LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)
2002 / 3. szám - MŰHELY - HITES SÁNDOR: Szindbád-lexikon
Hites Sándor SZINDBÁD-LEXIKON Ismeretes Lyotard diagnózisa, amely szerint bealkonyult az egészelvű, „nagy elbeszéléseknek". Szembetűnő azonban, hogy noha az egyetemes humanitás, az „örök béke" vagy a haladás eszménye mintha valóban integritását vesztette volna, ám a narratíva értelmező, magyarázó ereje voltaképpen nem csökkent, hiszen a kulturális vagy a politikai élet folyamatait napjainkban is jórészt elbeszélések fölötti, elbeszélések közötti harcként szokás megjeleníteni. Néhány évtizede nagy visszhangot keltett azon teoretikusok fellépése, akik - a tárgyszerűség illúzióját leleplezve - amellett érveltek, hogy a tudományos igényű beszéd az irodalmi elbeszélő formákhoz hasonló megalkotottsággal bír. Hayden White idehaza sem népszerűtlen meglátása, amely szerint a történelem megértése nem más, mint egy történet formájának a felismerése a kronológia alaktalan rendjében, azt sugallja, hogy ami kívülreked egy történet elmondhatóságának keretein, az mintegy kiszorul a valóságból, s az értelmezhetetlenbe, a kimondhatatlanba, az olvashatatlanba hullik alá. E sugallat mentén az elbeszélés ellenpontjaként a tény alakzatát nevezhetjük meg. Az adat pozitivista kultuszát utóbb nem csupán elemző bírálatok érték, de sok esetben élcelődés tárgyává is vált. Úgy is fogalmazhatnánk, a lehetséges történetek „végtelen sokaságával", a nézőpontot, a történetmondó személyét megsokszorozó, folyamatban tartó alakításokkal szemben a pontszerű képződmények újabban nem számítanak szalonképesnek. Mennyiben töretlen a tudás narratív folytonossága? Mennyiben vonható éppen a tény alakzata felől kritika alá? Ellenállhatnak-e a szingularitás formái valamely narratív folyamatosság létesítésének? Megkockáztatható, hogy a nem-elbeszélés típusú szövegek éppúgy elemei lehetnek valamely tudásnak, hiszen nem pusztán hozzáférést biztosíthatnak az (akár szövegként értett) valósághoz, de organizálhatják is azt. Ilyen anti-narratív szövegek lehetnek az évkönyvek, a krónikák, a katalógusok, az almanachok, a kompilációk, s a lexikonok. E formák a kaotikus, a rendezetlen, az összefüggéstelen mellett egyúttal az egyértelmű, a rögzített, a magában álló, az önmagában értelmes jegyeit is képviselhetik. Az irodalomértés szempontjából a nem-narratív szövegek (a bibliográfiák, a kéziratok helyesbítései, betoldásai, egy könyv ára, külleme, példányszáma, a lexikális adat egyéb formái) esztétikai jelentősége ugyan nehezen felmérhető, mégsem pusztán tényeket rögzítenek, hanem a poétikai jelölésrendre nézve is eligazítóak lehetnek. Mégis, az irodalmi interpretáció mintha elveszítette volna a képességet vagy a kedvet a nemnarratív nyelvek tanulmányozására. A Krúdy-szakirodalom újabb fejleményei hasonlóképpen a korábban pontszerűen feltüntetett, rögzített entitások (az én, az emlékezet, a múlt és a jelen