LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 23. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Az elbeszélő mint olvasó : A "perszonifikált" öntükrözés alakzatai A láthatatlan városokban
180 Molnár Gábor Tamás A jelentéstulajdonítás módja akkor válik különösen kérdésessé, amikor - hozzávetőleg egy időben a dekonstrukció (és általában a posztstrukturalizmus) térnyerésével - a szépirodalomban is fölerősödik az önreflexió igénye. A „metafikció" és a „szövegszerűség" egyre gyakoribb eljárásai lerombolni látszanak a valóságtól elkülönülő epikai világ illúzióját, összemosva reprezentációt és teoretikus reflexiót, azaz a jelentés létrehozásának addig elkülönülő - s a fikció „helyének" meghatározását ezen elkülönüléssel valamelyest elősegítő módjait. Italo Calvino regényeiről széles körben ismert, hogy gyakorta élnek az öntükrözés alakzataival. A Se una notte d'inverno un viaggiatore (Ha egy téli éjszakán egy utazó) sikere után nem meglepő, hogy Calvino olyan előkelő társaságba kerül — például Borgesszel, Pynchonnel, Austerrel együtt -, mely társaságot elsősorban irodalom és teória együttállása fogja össze. Az Utazóban visszakereshető szó szerinti elméleti idézeteket éppen az kapcsolja össze a regényvilág komponenseivel, hogy együttesen tematizálják az olvasást mint a regény létrehozásának összetevőjét. Az olvasás (ön)tematizációjának nyomon követésekor azonban mindig kérdésként merül föl, hogy véglegesen kiiktatható-e minden „pragmatikai" különbség fikció és rá adott teoretikus válasz között, mivel egy elhamarkodott kísérlet esetében nem a lételméleti oppozíció, hanem maga a fikció jár rosszul, amennyiben egy vagy több elméleti propozíció puszta illusztrációjává lesz. Az Utazó egy lapján az Uzzi-Tuzii professzorral beszélgető Ludmilla így határozza meg az olvasást: „Olvasni, ez azt jelenti, hogy olyasmi elébe megyünk, ami most van keletkezésben, s amiről senki se tudja mi lesz." Az olvasást az utazás exploratív tapasztalatával azonosító Ludmillát az elbeszélő bemutatja az ábrázolt (és a valós) olvasónak olvasás közben: „íme látod, amint az Olvasónő kihajol a nyomtatott lap szélén, s a látóhatárt kémleli." Az idealizált olvasónő pillantásával olyan világokat fog egybe, amelyek egymástól elválasztottan állnak, s összekapcsolásuk az értelmezés szükségszerű közvetítő munkáját igényli. Teoretikusan fogalmazva: a nyomtatott lap szélén áthajoló Ludmilla alakja éppen annak a folyamatnak lehet emblémája, amelyben elmosódik a határ fikció és valóság között. A fikció nyelve azonban itt is ellenáll egy ilyen egyszerű teoretikus lefordításnak, hiszen - bár a metaforikus olvasatban a két világ harmonizált egybeolvadása kizárná a további elemzést - egy profán szószerintiségben a pillantás kétirányúsága egy egyszerű testi fogyatékosság: a kancsalság képzetét idézheti föl. A látvány hanmonikus teljességét, melyben az egymást virtuálisan kizáró elemek együvé kerülnek, ironikusan ellenpontozza a nézőpont megkettőződése, „a szimmetria felbomlása". Az a tudás tehát, amely meghaladni látszik fikció és realitás merev oppozícióját, „csak azáltal nyerhet alakot, hogy felbomlik egy olyan kettősség illúziójában, amely nem az én és a másik kettőssége".5 4 Lásd Hans Kolert JAUSS: Egy posztmodern esztétika védelmében. Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó. Ford. KIRÁLY Edit. Holmi, 1993. 1239-1259. 4 Italo CALVINO: Se una nőtte d'inverno un tnaggiatore. In: I. С.: Romanzi e racconti. A cura di Mario BARILNGHI e Bruno FALCEITO. Mondadori, Milano, 1993. 2. 680. TL LEGDI POLGÁR István fordításában Ha egy téli éjszakán egy utazó. Európa, Budapest, 1985. 78. 5 Paul Dt: MAN: The Rhetoric of Romanticism. Columbia University Press, New York, 1985. 109.