Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-24 / 82. szám

8 MAGAZIN ISB8888aS88SBas& MÚLTRA SZÁLLÓ JEGY Sokan ígérik, most aztán tényleg bedobják a BKV-nak a törülközőt. Nem fizetnek 50 fo­rintot két megállónyi metróért. A közlekedé­si vállalat egyik szakembere erre roppant frappáns megoldást javasolt: aki nem tud vagy akar fizetni, az menjen gyalog, ahogy a fejlett nyugati országok polgárai teszik némi fejszámolás után. Persze nagy cég, nagy ötle­tek. Ezen az egyszerű megoldáson kívül azért mást is kitaláltak. Talán a nem távoli jövőben bevezetik, egyelőre csak a metrón, a szakasz­jegyet. Állítólag 35,50 és 80 forintért utazhat majd a közönség, attól függően, mettől med­dig veszi igénybe a BKV szolgáltatásait.­­Megrázó, döbbenetes élmény, amikor rá­jön az ember, ő bizony nagy idők tanúja. Nehéz belenyugodni, hogy ami az ő saját, külön bejáratú élete, az egy­ bizonyos koron alul nem más, mint történelem. Lehet, hogy nem rengette meg a világot se tíz, se száz nap alatt, de azért mégis. Ugyan hogyan is emlékezhetnének a mai tizen-, de akár húszon-, harmincévesek az ötvenes-hatvanas évekre. Azok a régi szép, oh, pardon, átkos idők! Amikor még a kis­­földalatti nem is volt „kis”, mivel csak az az egyetlenegy futott a Népköztársaság, na már megint miket írok, az Andrássy út aszfaltja alatt. Ünnepnapokon elővették az úgyneve­zett királyi kocsikat is, amelyek most a föld­alatti múzeumában láthatók. A hazai ipar e gyöngyszemei annak idején őfelségét, I. Fe­renc Józsefet, apostoli királyunkat is szállí­tották. A Bajcsy-Zsilinszky úti megállóban száll­tam föl, gondosan előkészítve a hetijegye­met, hiszen minden kocsiban kalauz ügyelt a rendre. A hetijegy egy zöldessárga slejf­i volt, amin minden utazás alkalmával kilyu­kasztották az adott nap rubrikáját. A konti­nensen talán a mi földalattink volt az utolsó, amelyik még az eredeti módon, a balra tartó elvén száguldozott. Talán a hetvenes évek­ben, egy nagyobb felújítást követően szün­tették meg - szerintem teljesen feleslege­sen - ezt a közlekedési kuriózumot. Ez lett volna még a kisebbik baj. Annak még örül­tünk is, hogy a kalauzok más tájakra mentek, de azt túlzásnak éreztük, hogy egy íróasztal­nál ülve valaki húzott egy egyenes vonalat, mondván, ezentúl itt megy majd a földalatti. Le is bontották sebtiben az Állatkert megál­lót és a Széchenyi fürdő végállomás sze­cessziós épületeit a hazai városrendezés na­gyobb dicsőségére. Valószínűleg a régi Ikarusokra szintén csak a közép- és idősebb korosztály emlék­szik ma már. Gurult még néhány „csőrös” busz is, de a többség már modern, krómo­zott díszléces jószág volt. A vezető mellett helyezték el a motort, és vastag, steppelt műbőr házat fedte. A kirándulóbuszokon a sofőr melletti ülésre mindig csak a kiválasz­tottak ülhettek az óvodában, később az isko­lában. Az ember, vagyis a gyerek ott trónol­va beláthatta az utat, a fekete-fehérre festett kőkorlátokat, amelyekből alig maradt né­hány kilométer az ország eldugott bekötőút­jain. Nem volt annál nagyobb élmény, mint a meleg, doromboló motordombra könyö­kölni. Igazi műremekek várakoztak az En­gels, ma Erzsébet téren, a frissen átadott tá­volsági buszvégállomáson. Az Ikarus 55- ösök sikerét azóta sem igen szárnyalta túl más hazai jármű. A hatvanas években azután berobbantak a csuklósok. Értelmes gyerek kihagyott né­hány 1-es buszt - az is hol van már?! -, mert tudnivaló volt, hogy harmadiknak, ne­gyediknek igazi csuklós jön. A gyalogkalau­zokat fölváltották a hátsó ajtónál székelő, „motorizált” kollégáik. Náluk lehetett je­gyet venni, illetve kezeltetni. A csemege persze mindig is a villamos volt. Azok a régi tuják! Egyáltalán, ki tudja manapság, miből eredeztethető a szó maga? A villamos ütközőjén, hátulján utazó kisebb­­nagyobb rosszcsontok tujáztak. A nyitott peronra derékig érő rácsos „kiskapun” lehe­tett följutni. A kalauzok levágott ujjú kesz­tyűkben adták, kezelték a jegyeket. A lyu­kasztó sem akármilyen szerkezet volt, ha­nem egy szellemes megoldással sípot he­lyeztek el benne. Az ijesztő szerszámmal fe­nyegették a hisztiző gyerekeket a szülők, hogy kilyukasztja a füledet a kalauz néni vagy bácsi, ha nem fogadsz szót. Na most a kalauznak, ami abban az időben nem kis do­log volt, szabad választási lehetőség adatott. Indulásnál megránthatta a sárga-fekete fa­ülésekkel berendezett villamoskocsi plafon­járól lógó bőrszíjat, s csengetéssel adhatott jelet az első kocsiban álló villamosvezető­nek, vagy a rácsos lépcsőről sípszóval nógat­hatta a kollégát. Még mindig a fülembe csengenek az ismerős mondatok: „Menjünk a kocsi belsejébe! Kérem a jegyeket kezelni!” Istenem! A jegyek. Nem ez az egyenti­­ktett ötvenért. Á, dehogy! Ha emlékeim nem csalnak, de hát miért ne csalnának, a gyermekjegy 35, a vonal­ talán 40 vagy in­kább 50, míg az átszállójegy 75 fillérbe ke­rült. Akkor még villamos járt az Erzsébet hídon, az Üllői úton, és a 49-es tura a Bi­hari János utcában hurkot formálva balla­gott vissza a Bajcsy-Zsilinszky­ útra. Hétvé­géken szinte együtt érkeztek a bazilikához hajnalonta a jegessel, aki eleinte még lovas kocsival, később rekeszekre osztott platóval gyártott teherautóról kínálta az asszonyok­nak a jeget. Kis csákánnyal szedték, törték a hideg árut, és egy forintért kerültek a jó­kora darabok a vödrökbe. Onnan a pléhvel bélelt fa jégszekrényekbe. Na, de ennek már igazán semmi köze a budapesti tömeg­­közlekedéshez. A metró már egy új szakaszt jelentett, idegenebbet, átláthatatlanabbat az átlagpol­gár számára. Kevesen részesülhettek abban a szerencsében, hogy „esemként”, magyarán segédmunkásként vehettek részt a föld alatti munkafront harcaiban. Máig büszke vagyok arra, hogy szegény boldogult József Attila szobra helyén savaztam a csavarokat és alá­téteket. Amikor 1970-ben átadták az első vonalat, a mozgólépcsők tetején minden ál­lomáson zord BKV-emberek álltak, s kemé­nyen rendre utasították az izgága utasokat. Ezek a szilánkok ugyanúgy a múlt részei­vé váltak, mint az 50 folléres fagyigombóc vagy a 14,50-es pacalpörkölt a Práter utcai „Gyilkosában. BIHARI TAMÁS KŐVÁROSI VILLAMOSVASOI 1­959-60 . ’Qr" f ,,, i­nt/ A HÉT MŰBALHÉJA A politikában minden előfordul­hat. Meg annak az ellenkezője is. Mivel az előbbi már a nagyné­­ném­nek sem meglepő, akkor az utóbbi meg - úgy vélem - sen­kinek sem lehet az. A tanti egyébként mindenre és minden­kire rácsodálkozik. A politikai fordulatokra azonban már nem, azok nem zökkentik ki nyugal­mából, egy picit sem kavarják fel. A történetre, amit neki meséltem el először, csak legyintett. No de lássuk, mi nem hozta ki a nénét ennyire a sodrából. Az egyik párt kongresszusra készül. Alapszabály-módosítóra, tisztújítóra. Mostanában több­ször eszembe jut egy (?) koráb­ban lemondott miniszter neve. Amikor távozott a kormányból, akkor nem sokáig töprengtem döntésén, hanem később, 6-12 hónap múlva, magyarul a napok­ban már igen. Ám mielőtt folytatnám, és megmagyaráznám, miért, meg kell állnom egy pillanatra. Itt és most. Mert nem lehet elvetni, hogy az iménti mondat után né­hány magyar polgárnak azonnal a pénzügyi tárca volt első embe­rének a neve ugrik be. Mint ahogy a nénének is. Ezért úgy vélem, villámgyorsan tisztázni kell, hogy amikor azt írtam, le­mondott miniszterről van szó, nem Bokrosra gondoltam. Egyébként több okból sem. Az egyik: Bokros Lajos nem egyszer mondott le, hanem sok­kal többször. Másik: Bokros La­jos nem volt tagja a szocialista és tudomásunk szerint más pártnak sem. Legalábbis minisztersége idején nem. Most már persze az, de ez lényegtelen. Harmadik: ...Most meg nem csupán azért kell megállnom itt és most, mert úgy gondolom, hanem mert Bokrosnak az egészhez az égvilá­gon semmi köze sincsen. Tehát ott tartottam, hogy eszembe jutott egy korábban le­mondott miniszter neve. Aki a miniszterelnöknek megírt és át­adott lemondólevelében döntése indoklásául azt írta: „Nem tudok egyetérteni a kormányprogrammal! Persze, ezt szépen becsoma­golta a miniszter, nem ilyen egyszerűen, durván közölte pártjának és kormányának első emberével. Nem, nem! Cizellál­ta! Valószínűleg hivatkozott ne­héz gyermekkorára, agg szülei­re, a számára elfogadhatatlan, egyre jobban megszorító, elvo­nó, egyeseket megnyomorító kormányzati gazdaságpolitikára, érdek-nemegyeztetésre, megle­het, kitért az őt állandóan gyöt­rő krónikus influenzára, mig­rénre, a házmesterre, az elrom­lott liftre, mindenre... Lemon­dólevelének az a rövidke mon­dat volt a lényege. Amikor itt tartottam, a tanti közbevágott, kért, mondjam már gyorsabban, derüljön ki végre, mit is akarok az egészből kisütni. Röviden, a bevezetőben emlí­tett lemondott párttag-miniszter, aki lemondása után szinte a csil­lagokig kúszott fel a népszerűsé­gi indexeken, jól érezhetően, lát­hatóan és hallhatóan vezető párt­tisztségre (újra hatalomra?!) tör. Minden áron, minden eszközzel. Eltökélt. A pártelnök-miniszter­elnök első helyettese, vagy ha úgy jobban tetszik, utóda akar lenni. Vagyis annak a pártnak akar a második embere lenni és annak a pártelnök-miniszterel­nöknek az első helyettese (utó­da?), aminek és akinek a prog­ramjához nem lojális, magyarul: amivel és akivel nem ért egyet. Amit és akit cserben hagyott. A tanti annyit jegyzett meg, hogy ha a most párttisztségre pá­lyázó volt miniszter azért mon­dott le egy éve vagy hat hónapja, mert már akkor tudta, hogy in­dulni fog (akar) az általános el­nökhelyettesi posztért, akkor le­het, megérdemli, mert okos, elő­relátó, tudta, ha miniszterként akar a miniszterelnök-pártelnök utóda lenni, esélytelen, hiszen a kormánytagok a párttagok, vagy­is a kongresszusi küldöttek kö­zött is népszerűtlenek. Szóval, mondta a néne, ha az általános elnökhelyettesi címért induló egykori miniszter(ek) választási taktikájának része volt a (kor­­mány)párt cserbenhagyása, akkor az általános elnökhelyettesi szék­ben a helye. Világos. Vagy nem? Arról meg már ne is beszél­jünk, hogy az ügyvezető alelnö­­köt ki akarja már hónapok óta kompromittálni, ki provokálni, ki a politika szemétdombjára hajítani. Olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek csak a diktatúrákban nem derülnek ki sohasem, a demokráciákban vi­szont igen. OLÁH ZOLTÁN VAN KÉPÜNK Papírpír Vannak fontos dolgok, de ami igazán fontos, az még ezek­nél is fontosabb. És egyszer úgyis eljön az igazság pillanata: az ember rendet rak az íróasztalán. Szorul a hurok. Ezt a beadványt tudjuk nélkülözni, ez a feljegyzés sem kell már, talán ez a versidézet még jó lesz valamire... De nem! Az is mehet a többiek után! Arcélünk edzett, talpunk ökölbe, szívünk szőrös és kő­kemény, rendet raktunk. Minden és mindenki a helyén. KÉP S. PÉTER A HÉT BŰNÜGYE Nem történt semmi A hét bűnügye tulajdonképpen meg sem tör­tént. Legalábbis sehol semmi írásos nyoma e sorokon kívül. De ha megtörtént is, nem ezen a héten. Valójában nem is bűnügy, egyszerű perpatvar: egy családnak indult emberpár vál­ni készül, s ahogy az összetartó férccérna sza­kadozik, reccsent egyet. Nem hallották sokan, nem is tartozik senkire. Nem közügy. Nincs az a kriminalisztikai uborkaszezon, amikor - akár egy háromsoros, mínuszos hírben - be­kerülne magára valamit is adó lapba, hogy a válófélben lévő férjet felesége családja botok­kal felfegyverkezve megtámadta, de az beme­nekült a kocsmába, magára hívta a rendőrö­ket, így elkerülte az ütlegeket. Nincs ebben sem hírérték, sem tanulság. A férj (mondjuk Bangó János, hogy neve le­gyen a gyereknek) a helyi rendőröknek felje­lentést akart tenni (legyenek rétságiak, hogy mégis térben lássuk az eseményt), azok felvet­ték adatait, majd azt mondták, nyolc napon belül értesítik, s akkor hivatalosan bepanaszol­hatja neje családját, a támadókat. Ez már kicsit gondolatébresztő, hogy miért nem adhatta elő rögtön panaszát a sértett, joga ez neld mint polgárnak, akkor fordul a hatósághoz, amikor akar, ügyeletes­ tiszt van, papír, plajbász, író­vagy számítógép is akad az őrsön, de a sértet­tet előjegyzésbe veszik, mint az emberarcú rendszerben a Trabant birtoklásának kiváltsá­gára várókat... Ám nyolc nap nem a világ, szót sem érdemel. Csakhogy eltelt az idő, a nyolc munkanap, eltelt azóta még ennyi, és híre sincs a papír­nak, mely invitálná Bangó Jánost: gyere, pol­gár, állhatsz a szőnyeg szélére, elmondhatod, mi a bajod, meghallgatunk. A malomkerekek fordulatszáma alacsony, ha a rendőrség a mol­nár - vonta le a tanulságot Bangó János, és bele is nyugodott volna, hogy nem lesz cetli, mely igazolná a válóperi tárgyaláson: felesége családja esetenként hajlamos az agresszióra, pedig lehet, számítana ez a körülmény valamit a gyermekelhelyezésnél is. Belenyugodott vol­na. Nyugodt ember ő, kell is a higgadtság, biztonsági őrként dolgozik az egyik miniszté­rium előtt, munkaköri követelmény ott a hi­degvér, azt is lenyelte már, hogy saját lakását távollétében utolsó személyes tárgyáig kirá­molta az asszony. A kocsit is elvitte. Vihette is, mert bár kö­zös tulajdon volt, a forgalmi engedélyben női név volt feltüntetve tulajdonosként. A zöld dokumentum azonban Bangó Jánosnál maradt, a slusszkulcs is - arról volt szó, a bíróság felértékeli majd a járművet, s figye­lembe veszi a vagyonmegosztásnál -, nem akarta hát odaadni. Hibázott: a feleség felje­lentette. Ezen a héten. A rendőrség meg is találta azonnal Bangó Jánost. Házkutatási parancs volt náluk: vagy odaadja a forgalmit önszántából azonnal, vagy megkeresik. Előbbi megoldást ajánlottak a szervek meg­fontolásra, s Bangó János hallgatott rájuk — nem buta gyerek ő, gondolkozott, s rájött: igazuk van. De ahogy elmentek, tovább gondolkodott. Hogy lehet, hogy amikor ő akarta feljelenteni feleségét, mert családtagjai karóval köszöntöt­ték, a lehetőségig sem jutott el, hogy kiöntse a szívét hivatalos helyen, de amikor felesége fordult a hatóságokhoz, a rend emberei exp­ressz ajánlva léptek fel, mondván, hivatalos okmányt visszatartani csúnya dolog. Nem ta­lált logikus magyarázatot. Az a baj, hogy fele­sége apjával is megromlott a viszonya, ő biztos meg tudná magyarázni, mikor van szükség gyors rendőri intézkedésre, s mikor áll elő az a helyzet, hogy jobb, ha a hatóság nem vesz tudomást a történtekről. Az öreg ugyanis szintén rendőr. Alezredes, HINEL ATTILA 1996. március 24.

Next