LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 16. évfolyam (1990)

1990 / 1. szám - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről

Szegedy-Maszák Mihály minden történetben van tisztán narratív összetevő" („portion")." Történet és elbe­szélés között különbséget teszek, de kötve hiszem, hogy „különbséget kell tennünk a megnyilatkozás („discourse") és anyagi - szóbeli, rajzbeli stb. - megnyilvánulása között"."­ mert értelmezésem szerint történetet csakis szavakkal lehet elmondani. Ellenérvem igen egyszerű: a történetmondás mindig elbeszélőt, ez pedig nyel­vi kifejtést tételez föl. Éppen ezért nem tartom szerencsésnek, ha valaki narratív táncról, festményről vagy akár filmről beszél, mint ahogyan azt sem tudom elfogad­ni, hogy ugyanaz a történet többféleképpen is elmondható. Üdvösebbnek tartom, ha az elméletíró óvatosan arra is utal, ami közös lehet lírában s epikában, így példá­ul távoli párhuzamot von a metafora s a cselekmény között. A metafora esetében „a jelentéstani kezdeményezés („innovation") érvénytelen vonatkoztatással („par le moyen d'une attribution impertinente") létrehozott új jelentéstani érvényesség megteremtését" vonja maga után, történetmondáskor viszont „a jelentéstani kezde­ményezés olyan történés („intrigue") megteremtéséből áll, amely maga is összegzés eredménye: a történet révén célok, okok, véletlenek teljes, befejezett cselekmény („action") időbeli egységévé tömörülnek („sont rassembles"). A történést a külön­nemű összegzése közelíti a metaforához"." Talán még azt az állítást is meg lehetne kockáztatni, hogy a cselekmény igazságigénye némileg hasonlít a metaforáéhoz. Durva hiba volna azt hinni, hogy a metafora s a szinekdoché hiányzik a lírából. Csupán elsődlegességről lehet szó: a várakozás és az emlékezés fontosabb történet­­mondásos művek, mint lírai versek befogadásánál. Másodlagos szerepet természete­sen nagyon is játszhat a másik két trópus az epikában - kimutatták, hogy Michelet romantikus történetírói gyakorlatában a metafora, a romantikával szembeforduló Ranke munkáiban viszont a szinekdoché korántsem elhanyagolható rendezőelv."" Szándékosan hivatkozom historiográfiai művekre, mert az elbeszélő művek sa­játosságai éppúgy jellemzik őket, mint a regényeket. A két műfaj szembeállítása arra a hibás alapfeltevésre vezethető vissza, hogy tény és fikció kölcsönösen ta­gadja egymást. Ez a tétel alighanem a fölvilágosodás egyoldalúan észelvű törté­netbölcselőitől (Bayle, Voltaire) származik, és a pozitivistáknál fogalmazódott meg leghatározottabban, de még a 20. században is kísért - például a „discursive" és „presentational" jelrendszer szembeállításakor."' 52Seymour CHATMAN: Reply to Barbara Herrstein Smith. In: On Narrative. W. J. T. MITCHELL (szerk.) Chicago 1981. 260. "Seymour CHATMAN: Story and Discourse. (Narrative Structure in Fiction and Film) Ithaca and London 1978. 23-24. 84 Paul RICOEUR: Temps et récit. (Tome I) Paris 1983. 11. "Hayden WHITE: Metahistory. (The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe) Baltimore 1973. 160., 177. 88 Susanne L. LANGER: Philosophy in a New Key. (A Study in the Symbolism of Reason, Rite, and Art) Cambridge, Mass. 1971. 79-102.

Next