LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 37. évfolyam (2011)
2011 / 1. szám - SZEMLE - KIS BÉLA: Mi a történelem? - Kisantal Tamás (szerk): Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem
Kis Béla mások vizsgálatához, hiszen azokat „a művek, a reprezentációk és a gyakorlatok megértése" (54.) mentén elemzi. Dániel S. Milo tanulmányában arra a kettős viszonyra reflektál, mely a történettudomány pozícióját jellemzi, amennyiben önmagát a tudomány (a történelem kutatása) és a művészet (a történelem elbeszélése) közé helyezi el. A szerző írásában azt vizsgálja, hogy a kísérletezés - mint a modern tudományok fontos ismérve, s amely a huszadik században már a művészet területén is megjelent - mennyiben lehet a történettudomány eszköze? A gondolat hátterében az a meglátás áll, hogy a „rekonstruáló történelemkutatás utópiájának" elutasításával a vizsgálat középpontjában már nem a történelmi alany, hanem a történész áll. Milo amellett érvel, hogy fel kéne már vállalni a történelemtudomány „paradox" lényegét, vagyis hogy a történész mindenkor egy már elérhetetlen múlt megismerésére vállalkozik - s ezt a felismerést felhasználva tudatosan felvállalni a kívülálló pozícióját. Vagyis a múltra valóban mint ismeretlen területre kell tekinteni (a formalistáktól kölcsönzött elidegenítés fogalom segítségével), ahol úgy fogjuk fel automatizálódott történelmi ismereteinket (nagy francia forradalom, „a középkor alkonya" stb.), mint amelyek nem tények, hanem csupán logikai konstrukciók. A kísérleti történelemkutatás a múltat nem mint feltétlen szükségszerűt, hanem mint lehetségest értelmezi. Ennek megfelelően a történész feladata „meghatározni, mi a lehetetlen az adott történelmi pillanatban, leírni az átmenetet, ahogy a lehetőségekből valóság lesz, nyomon követni a folyamatot, ahogy a lehetőségeket újraírják a megtörténtek tükrében" (69.). Jól látható itt, hogy a múlt a kísérletezés olyan játékos terepeként szolgál, ahol az ismeretlen, a hiány vagy akár az anakronizmus is értékes módszerként működhet. Milo tanulmánya ugyanakkor arra a problémára is felhívja a figyelmet, hogy még ha elfogadjuk is a történész (megkerülhetetlen) mindenkori önkényes választásainak létét, vajon a kísérleti kutatások terén hol lehet meghúzni ennek az önkényességnek határát? Hol van az a pont, ahol a történész hajlandó és képes megálljt parancsolni önmagának? A kötet elméleti, az új kultúrtörténet kialakulását és jellemzőit bemutató tanulmányai - melyek éppen ezért meglehetősen szárazak, különösen az utolsó Biernackiszöveg-után már izgalmasabb „esettanulmányok" következnek, melyek az irányzat kutatási területeinek sokszínűségét villantják fel. Ebben a második blokkban elsősorban fogalmak, illetve módszertanok történeti változásait feltáró és elemző szövegek találhatók. Itt többek között olyan, Magyarországon is jól ismert szerzők írásai olvashatók, mint például Stephen Greenblatt, Aleida Assmann vagy Carlo Ginzburg. Ezek az írások a kultúra területéről vett fogalmak történeti változásaiban mutatják fel a társadalom rajzát, hisz felfogásukban e kettő szoros kölcsönhatásban, szimbiózisban áll. Rögtön az első tanulmány például az irodalom(történet) jelentésváltozásait járja körül. Stephen Greenblatt, az újhistorizmus egyik jeles képviselője szerint az irodalom fogalma ugyanis az intézményesített struktúrákkal A narratív történetelmélet és az újhistorizmus különbségeit lásd SZF.I.PÁl. Lívia: A történelem jövője: bevezetés egy nem hagyományos történetírás (unconventional history) elméletébe. Aetas 2007/1.