LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 1. évfolyam (1974)

1974 / 2. szám - MŰHELY - GYERGYAI ALBERT: Ambrus Zoltán: A fületlen ember

szerelmet! író hőse, aki az adó, a háztartás, a betegség, a nyaralás költségei közt fuldokolva mindent megír, amit kérnek tőle, cikket, tárcát, történeti regényt, sok, minél több szerelemmel, mivel csak így lehet így maradhat "keresett" s jól kereső regényíró, vagy a vén Barbey d'Aurevilly bánatos kalandja a dicsőséggel, a talán Adyt is megihlető Vér és Arany című elbeszélésében, amelyet Ambrus valószínűleg Justh Zsigmondtól hallhatott. S ilyenek, sötétebb tónusban, nagy, vagy nagynak szánt koncepciói, a Midás király, főhősével, akit nyomora, majd "szerencséje" végül is öngyilkosságba kerget, a Solus eris, a boldogságtól s az úri élet távlatától hirtelen megrettent bohém regénye, s méginkább, de már szoro­san a tragikomédia határán, Légváry Artúr kishivatalnok-író vidéki kalandsorozata a Kultúra füzértánccal, amelyet a Nyugatnak írt. Maga A sületlen ember, ezen a külön területen, időrendben az utolsó s a legérettebb és legke­serűbb valamennyi művész­ novellája közül, a Robinson szerzője, Daniel Defoe életének egy epizódját dolgozza fel, minden más művész históriájánál tömörebben, drámaibban, mondhatnánk: klasszikusabban. Miért ment Ambrus ily messzire, a XVIII. századi London éppoly rideg, mint kezdetleges irodalmi világába, egy ilyen kézenfekvő témáért, vagyis az író s a kiadó örökös párviadaláért, mert itt főképp erről van szó, legalább­is a felszínen? Minden valószínűség szerint azért, mert álarcra volt szüksége egy nagyon is meg­alázó, nagyon is húsába vágó élménye leplezésére. Schöpflin, aki maga is igen közelről ismerhette az írói pálya legkínosabb, legmegszégyenítőbb kanyarjait, be­szélte, hogy Ambrus egyszer, az első világháborúban, karácsony táján s nagy szo­rultságában, kénytelen volt zálogba adni egyetlen családi kincsét, örökölt arany­óráját, mivel akkori kiadója megtagadott minden előleget s csak utólag tette azt jóvá, a kiadói bank sugallatára (akkoriban minden nagy banknak volt egy nyomdája és kiadója). Már most Ambris, hogy szabaduljon ettől a kínzó emlékétől (érzékeny volt, nehezen, lassan s aggályos gonddal dolgozott) ezt az egész históriát vissza­vetítette Angliába: a magyar kiadóból Taylor lett, Daniel Defoe kiadója, a magyar bankigazgatóból az angol király kincstárnoka, Ambrusból meg a "sületlen ember", mint ahogy Katona mondta őelőtte: "én vagyok Bánk, én vagyok Petur... " - mivel Ambrus éppoly szemérmes volt, mint amilyen önérzetes. Az ily "áttétel", érthe­tőleg, sose sikerülhet egészen­­ egy-egy valódi adat vagy részlet ki-kikandikál az átköltésből (mint mikor sérülésünk vércseppjeit próbáljuk úgy-ahogy eltüntetni) - s éppen ez az ellentmondás a szándék és az eredmény közt az egész kis műalko­tásnak nem utolsó varázsa. Itt van mindjárt az életkor: Ambrus 1915-ben, a novel­la megírásakor, ugyanolyan idős, mint Robinson szerzője, őt is vádolták, mint Defoe-t, hogy még idős korában is keresni merte az újat, s őt is, mint Defoe-t, az újságírásban is az igazság szeretete vezérelte. A sületlen ember megren­dítő s méltóságos ékesszólásán át, londoni kiadója szobájában, mintha csak Ambrus bizonnyal hangfogós panaszát hallanánk, de történelmi távlatban s minden nyomo­rult s megbántott írótársa nevében is. S így ez a szomorú párhuzam nemcsak az írónép nagyjából változatlan helyzetét jelzi, hanem mintegy fellebbenteni egy-egy pillanatra a fátyolt a szenvedélyes igazságérzet s a művészi fegyelmezettség közt viaskodó lélekről. A novella, mintegy húsz lapon s négy részre, négy jelenetre, négy dialógusra osztva, egy híres regény genezisének s szerzője hányatott életének lényeges voná­sait fogja egybe, mint kérleli a már idős, sokgyermekes nyomorgó, börtönviselt,

Next