LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 30. évfolyam (2004)
2004 / 2. szám - MŰHELY - GYÁNI GÁBOR: Válaszúton az irodalmi kultuszkutatás
212 Gyáni Gábor azt a meggyőződését sem rejti véka alá, hogy a voltaképpeni („proper") irodalomtudomány értelmezési és értékelési eljárásait - noha rejtve, de kiküszöbölhetetlen módon - behálózzák a verbális és nem verbális tisztelet kvázi-vallásos aktusai. Ezzel összefüggésben beszél a befogadó preformált attitűdjéről, ami, bár ezt külön nem jelzi, Hayden White prefiguration fogalmát idézi elénk.15 Innen startol és lép határozottan tovább a kultuszkutatók újabb, az 1990-es évtized derekától és még inkább az évtized végétől színre lépő, nemegyszer kor szerint is fiatalabb nemzedéke, akik - az első nemzedék meghatározó képviselőitől eltérően - talán már maguk sem szokványos irodalomtörténészként szocializálódtak. Számukra talán ezért sem tűnik már eleve adottnak sem a konvencionálisan meghatározott irodalmi mező, sem pedig az arra rátelepedő történeti és elméleti tudomány szellemi konstrukciója. Amilyen jól visszaadja az „első nemzedék" és az annak nyomdokait követő kultuszkutatók munkásságának legjavát Takáts József tanulmányválogatása (Kalla Zsuzsa, Porkoláb Tibor és Kerényi Ferenc képviseli őket a kézikönyvben), olyannyira hiányos a kép, amikor ezt az utóbbi fejleményt kellene bemutatnia. Holott a kötet szerkesztője is ezen utóbbi vonulat egyik vezéralakja (saját programatikus írása olvasható is a kötetben), mellette pedig olyanok említhetők, mint Lakner Lajos (aki azonban nem elméletileg sok újat hozó írásával került be a kötetbe), vagy mint a könyvből kimaradt Rákai Orsolya. A kultusz utóbb említett elméleti kutatói egyaránt tagadják az irodalom esszenciálisan megragadható mibenlétét; nem biztosak ugyanis többé abban, hogy valóban létezik önmagában vett irodalmi mű, aminek intézményesen különálló, gondolatilag lehatárolt vizsgálatára az irodalomtörténet és az irodalomelmélet lenne csupán alkalmas. Azért is tekintik az irodalmat mint kultusztárgyat értelmező eljárást fontosnak, mert nem osztják többé az irodalomtudós „társadalmilag konstruált identitását", sőt határozott véleményük szerint: „valamennyien művelődéstörténészek vagyunk".16 Ha viszont így áll a helyzet, a kultuszok vizsgálata arra az útra tért (vagy tévedt?), amely mindinkább eltávolítja e szakma művelőit az irodalom primér jelenségeitől, a regénytől, a verstől és nemkülönben az alkotó személyétől; s mindez pedig azért történik, hogy a kutatók tetszőleges és egyre tágabb tudományos kontextusokba helyezhessék (át) az irodalom szűkebb jelenségét. Takáts már említett írásában széles panorámát tár az olvasó elé a kínálkozó tudományos analógiák (ahogy ő fogalmaz), más szóval a lehetséges paradigmák hosszú soráról, melyek tudatos használatával, saját reményei szerint, lecserélhető lesz végre 15 Péter DÁVIDHÁZI: „'He drew the liturgy, and framed the rites': the changing role of religious disposition in Shakespeare's reception." In Peter HOLLAND (ed.): Shakespeare and Religions. Shakepeare Survey 54. Cambridge University Press, Cambridge, 2001. 56. A „prefigure the field" fogalmához vö. Hayden WHITE: Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1975. 30. 16 TAKÁTS József: „A kultuszkutatás és az új elméletek." In uő (szerk.): i. m. 291.