LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 40. évfolyam (2014)
2014 / 1. szám
36 Jeney Éva lizmust s a valóságreferenciát, melyet a 20. században végül az elmélet megkérdőjelezett. Mára beláthatóvá vált, hogy a történelmi forrásként kezelt múltbeli valóság és a róla szóló történetírói elbeszélés között a tudományos fantázia közvetít.17 „Az »objektivitás« körüli vita olyankor lángol fel igazán, amikor egy adott »tény« bekerül a történeti ítéletalkotás kontextusába. (...) Egy történet sohasem azonos a róla tanúskodó forrással. (...) Ami egy történetet történetté tesz, az nem vezethető le maradéktalanul a forrásokból: a lehetséges történetek elméletére van szükség ahhoz, hogy a forrásokat egyáltalán szóra bírjuk.”18 A lehetséges és a valóságos ily módon újra közel került egymáshoz - amint a 18. század végéig, de már akár Arisztotelésznél, aki a komédiát és a tragédiát hasonlítva össze egymással arra a következtetésre jutott, hogy a megtörtént dolgok ismérvei a lehetséges dolgoknak. A történet a komédiában a valószínűség, a tragédiában viszont a hihetőség alapján szövődik, miután „ami nem történt meg, arról még nem hisszük, hogy lehetséges, míg viszont a megtörtént dolgok nyilvánvalóan lehetségesek, hiszen nem történhettek volna meg, ha lehetetlenek lettek volna”.19 Az elméletnek ez a vargabetűje a Fekete kolostor fogadtatástörténetével szépen illusztrálható is volna. Úgy látszik, mintha napjainkra térben mégis kettévált volna a recepció. Míg az anyanyelvi befogadás, még ha a referenciális olvasat igézetében is, de kiindulásában majd mindig irodalmi alkotásként kezeli a művet, addig a „feljegyzéseket” ihlető közegben, konkrétan: Franciaországban ma már elsősorban történészek olvassák és dokumentumként olvassák, levéltári anyagok társaságában. Az első világháborús civil internálótáborok egyik 20 fő és hiteles forrásaként kezelik, érdekesen tovább árnyalva ily módon a történetírás retorizáltságának, a történelmi szöveg mint irodalmi műalkotásnak tételét, ugyanis egy természeténél fogva retorizált, irodalmi műalkotásra mint forrásra, mint történelmi adattárra hivatkoznak. Babits emlékiratnak mondta, Kuncz monográfusa a fogság memoárját látja benne, Nicolae Balota egy társadalom regényes kismonográfiáját, van, aki tényregényt emleget (Grendel Lajos) vagy éppen konfesszionális határhelyzetregényt (Balázs Imre József). Az értelmezőket nyugtalanító kettősség már a mű legelső méltatásaiban megfogalmazódott. A nyitányt, amely egyszersmind bevált jóslatnak bizonyult, talán Kosztolányi fogalmazta meg a legpontosabban: „Egyesek hadinaplónak fogják nevezni ezt a könyvet, mások emlékiratnak” - írja. „Nyersanyaga az, ami megtörtént, durva, vaskos s mint minden nagy mű nyersanyaga, fölöttébb hasonlít a ponyvához. (...) Valóban költészet, alkotás ez a munka. Regény is abban az ősi értelemben, hogy kalandos, regényes történetet ad elő.”21 „Mi is ez a könyv? Regény? Alcíme: Feljegyzések a francia internáltságból. Min- 17 Elsősorban Hayden White, Reinhart Koselleck és Paul Ricceur munkái nyomán. 18 Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Budapest, 2003. 234., 235, 236. 19 Arisztotelész: Poétika. Fordította Ritoók Zsigmond. PannonKlett Kiadó, Budapest, 1997. 47. 20 A másik a mifelénk inkább költészetéről ismert Edward Cummings könyve: Ennorme chambrée. C. Bourgeois, Paris, 1979. (The Enormous Room. Born and Liveright, New York, 1922.) Cummings a Norton-Harres Ambulance Corp önkénteseként került Franciaországba, ahol kémkedés gyanújával La Ferté-Macé fogolytáborába szállították három hónapra. 21 Kosztolányi Dezső: Fekete kolostor. Kuncz Aladárról és könyvéről. Nyugat 1931. I. 819-823.