LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 21. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Hatástörténet és metahistória avagy hozzáférhető-e a történetiség?
Hatástörténet és metahistória 75 tárgyát. Ambiguitása abban áll, hogy az „elbeszélés egyidejűleg diszkurzus-modalitás, beszédmód, illetve az e diszkurzus-modalitás használatával létrehozott produktum"39 is. Az elbeszélés ilyen státuszának White-féle értelmezésében kétségkívül újszerűen és termékenyen jelenhet meg a diszkurzus-modalitásnak az a képessége, hogy a beszédben mindig értelmezhetővé teszi a mondottak igazságtartalmához való viszonyt. Vagyis a diszkurzív elbeszélésnek ilyenkor nem kell okvetlenül alávetődnie az igaz/hamis oppozícióknak ahhoz, hogy érvényes beszéddé váljék: egy imaginatív diszkurzus például attól még igaz lehet, hogy nem „reális". A történetírói igazságosság Droysen-féle követelményének azonban azért tesz mégis kevéssé eleget ez a konstrukció, mert White végül mégiscsak strukturális alakiságokban (metafora, metonímia, szinekdoché és irónia) alapozza meg a történelemről szóló 19. századi beszéd formáit. Ezek időbelisége ott szenved aztán legnagyobb kárt, ahol a poétika néhány véges számú történeti alakzata a történelemről való beszéd körülhatárolt repertoirejává válik. Leginkább Nietzsche értékelésekor szembeötlő ez a fajta torzítás. Nietzsche, aki itt a történelem „metaforikus" védelmezőjeként lép elénk, éppen korszakos gondolkodástörténeti jelentőségéből veszít sokat. A formalista fundamentalizmus nézetéből ugyanis inkább az utóromantikus hagyomány folytatójának, mintsem megszakítójának bizonyul.52 Holott kifejezetten Nietzsche vetette meg a történelemértés ama kritikai formájának az alapjait, amelyik hatékonyan tudott szembefordulni a historika metafizikai elméleteivel. A történelemnek akkor siethetünk a segítségére, vallotta Nietzsche, ha nem tekintjük fölöttünk álló „objektív hatalomnak" többé: „Mindent objektíven tekinteni, semmin nem gyúlni haragra, semmit sem szeretni, mindent megérteni - milyen szelíddé és simulékonnyá is tesz mindez; s még ha egy ebben az iskolában felnőtt növendék egyszer mégis haragra gyúl és bosszankodik, csak örülünk neki, hiszen tudjuk, hogy csak ira és Studium, ám teljességgel sine ira et studio."53 A „sine ira et studio" radikális bírálata azonban nem egyszerűen a metaforikus nyelv diadala Nietzschénél. Sokkal többet hirdet az értelmezői elfogulatlanságnál: a metahistória nézőpontjának azt az érvényesítését, amelyik a dolgok alakításában való aktív részesülésnek és a megértés parcialitásának tudatát hozza vissza a hatástörténeti valóságba. Éspedig a csak az ilyen szituáltságból belátható, illetve a hozzá társuló felelősség tudatával együtt. 49 WHITE: Die Bedeutung der Form. Erzählstrukturen in der Geschichtsschreibung. Frankfurt а. M.: Fischer 1990. 76. 50 Lásd: DROYSEN: i. m. 446-447. 51 Összefoglalólag lásd: WHITE: Metahistory. 553. 52 "Mivel a költői és a fogalmi nyelv radikális szembeállításával dichotómiát vezet be magába a nyelvbe, és a fogalmit a poétikai bűnbeeséseként szemléli, minden lehetőségét kizárja annak, hogy a művészi elképzeléseket annak az egy feladatnak a jegyében köthessük össze a tudományos megismeréssel, hogy értelmet olvassunk le a történelem folyamatáról és benne az ember helyét meghatározzuk." Uo. 484. 53 Friedrich NIETZSCHE: A történelem hasznáról és káráról. Bp.: Akadémiai 1989. 79.