LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 31. évfolyam (2005)
2005 / 3. szám - MŰHELY - ORBÁN JOLÁN: A dekonstruktív irodalomtörténet-írás lehetőségei és lehetetlenségei
A dekonstruktív irodalomtörténet-írás zárt, puszta játék, könyv, irodalom akkor ő maga is „jogosnak, szükségesnek, sőt sürgősnek" tartaná az új marxizmus és az újhistorizmus megjelenését.10 Arra is utal, hogy ha az elmélet nem is annyira új, de a stílus az, és a maga részéről őszintén kívánja, hogy a marxizmus és az újhistorizmus még jobban kibontakozzon, sőt nagyon boldog lenne, ha hozzájárulhatna ehhez. Ám problematikusnak tartja, hogy egy olyan „dekonstrukcionista posztstrukturalizmussal" szemben próbálják magukat megfogalmazni, amely nem más, mint „a dekonstrukció stabilizáló újrakisajátítása" vagy egy olyan „karikatúraszerű mítosz", melyet a marxisták és az újhistorikusok „önérdekből vagy félreértésből" találtak ki (vö. 90.). Harmadik lépésként azt az „alapvető félreértést" emeli ki, amely a marxisták, az új historikusok és a dekonstruktív posztstrukturalisták némelyikénél is megjelenik, és a dekonstrukciónak a történelemhez való viszonyát érinti. Derrida itt egyrészt azokra a vádakra utal, melyek az általa bevezetett szöveg fogalmát az „írott diskurzusra" szűkítik, a nyelv fogházát látják benne, és nem veszik figyelembe, hogy a dekonstrukció pontosan a logocentrizmus megkérdőjeleződésével kezdődik. A „durva" és „hosszú ideig fennmaradó" félreértések eloszlatása érdekében Derrida Dominick LaCapra Rethinking Intellectual History: Text, Context, Language (1983) című könyvének Fredrick Jameson- és Hayden White-olvasatára hivatkozik. Másrészt azokra a vádakra utal, melyek szerint „a dekonstrukció nem számol a történelem és a történetiség kérdésével".11 Derrida emlékeztet arra, hogy a dekonstrukciót már indulásának pillanatában a történelem kérdésének vizsgálata „motiválta", „hozta mozgásba", arra is, hogy a dekonstrukció már ekkor, azaz még mielőtt ezt a nevet kapta volna, „kettős gesztusként" működött, azaz radikalizálta az adott szerzők, így a korai időszakban Husserl, majd a későbbiekben Hegel, Marx és Heidegger „historizmus kritikáját", még akkor is, ha ez a vizsgálódás a történelem fogalmának, és az adott szerzők történelemfelfogásának „destabilizálásához" vezetett. (92.) Derrida figyelmeztet arra is, hogy a Post-Structuralism and the Qiiestion of History előszavában Bennington és Young kiemeli, hogy a strukturalizmus és posztstrukturalizmus között épp az az egyik leglényegesebb különbség, hogy „a posztstrukturalizmus újra bevezeti a történelmet a strukturalizmusba (vagy még pontosabban, rámutat arra, hogy a történelem hatásait redukálták), ugyanakkor kérdéseket is intéz a történelem fogalmához, mint olyanhoz".12 Derrida maga hangsúlyozza, hogy ez az „alapvető különbség" az új kritika és a dekonstrukció között is, „a dekonstrukció nem elégszik meg a szövegek tüzetes olvasatával", hanem „mindig elmozdítja a határokat, a szövegek kereteit, mindazt, ami immanenciájukat tartósí- 10 DERRIDA különbséget tesz a marxizmus és az újhistorizmus között: a marxizmus elmélet, az újhistorizmus pedig elmélet ellenes (against theory) voltát hangoztatja. Vö. in D. CAROLE (ed): i. m. 90. 11 Dominick LACAERA: Rethinking Intellectual History: Text, Context, language. Cornell Univerity Press, Ithaca, 1983. Magyarul megjelent a könyv Rethinking Intellectual History oncl Reading fejezete (23-69.). „A gondolkodástörténet újraértelmezése és a szövegolvasás." In KISANTAI, Tamás (szerk.): Tudomány és művészet között. LHarmattan-Atelier, Budapest, 2003. 169-209. Fordította HUES Sándor. 12 Derek ARI RINGE-Ceoffrey BENNiNtrroN-Robert YOUNG (eds.): Post-Structuralism and the Question of History. 2.