LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 42. évfolyam (2016)
2016 / 4. szám
390 Jeney Éva A könyv tehát az ember kognitív képességeit, az elbeszélés (recit) és a mesemondás (storytelling) különbségét, a fikcióra vonatkozó monista és dualista elképzeléseket, a szövegvilágoktól minden igazságérzéket megvonó pánfikcionalizmust, a fikció és a történelem, illetve valóság kapcsolatát általában, a hiedelmek szerepét, a lehetséges világok elméletét, az azonosulás jelenségét, az empátiát—amelyen Lavocat szerint fikcióhoz való viszonyunk alapul a jog által meghatározott korlátozásokat elemzi. Kicsit sok mindent, legalábbis többet, mint amennyire manapság irodalomelméleti berkekben vállalkozni szokás. Csaknem hatszáz oldalon, különböző tudományterületekről származó elméletekkel megtámogatott érvelések és számtalan példával alátámasztott elemzés bizonyítja annak a tételnek az érvényességét, amellyel a józan ész általában együtt él, mely szerint különbség van például a macska és Lewis Carroll vigyorgó Cheshire Catje között. Miért is van ekkora apparátusra és ennyi elemzésre szükség ennek a határnak az állításához? Kétségtelen, hogy bő félévszázada, nagyjából az 1970-es évektől errefelé, a nyelvi fordulattól kezdve mind a filozófiai, mind az irodalomelméleti szakirodalomban teret hódított az az elképzelés, amely nemcsak az irodalmi szövegeket, hanem a történeti elbeszéléseket vagy éppen a politikai megnyilatkozásokat és kampányokat is a fikció területére utalja. Nem függetlenül ettől a jelenségtől, az autofikció és a dokumentumfikció már elnevezésében is hordozza, hogy a határ elmosódott. Lavocat ezt a következtetést vonja le azokból az aprólékos elemzésekből, amelyeket Roland Barthes-, Julia Kristeva-, Jacques Lacan-, Philippe Sellers-, Paul Ricoeur- és Hayden White-szövegeken hajt végre. Márpedig konkrét és fogalmi határra, társadalmi, morális és jogi szempontból egyaránt szükség van, állítja a szerző, különben bajban vagyunk, hiszen az értelmezés létjogosultsága és tekintélye forog kockán. Nem beszélve arról, hogy például a holokausztirodalom egyenesen kötelez a valóság és a mese megkülönböztetésére, meg kell húzni a határvonalat aközött, ami a fikció területére tartozik, és aközött, ami nem. A fikciónak kultúrája van. Nagyjából az 1980-as évektől nyilvánvalóvá vált az is, hogy a nagy történelmi traumákkal kapcsolatban nem tartható fenn az a tézis, hogy a tények ne léteznének. Ezzel kapcsolatban a fikció határát viszonylagosnak mondó Ricceur, White és Weyne is újragondolta az álláspontját. De mi biztosíthatja a határt? francoise Lavocat mindenekelőtt a kognitív pszichológiához fordul, amely azt bizonyítja, hogy a valóság és a képzelet megkülönböztetésének képessége már kora gyermekkorban kifejlődik. Neurobiológiai vizsgálatok bizonyították azt, hogy az agynak a „vacsora Obamával” vagy „vacsora Hamupipőkével” típusú forgatókönyv elképzelésekor azonos, de egyúttal eltérő területei is működésbe lépnek. Előbbi esetben az epizodikus emlékezet, utóbbiban tudásunk alapja, a könnyen hozzáférhető szemantikus emlékezet indul be, éppúgy, mint a művek befogadásakor. A kognitív ismérv mégsem elégséges, részint, mert a fogalmak határozatlanok, részint, mert úgy látszik, vannak olyan kultúrák is, amelyek nem ismerik a fikciót. Ausztrál őslakosok