LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 31. évfolyam (2005)
2005 / 2. szám - MŰHELY - GYÖRÖK EDINA: Irodalomtörténet-írás revízió után
Győrök Edina mind az erre irányuló módszeres reflexió ugyanazon transzperszonális idealitás manifesztációja. Világos, hogy ez a gondolatmenet (és nyugodtan kijelenthetjük, hogy általában a nevezett szakadék bármely lehetséges áthidalása) nem elsősorban logikai szabályokon alapul. Mert mégiscsak képtelen argumentáció az, hogy feltesszük, „a" nem egyenlő „b"-vel (irodalom és történelem oppozíciója), de mindemellett feltételezünk egy olyan algoritmust is, amely ebből az „a" valamilyen módon mégis egyenlő„b"-vel (irodalom és történelem szintézise) konklúziót hozza ki. Annak ellenére, hogy Rüsen az elképzelését nem logikai úton határozta meg, még sincs híján argumentatív erőnek amiről beszél, hiszen értjük, s ami még ennél is fontosabb, teljes egészében a konszenzus és disszenzus akadémikus keretein belül marad. Rosen érvelésében nincsen semmi dilettáns vagy' botrányos, úgyis mondhatnánk, hogy' már annyira ésszerű, hogy' szinte unalmas. Az akadémikus meggyőző erő tehát nem a logikai helyességen múlik - ez önmagában is figyelemreméltó, bár nem új tapasztalat -, de akkor min? A választ már a pozitivizmus és a történeti iskola esetében is sejthettük: a trópusok és más retorikai eljárások áldásos közreműködésén. Ez a vélemény sem új, s éppen a történettudomány berkeiben egy utóbbi időben nagyon népszerűvé vált elgondolás alapját jelenti; ez az ún. „metaforikus fordulat", amely a tények objektivitása helyett azok nyelvi reprezentációjának mikéntjét helyezi a kutatás középpontjába. Mi ezen elméleti megfontolások bővebb tárgyalása helyett most mégis egy egészen konkrét példa vizsgálatának szentelnénk inkább figyelmünket. Rosen azt írja: kvázi-vallásos, metafizikai bizonyosság, hogy meghatározott racionális procedúrák által az emberi elme képes megalkotni a történelmet mint az események temporális lefutásában lévő emberi világ valóságszerkezetét. Első látásra ez nem éppen egy csillogó metaforákkal terhes szöveg, talán a „kvázi-vallásos" és az „emberi elme" szintagmák rejthetnek némi utalást a romantika zsenifelfogására. Figyeljük meg először is, hogy a vallásos/metafizikai és a racionális/elme fogalmak bár tradicionálisan filozófiai ellentéteket képeznek, itt mégis egyazon dologra vonatkoznak (bizonyosság): az ember képes megalkotni a történelmet. Nyilvánvaló, hogy itt nem arról a gyarló és öntudatlan sodródásról van szó, ami az egyes embert jellemzi a történelem viszonylatában. Ez a „képesség" szellemi, és a történelem mint egész lényegére irányul. Mi a történelem? Rosen szerint valóságszerkezet (azaz valami mélyebb, lényegibb dolog), az emberi világ egy meghatározott megjelenési módjának, időbeli kibontakozásának a valóságszerkezete. Az időbeli kibontakozás azonban egymás után bekövetkező események meglehetősen bőséges, véletlenszerű és kaotikus keletkezése. Az emberi elmének tehát nincs is olyan könnyű dolga, ha ebben a kaotikus eseményözönben észre akarja venni a lényeget; ténykedése persze bizonyos fokig ekkor is racionális marad (ami itt inkább korlátoltságot, a szokásos kognitív eszköztárhoz való görcsös ragasz ts Lásd Hayden WHITE munkáit, vagy a Narratívák sorozat negyedik kötetét (Narratívak 4. Szerk. Тномкл Beáta. Kijárat, Bp., 2000), vagy magyar szerzőtől: GYÁNI Gábor: Posztmodern kánon. Nemzeti, Bp., 2003.