LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 16. évfolyam (1990)
1990 / 1. szám - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről
Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről a történetírásban. Könnyen elképzelhető, hogy át kell értékelni a kettő viszonyát, mert „a művészet és a tudomány gyökeres különféleségébe („dissimilarity") vetett hit olyan félreértésnek volt a következménye, melyet egyfelől a romantikus művésznek a tudománytól való félelme, másrészt a pozitivista tudósnak a művészettel szembeni tudatlansága idézett elő". Annyi mindenesetre valószínű, hogy a művésziség kérdése kívül esik az alaktani vizsgálódás körén. Ha ez nem így volna, a nyelvészeti stilisztika illetékes lenne irodalmi művek értelmezésében, jelenlegi ismereteim alapján pedig kételkednék ebben, vagy legalábbis túlhaladottnak vélném a strukturalisták álláspontját, akik a nyelvészetnek rendelték alá a költészettant (poétikát). Csakis egyetlen, közismert példára hivatkoznék. 1958-ban, Nyelvészet és poétika címmel tartott előadásában Jakobson azt állította, hogy „a poétika a nyelvészet szerves részének tekinthető". A hatvanas-hetvenes években a magyar kutatók egy része is magáévá tette - tudatosan vagy hallgatólagosan - ezt az alapelvet, azóta viszont - ha nem csalódom - némileg idejét múlta ez az álláspont, hamis tárgyilagosság igénye, történetietlensége miatt. Nem vitatható, hogy az irodalomtudomány sokat köszönhet a nyelvészek stilisztikai vizsgálódásainak. A nyelvészet segítheti hozzá az irodalmárt például annak megértéséhez, hogy elsősorban az anyanyelvén írt művek értelmezésére kell vállalkoznia, mert másutt alig behozható hátránnyal indul. A két testvértudomány újabban megfigyelhető távolodását mégis indokoltnak vélem, mert bajosan hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az irodalomban a nyelv minduntalan túlmutat önmagán, más szóval az irodalmi nyelv nem annyira megformáltsága, mint inkább igazságigénye révén különbözik a nem irodalmi nyelvtől. Magyarán: csakis nyelvi elemzéssel bajosan lehet eldönteni egy szövegről, irodalmi műalkotás-e vagy sem. A második világháború utáni évtizedek műelemző gyakorlata sokszor még az orosz formalisták szemléletéhez állt közel. A német hermeneutikai örökség és Bahtyin hatásának fölerősödése is okolható azért, hogy a legutóbbi negyedszázadban egyre önállóbbá vált a költészettan. Természetesen más ösztönzések is hozzásegíthették a kutatókat annak fölismeréséhez, hogy a nyelvészet aligha oldhatja meg a poétika feladatait. Példaként Riffaterre-nek A macskák című Baudalaire-szonettről készített ellen elemzésére lehet hivatkozni. Végső soron ez a tanulmány is arra emlékeztet, amit Bahtyin így fogalmazott meg: tyA nyelvészetileg meghatározott nyelv a verbális művészet esztétikai objektumának nem része", mert „az esztétikai objektumba nem a nyelvi forma, hanem annak értékjelentése épül be."5 2Hayden WHITE: Tropics of Discourse. (Essays in Cultural Criticism) Baltimore-London 1978. 3 Roman JAKOBSON: Hang-jel^vers. Bp. 1969. 212. 4 Michael RIFFATERRE: Essais de stylistique structurale. Paris 1971. 307-364. 5 M. M. BAHTYIN: A szó az életben és a költészetben. Bp. 1985. 121., 130. 28.