LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 18. évfolyam (1992)

1992 / 2. szám - ANGYALOSI GERGELY: Jelország

Rögtön a könyv elején eloszlatja az esetleges félreértést, noha a kiindulópont valós úti élmény. A jelek birodalma nem élménybeszámoló, mégcsak nem is a szerző vallomása a varázslatos Keletről. Nem kívánja ábrázolni a „japán valóságot", és nem tekint szerelmesen a keleti ember „lényege" felé („Kelet hidegen hagy..."). Kitalálhatott volna egy fiktív népet vagy országot (ahol a jeleknek ilyen vagy olyan használata dívik), előadhatta volna regényes formában. Ehelyett azt választotta, hogy Japánban szerzett tapasztalataiból kiindulva kiemelt néhány jellegzetességet, sajátos vonást, és önkényesen rendszert formált belőlük. A „japán" szó mindenütt a könyv­ben ezt a rendszert jelöli. E magyarázatból persze kiérezhető az igazi fikcióval való kacérkodás éppúgy, mint a visszariadás egy valódi regény megírásával járó felelős­ségtől. (Ebből a szempontból nagyon is fontos számára a valóságos utazás, mint mentség és hivatkozási alap: ahogy Arany János mondta, „az epikai hitel".) Mégis elfogadhatjuk, hogy az általa képzett Japán elsősorban arra szolgál, hogy a nyugati civilizáció egyoldalúságát, merevségeit, korlátait belülről mutassa ki. Nem egy reális vagy kitalált világ összevetését kísérli meg otthonával, a Nyugattal; inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy a számára ismerős világ kifordítását próbálja elérni egy vízió révén, amelyben reális tapasztalatok keverednek olvasmányélményekkel, fantazma­góriákkal és teoretikus fejtegetésekkel. Nem az izgatja, hogy mennyiben más a japán kultúra szimbolikája, vagy az a metafizika, amely áthatja a mindennapi életet. A szimbolikus rendszerek struktúrá­jában tetten érhető különböződés, mutáció vagy forradalom lehetősége érdekli. S ez nála - aligha meglepő - közvetlen kapcsolatban áll az írás és a Szöveg fogalmával. A Zen, mondjuk, satorinak nevezi azt a hirtelen élményt vagy eseményt, amely megrendíti az alanyt, felforgatja a világról és önmagáról alkotott képét, méghozzá anélkül, hogy a beszédhez fordulna segítségért: a beszéd hiányát hozza létre, „beszéd-űrt" teremt. Mármost, állítja Barthes, „az írást úgyszintén beszéd-űr al­kotja".3 Barthes olvasójának ugyan Az írás nulla foka óta ismerős gondolat a beszéd és az írás ilyen vagy olyan szempontú elválasztása; ez a kijelentés mégis meghök­kentő. Annál inkább az, mivel a Japán-könyv szerzőjének esze ágában sincs defini­álni, mit is ért „beszéden" és „íráson". Eljárása a következő: egy nem-meghatározott beszédfogalom ellentéteként vagy hiányaként „határozza meg" az írást. Negatíve tehát, s azt Ph. Roger is készséggel elismeri, hogy a Szöveg fogalma körüli esz­mefuttatásait általában is jellemzi a negativitás, a pozitív definíciók hiánya. Könnyen meglehet azonban, hogy a Szöveg fogalmához szervesen hozzátartozik ez a meg­közelítés, hogy a fogalomhoz vezető út nem választható el magától a fogalomtól. (És itt minden távolság ellenére feldereng Heges árnyalakja.) Beszélhetünk-e ezek után fogalomról? - kérdezhetné bárki, akinek megszilárdult elképzelései vannak a fogalomképzés legitim módjairól. Később még visszatérünk erre a kérdésre; most csak annyit bocsátunk előre, hogy Barthes ezzel a „habozó", „csalafinta", „érintő- 3 L'empire des signes (a továbbiakban: ES). 10.

Next