy családnak indult emberpár válni készül, s ahogy az összetartó férccérna szakadozik, reccsent egyet. Nem hallották sokan, nem is tartozik senkire. Nem közügy. Nincs az a kriminalisztikai uborkaszezon, amikor - akár egy háromsoros, mínuszos hírben - bekerülne magára valamit is adó lapba, hogy a válófélben lévő férjet felesége családja botokkal felfegyverkezve megtámadta, de az bemenekült a kocsmába, magára hívta a rendőröket, így elkerülte az ütlegeket. Nincs ebben sem hírérték, sem tanulság. A férj (mondjuk Bangó János, hogy neve legyen a gyereknek) a helyi rendőröknek feljelentést akart tenni (legyenek rétságiak, hogy mégis térben lássuk az eseményt), azok felvették adatait, majd azt mondták, nyolc napon belül értesítik, s akkor hivatalosan bepanaszolhatja neje családját, a támadókat. Ez már kicsit gondolatébresztő, hogy miért nem adhatta elő rögtön panaszát a sértett, joga ez neld mint polgárnak, akkor fordul a hatósághoz, amikor akar, ügyeletes tiszt van, papír, plajbász, íróvagy számítógép is akad az őrsön, de a sértettet előjegyzésbe veszik, mint az emberarcú rendszerben a Trabant birtoklásának kiváltságára várókat... Ám nyolc nap nem a világ, szót sem érdemel. Csakhogy eltelt az idő, a nyolc munkanap, eltelt azóta még ennyi, és híre sincs a papírnak, mely invitálná Bangó Jánost: gyere, polgár, állhatsz a szőnyeg szélére, elmondhatod, mi a bajod, meghallgatunk. A malomkerekek fordulatszáma alacsony, ha a rendőrség a molnár - vonta le a tanulságot Bangó János, és bele is nyugodott volna, hogy nem lesz cetli, mely igazolná a válóperi tárgyaláson: felesége családja esetenként hajlamos az agresszióra, pedig lehet, számítana ez a körülmény valamit a gyermekelhelyezésnél is. Belenyugodott volna. Nyugodt ember ő, kell is a higgadtság, biztonsági őrként dolgozik az egyik minisztérium előtt, munkaköri követelmény ott a hidegvér, azt is lenyelte már, hogy saját lakását távollétében utolsó személyes tárgyáig kirámolta az asszony. A kocsit is elvitte. Vihette is, mert bár közös tulajdon volt, a forgalmi engedélyben női név volt feltüntetve tulajdonosként. A zöld dokumentum azonban Bangó Jánosnál maradt, a slusszkulcs is - arról volt szó, a bíróság felértékeli majd a járművet, s figyelembe veszi a vagyonmegosztásnál -, nem akarta hát odaadni. Hibázott: a feleség feljelentette. Ezen a héten. A rendőrség meg is találta azonnal Bangó Jánost. Házkutatási parancs volt náluk: vagy odaadja a forgalmit önszántából azonnal, vagy megkeresik. Előbbi megoldást ajánlottak a szervek megfontolásra, s Bangó János hallgatott rájuk — nem buta gyerek ő, gondolkozott, s rájött: igazuk van. De ahogy elmentek, tovább gondolkodott. Hogy lehet, hogy amikor ő akarta feljelenteni feleségét, mert családtagjai karóval köszöntötték, a lehetőségig sem jutott el, hogy kiöntse a szívét hivatalos helyen, de amikor felesége fordult a hatóságokhoz, a rend emberei expressz ajánlva léptek fel, mondván, hivatalos okmányt visszatartani csúnya dolog. Nem talált logikus magyarázatot. Az a baj, hogy felesége apjával is megromlott a viszonya, ő biztos meg tudná magyarázni, mikor van szükség gyors rendőri intézkedésre, s mikor áll elő az a helyzet, hogy jobb, ha a hatóság nem vesz tudomást a történtekről. Az öreg ugyanis szintén rendőr. Alezredes, HINEL ATTILA 1996. március 24.