LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 37. évfolyam (2011)
2011 / 1. szám - SZEMLE - KIS BÉLA: Mi a történelem? - Kisantal Tamás (szerk): Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem
Kisantal Tamás (szerk.): Narratívák a. nak egymáshoz, hogy az elméleti írásokban felvetett problémák a későbbi tanulmányokban már elemzendő témaként jelennek meg, így a kötet a teoretikus szövegek mellett az elmélet gyakorlati alkalmazhatóságaira is példákat nyújt. Az új kultúrtörténet narratív „gyökereire" Thomas Cohen szövege nyújt világos példát a könyvben. Cohen ugyanis írásában teljesen nyíltan a történészi ábrázolás, a reprezentáció problémáját járja körül. Arra keresi a választ, hogy - jelen esetben egy 16. századi féltékenységi gyilkosság kapcsán egy történésznek milyen lehetőségei vannak arra, hogy a már megismert történetet előadja. A szerző teljes egészében az ábrázolás módját, a reprezentáció kérdését tárgyalja. A tanulmány sok tekintetben a Hayden White által bevezetett cselekményesítés kérdését vizsgálja, vagyis a történész azon választási lehetőségét, hogy az eseményeket milyen szerkezeti formába önti. Cohen a példának választott gyilkosságot többek között egy drámai, illetve egy tündérmesei szerkezetbe is beilleszthetőnek véli; ezeknek a narratív szerkezeteknek pedig azért van jelentőségük, mert művészi formájukban hordozzák az értelmezés aktusát. Az események és a nyilvánvaló művészi forma, a szerkezet adta kontraszt teszi világossá a történész szükséges távolságát a leírtaktól. Cohen szövege tehát egyben a történészi szerep megváltozását is világosan megmutatja, amennyiben a szerző nem akarja elrejteni magát (a tények, illetve egy személytelen, mindentudó hang mögé), hanem nyíltan, személyesen megjelenik az írásban, és így értekezik tárgyáról. A személyes hang (és persze a narratív szerkezet megjelölése) így többek között arra is felhívhatja a figyelmet, hogy ez az elbeszélés csak egyik lehetséges interpretációja az eseményeknek, egyfajta múltértelmezés és nem maga a múlt. A Narratívák 8. kötetében az első, elméleti blokkban három tanulmány olvasható. Ezek az írások (Roger Chartier, Daniel S. Milo és Richard Biernacki munkái) felvázolják azokat az okokat, melyek a történettudományi változásokat előidézték, és amelyek oda vezettek, hogy olyan új megközelítési és értelmezési módok jelenhettek/jelentek meg, mint például az új kultúrtörténet. Chartier szerint például a történészek elfordultak a globális-totális történelem eszméjétől, a kutatások területi meghatározottságától, illetve a társadalmi jelenségek központi szerepétől, s helyettük (vagy pontosabban: mellettük) a nyelvet, illetve a kultúra területét tették meg valós alapnak. Erre egy példa az, ahogyan tanulmányában a (történelmi) szövegekhez viszonyul: kutatásainak középpontjában nem a szövegek tartalmi elemzése és hitelességük megállapítása áll, hanem befogadásuk történeti változásai. Úgy véli: „a szöveg olvasása (vagy hallgatása) közben megvalósuló jelentésalkotás történelmileg meghatározott folyamat, melynek egyes formái hely, idő és adott közösség függvényében változnak" (41.), és így „egy bizonyos szöveg különféle és folyamatosan változó jelentései lényegében azoktól a formáktól függnek, melyekben eljutnak az olvasókhoz (vagy a hallgatókhoz)". (41.) Ez a történész számára nem csupán azzal a következménnyel jár, hogy felismeri a forma jelentésalakító erejét, hanem kutatásaiban kulcsfontosságú szereppel bír az elsajátítás fogalma. Az a felismerés, hogy a megismerés nem választható el a szöveg materiális hordozóitól, nemcsak a kutatás témáját jelöli ki (az olvasási szokások feltérképezése), de egy egészen újfajta megközelítést eredményez a társadalmi folyam