LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, 2019 (45. évfolyam, 1-4. szám)
2019 / 1. szám
A MŰFAJFOGALOM ÚJRAÉRTÉSÉNEK ESÉLYEI... 117 idézi Hayden White-ot, „tisztán nyelvi alkotásként történetírói művek és regények nem különböztethetők meg egymástól” (67). Épp ebben a vonatkozásban cseng össze a tanulmány néhány megállapítása Z. Varga Zoltán dolgozatával a traumatikus történelmi múlt elbeszélhetőségéről. Z. Varga a holokausztirodalom három regényét állítja egymás mellé: Georges Perec W, avagy a gyermekkor emlékezete, Patrick Modiano Dora Bruder, valamint Márton László Árnyas főutca című műveit. A három mű az irodalmi fikció és a történelmi elbeszélés határmezsgyéjén elhelyezkedő három műfajt exponál: az önéletírást, az életrajzot és a történetírást. Ezekben a művekben az írásra hárul annak az „új nyelv- és irodalmi készletnek” a megalkotása is, amely révén a krízisbe került reprezentációs nyelv leváltható. A holokauszt-esemény ugyanis nem a tények pontos felidézése révén válhat jelenvalóvá: a fikcionális elbeszélés (kitalált cselekmény) és a nyelvi megformáltságra helyezett figyelem (vagyis az irodalmi eljárások) közelebb visznek az esemény igazságigényének a feltárásához, mint a dokumentarista történeti feljegyzések. Fontos, elsősorban történeti poétikai szempontra hívja fel a figyelmet a történelmi elbeszéléssel kapcsolatban Mezősi Miklós, aki a görög történetírásnak az irodalmi műfajok fejlődésében betöltött szerepére kíván rámutatni írásában (Musiké, logos és a démon). Hangsúlyozza, hogy „a történetírással születik meg nemcsak a próza, hanem a modern értelemben vett »irodalom« is. Az orális beállítottságú irodalom ugyanis a történetírás megjelenésével vált írott és olvasott irodalommá” (274). A dolgozatban Thukydides történetírását abból a szempontból elemzi, hogy az attikai tragédia mely jegyeit és fogalmait alkalmazza a szerző a történetírásra. Ezzel a történetírás és a fiktív elbeszélés diskurzusának közös szemantikai-poétikai jegyeire is rámutat. S végül távolabbi példa, de talán nem önkényes ebbe a problémakörbe kapcsolni „a migránslét textualizálódásának műfaji kérdéseit”, melyekről Földes Györgyi ír dolgozatában Földes Jolán és Ágota Kristóf regényei kapcsán (Transznacionalizmus, határátlépés és műfajiság. Földes Jolán és Ágota Kristóf). A tanulmány egyebek közt arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a migránstapasztalat általában memoár, az autobiográfia és az útleírás - tipikusan a határátlépésre épülő - műfajában szokott megjelenni, a két szerző művei elsősorban fikciók (399). Az úgynevezett emigránsregény ugyanakkor magának a regény műfajának egy sajátos vonását emeli ki. Földes - Edward Said megállapításaira hivatkozva - Lukácsot idézi, aki a regényt „a transzcendentális otthontalanság” műfajaként határozta meg. Úgy tűnik, mintha a regény, az otthontalanság par excellence műfaja, kifejezetten kedvezne a száműzetés és az emigránstapasztalat fiktív szöveggé formálásának. A határátlépés azonban nemcsak a tematikában mutatkozik meg, hanem a szöveg formai jegyeiben is: „A trilógiában a szöveg és a narráció szintjén is folyamatos határátlépéseknek vagyunk tanúi [...] a keret mozgásai a történetet illetően is mozgásokat (csúszásokat) idéznek elő, és bizonytalanná teszik az identitást” (405).