LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)
2003 / 2. szám - SZEMLE - TÓFALVY TAMÁS: Szöveg mint beszéd - rendszerelméleti diskurzusok : A háló, a halászok és a halak: Rákai Orsolya (szerk.)
216 Tófalvy Tamás választhatatlanul kapcsolódik a témához, legalábbis az angolszász történelemelméleti és társadalomtörténeti folyamatokhoz mindenképp. Jürgen Fohrmann és Hanro Müller Jauss recepcióesztétikájából kiindulva, az irodalom és az olvasók viszonyát egyfajta értelmezésközpontú felfogásban képzelik el: „...olvasó és műalkotás viszonyát a szubjektum és társszubjektum viszonyaként kell értelmeznünk és közös - a szövegre és az olvasóra egyaránt kiterjedő - jelentésösszefüggést kell feltételeznünk." Az olvasás „beszéléssé" változtatja a szöveget, és olyan jelentésátviteli folyamatot nyit meg a szöveg és az olvasó között, amely lehetővé teszi a „megértést". Bár ez a gondolat is csak annak a toposznak az egyik változata, amely az olvasáshoz köti a szövegek jelenlétét - mint ahogy az másképp nem is lehetséges, mégis rávilágít a hermeneutikai olvasáselmélet egy másik, talán még fontosabb vonatkozására: arra, hogy a megértés bár mentes a szöveg szerkezetétől, elkülönül a rögzített, dokumentumszerű struktúrától, és élővé válva megnyitja a teret a többi diskurzustartalom együttes értelmeződésének, de ez mégis úgy történik, hogy a szemantika szintjén a szöveg „magával hozott" és az olvasó „hozzáadott" jelentéseinek összjátéka fennmarad, így a diskurzus nem eliminálhatja a szöveget mint létezőt, de a működést csak önmagában keresheti, hiszen a struktúra mindenképpen diszkurzív, akárhonnan is származik a mágikus „jelentés": a szöveg nem beszél, viszont csak a beszélő szöveg szöveg. Mivel a jelen válogatás minimum három, gyakran egymással is vitatkozó elméletet mutat be, talán kissé önkényes a fenti értelmezést a kötet „központi" gondolatának megjelölni, de úgy hiszem, ez az elméleti hozzáállás többé-kevésbé érvényes mind a rendszerelméleti, mind a diskurzusfelfogású irodalomértelmezésekre. (És talán a jelen lévő Bourdieu-szövegre is.) Nem csak az olvasásnak, hanem az irodalmiságnak, és az irodalomtörténet-írásnak (és az irodalomtörténet történetének) is átrendeződnek ilyenformán a kérdésfelvetései: „Hogyan helyezhetők el a rendszerben a csatlakozási egységek (szerző-szöveg-olvasó)? (Csak mint hatások? És mit jelent az, hogy hatás?) Vagy ennél sokkal tágabb jelentést kapnak, mondjuk azáltal, hogy az egyedi (individuális) szövegek/művek anarchikus módon tiltakoznak a különös és általános közti szabályszerű összefüggés ellen, és teljesen egyedi stílussal rendelkeznek? Hogyan kapcsoljuk össze módszertanilag a szöveget, a diskurzust, az intra- és interdiskurzust? Hogyan lehet elemezni a diskurzív és nem diskurzív gyakorlatok közötti játékot, és hogyan lehet összekötni a diskurzuselméleti elképzeléseket a történettudományos elképzelésekkel?" Ezekre a kérdésekre próbálnak válaszolni nemcsak az általuk, hanem a Rákai Orsolya által szerkesztett kötet szövegei is. Friderike Meyer Foucault (szerinte igen lazán kezelt, és sok helyen homályban hagyott) diskurzus-fogalmaiból kiindulva kíván felépíteni egy olyan rendszert, amely a diskurzus és a diskurzuson „kívüli" 7 IRI RÁKAI (szerk.): i. m. 95. (FÓRIZS Gergely fordítása) 8 I. M. 103-104. (FÓRIZS Gergely fordítása)