LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)
2002 / 2. szám - MŰHELY - KESERŰ JÓZSEF: Az olvasás kihívása
Keserű József Ahogyan a szónok meggyőzi hallgatóságát, úgy válik a szövegtulajdon retorikai stratégiái révén kommunikálhatóvá. Lustig regénye többek között arra szólít fel, hogy szövegen kívüli komponenseket vonjunk az olvasás folyamatába. (E stratégia része, mint láttuk, hogy az implikált szerző kialakít egy - a történet hitelességét szavatoló - virtuális szerzői szubjektumot.) Az igazán meghökkentő azonban az, hogy nem tudjuk eldönteni, a szöveg csak irányozza, vagy meg is valósítja az olyanféle kommunikációt, amelynek nemcsak az olvasó és a szöveg, hanem maga a szerző is része. Közbevetés: az értelmezés étosza Történetfilozófiai és poétikai kiindulópontunkat elhagyva, elérkeztünk a (szerzőtől az olvasó felé irányuló kommunikációként értett) retorika területére. Mielőtt kísérletet tennénk e kommunikáció gyakorlati alkalmazására (azaz megkezdenénk a szöveg olvasását), foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, amely az eddigiekben kimondatlanul is ott lebegett megnyilatkozásunk felett, a (több szinten is felmerülő) erkölcs kérdésével. Ha most egy lépést hátrálva némi távolságtartással próbáljuk szemlélni tárgyunkat, azt kérdezzük önmagunktól: beszélhetünk-e poétikáról, retorikáról, az olvasás „nehézségeiről" (csupa „steril" irodalmi dologról) egy olyan esemény kapcsán, amelynek borzalmai (szinte) felfoghatatlanok számunkra? A holocaustról beszélni, írni mindig morális kihívást jelent, akár azok véleményében osztozunk, akik szerint a holocaust esetében nem lehet az empirikus valóságtól - attól a történelmi ténytől, hogy létezett ez a borzalom - elszakadni, és „csak" szövegről beszélni, akár azokéban, akik elfogadják, hogy a holocaust különböző diskurzusok tárgya lehet - és bizonyos értelemben kell is, hogy az legyen. A holocaust komoly próbatételnek veti alá a tudományos szándékú vizsgálódást, mert erkölcsi súlya révén magát a tudomány(osság) jogosultságát von(hat)ja kétségbe.15 A tisztán tudományos megközelítés esetenként összeütközésbe kerülhet azzal, amit erkölcsösnek tartunk. Ennek szemléltetésére Hayden White példája idézhető fel. White, az utóbbi évek történetfilozófiai diskurzusának egyik meghatározó alakja, a történelmi reprezentáció lehetséges formáit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a történelmi narratíva olyan nyelvi fikció, amely közelebb áll az irodalmi, mint a természettudományos modellhez. E tézis megvilágításához a Northrop Frye archetipikus mítoszkritikájából ismert „cselekményszerkezet" fogalmát vette alapul. Frye szerint akkor értünk meg egy fikciót, ha azonosítani tudjuk a cselekményszerkezetét. Ez alapján beszélhetünk tragikus, komikus, romantikus és ironikus fikciókról. White feltételezi, hogy a krónikákban található tények is egy bizonyos típusú cselekményszerkezet alkotórészeiként kódoltak. Szerinte a történész feladata, hogy kiválassza a tényeknek megfelelő 15 Egyaránt e véleményre jutnak, noha különböző alapokról Karl R. POPPER (A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai, Budapest, 1989) és Hannah ARENDT (Múlt és jövő között. Osiris, Budapest, 1995).