LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 31. évfolyam (2005)
2005 / 2. szám - MŰHELY - GYÖRÖK EDINA: Irodalomtörténet-írás revízió után
Irodalomtörténet-írás revízió titán kodást jelent), s csak a vizsgálandó anyag nagyságának nyomása miatt adja fel végül számolás- és osztályozás-kényszerét. Bizonyos értelemben ez a kanti matematikai fenséges állapota, amikor az apprehenzió és komprehenzió kiegyensúlyozott kooperációja csődöt mondott, és eme primitív, de hatásos rekvizitórium hiányában tehetetlenné vált emberi tudat megtapasztal magában valami transzcendentálisat. A történelemalkotás titkainak kibogozásához Rosen nem ad túl sok támpontot, így most mi is mellőzzük a további spekulációt. Ami érdekes, az a kevésbé harsány, de azért jól körvonalazható retorikus összetevő, amely a kognitív instancia meghatározásában működik közre. Az emberi gondolkodás premodern, a teologikus emberképig visszanyúló felfogásával találjuk itt magunkat szembe; ennek egyik eleme, hogy a gondolkodás rejtélyes, még önmaga számára sem érthető folyamat, s a megfogalmazás módja (kvázi-vallásos, metafizikai bizonyosság) azt sugallja, hogy talán ez a leginkább csodálatraméltó benne. A gondolkodásban (és ezáltal az emberben) tehát van valami isteni, amelyet bizonyos mágikus eljárások (procedúrák) által lehet napvilágra hozni. Ezen felfogás értelmében a történelemkonstrukció olyan folyamat, amely átváltozással és extázissal végződik, végrehajtója, a történész pedig médium, de legalábbis szellemi vezető, pap. Ugyebár kínos, ha a kortárs történész saját magát spirituális vezetőnek tartja, s akár úgy is gondolhatjuk, hogy ezzel Rüsen álláspontját sikerült rossz színben feltüntetnünk. Azonban a 21. század tudatról való felfogása (amely egyrészt végletesen elbizonytalanító a maga ismeretelméleti könyörtelenségével és nárcisztikus sokkjaival, másrészt a tudat kérdéskörét mégiscsak függőben hagyja, kiszolgáltatva azt az interdiszciplináris kontárkodásnak és az ókor/középkor transzcienciával átitatott, enigmatikus szubjektuma, valamint a kora modernség kartéziánus egója között történetileg elhelyezkedik egy rövid, ám annál figyelemreméltóbb paradigma: az ún. modernség nem-karteziánus tudatkoncepciója. A német esztétika első művelőitől Kanton és a kora romantikán át a 19. század közepéig, a szellemtudományok megjelenéséig találkozhatunk olyan elmélkedésekkel, amelyekben az emberi tudat a racionális fakultások és a megfejtésre váró nem-racionális jelenségek kombinációjának tűnik. A modernség ezen paradigmájának felfogása szerint létezik egy olyan kognitív folyamat, a képzés, amely ugyan tanult, de egy bizonyos ponton spontán viselkedésbe csap át, a veleszületett képességekkel egyenrangú módon, vagy ahogy Gadamer írja: „nagyon is az érzékek közvetlenségével viselkedik, tehát az egyes esetekben biztosan tud választani és értékelni, akkor is, ha azt nem tudja megindokolni." A képzés végeredménye tehát egy érték, amely bár programszem fejlesztés (tanulás) eredménye, de érett fokon reflexíve nem hozzáférhető, nem racionalizálható módon működik. A képzés családfája sok ágra bomlik szét: létezik például közösségi érzék, a művészi alkotásokra irányuló ízlés és történelmi érzék is. Ez utóbbiról, valóság iránti érzék néven Wilhelm von Humboldt így ír: ebben az érzékben benne van az időben való létezés érzése, a kauzális összefüggések meg- 7 Hans-Georg GADAMER: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 35.