LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 26. évfolyam (2000)
2000 / 3. szám - MŰHELY - GYIMESI TÍMEA: Önéletrajz : delírium és dadogás
Gyimesi Timea 345 Az önéletrajz - mint az egyén története - fikciónak bizonyul bizonyos történetfilozófiai olvasatokban 26 is. Hiszen az életrajzíró, az egyéni (és közösségi) múltat kutató történész, nemcsak a hiányzó, de a meglévő, illetve meglévőnek hitt múltelemeket is csak elbeszélni, leírni tudja, mégpedig a képzelet ereje által. A létrehozott szövegvilág belső rendjét tekintve nem hozható korrelatív viszonyba a valóság tényeivel. A valós világnak önleírása nem is, csak más leírásai léteznek. Ezeken a más leírásokon belül célszerű megkülönböztetni a deklarált paktummal, illetve paktum nélküli más leírásokat, melyek logikailag és az igazság-felfogás tekintetében eltérnek egymástól. Míg az első a pontos megfelelés igazságát hirdeti (miként az episztemológiai történetfilozófia képviselői, vagy Lejeune, aki azt állítja, hogy „az önéletírásnak nincsenek fokozatai: valami vagy az, vagy nem aZ2T), a második inkább a leleplezés igazságát tűzheti ki céljául. A „minden vagy semmi" logika a „többé-kevésbé" ellenében. Gondot, patologikus állapotot az idéz elő, ha a két logikát összekeverve következetlenül számon kérjük egyik szövegen a másikat. (Ez például Freud tipikus hibája, amikor irodalmi szöveget interpretál). Erre utal Nathalie Sarraute is, amikor egy egészen más kontextusban arról panaszkodik, hogy az olvasó, még a legfelvilágosultabb is, csak típusokban tud olvasni,28 illetve gondolkodni, vagyis pontosan azt az implicit olvasói paktumot kárhoztatja, amely ha van oka rá, ha nincs, azt várja el, hogy a szövegvilág és az olvasó valósnak (és nem lehetséges szövegvilágnak) betudott világa között korrelatív viszony álljon fenn. Vagyis a szöveg a szövegen kívülről jelentsen valamit. No, ez persze sokkal biztonságosabb... Pontostalan dadogások... A szerződés „kétoldali" tanulmányozása szükségessé tette, hogy eltávolodjunk attól az anyagtól, amely teret ad a delirálás számára. A szövegtől, amely nyilvánvalóan megjeleníteni nem, csak színre vinni tudja a dadogást, a nyelv dadogását, amit elleplez a deliráló tiszta, világos szövege. Gilles Deleuze szerint csupán az irodalom képes ezt a nyelven belüli nyelvet létrehozni, delirálni. (Amikor a nyelv delirál, akkor nyilvánvaló módon csakis a beszédből tud kifelé tartani.) A „látó és halló" író új, szintaktikailag is megragadható erőket mozgósít, általa a nyelv kommunikálni tud önnön kívülével. Ez a deliráló, megszokott sodrából kilépő nyelv a hétköznapi beszéd (elméletalkotás) szintjén végül érthetőnek tűnő, konstruált formát kap, s ezzel veszít is erejéből. Az író, aki ír, aki szaka- 26 Paul RICOEUR: A történelem és a fikció kereszteződése. In: Temp et récit 3• Seuil, Paris, 1985. 329-348. Magyarul: Paul RICOEUR: Válogatott tanulmányok. Ford. JENEY Éva. Osiris, Budapest, 1999. Lásd még: Hayden WHITE: A történelem terhe. Osiris, Budapest, 1997. THOMKA Beáta: Valóság-fikciók és elbeszélés. Poétika és historiográfia. In: FRIED István-ODORICS Ferenc (szerk.): Irodalomelmélet az ezredvégen. Osiris-Pompeji, Budapest-Szeged (megjelenés alatt) 27 LEJEUNE: Le pacte autobiographique. 25. (Vagy az, vagy nem az. fr.: »C'est tout ou rien. „Minden vagy semmi.") 28 Vö. Nathalie SARRAUTE: Lére du soupfon. Gallimard, Paris, 1956. 59-79.