Labdarúgás, 1959. január-december (5. évfolyam, 1-12. szám)
1959. augusztus / 8. szám
Négyszemközt egy olimpiai kerettaggal a Lali fiam, ugorj már el ide a közelbe s szedj egy kis füvet a tyúkoknak. A Lali-gyerek néhány méterrel még távolabb „ugrott”, a közeli Kispest-pályáig. Ahol véletlenül éppen a KAC kölyökcsapata tartott edzést. Néhány szorgalmas ifjonc a kétkapus edzés után még kapura rugdalt egy kicsit. Közben a kapus is lement a pályáról s a 13 éves Lali — a csatárok bíztatására — beállt védeni a kapuba. Mivel nyár eleje volt, ledobta a kiskabátját, nadrágján megigazította a szíjat, a markába köpött (elnézést kérek a kifejezésért de istenbizony ezt tette)s beállt a kapuba. A csatárok — akadt köztük egy-két ifi is — egymásra kacsintottak, nem szóltak, csak a szemük mondta: — No, ezt az ürgét hamar kilőjük a kapuból. Mi tagadás, akkoriban még elég vékony fickó volt a Lali. Az első 3—4 lövés vagy mellé szállt, vagy éppen a kapus kezébe ment. Azután a jobbkötő nem túl erős, de pompásan helyezett lövést küldött a jobb sarok felé. A kapus dobta magát, nagyszerűen nyúlt ki, s biztos kézzel húzta magához a labdát. A következő pillanatban a bal alsó sarokra tartó erős lövést öklözte ki vetődve. Vagy negyedórát „izzasztottak” a srácok. Persze, közben egy-egy lövés a hálóba is vágódott, de a labdák zömét kivédte a fiú, akit most már egyáltalán nem az ürge jelzővel aposztrofáltak a többiek. Vége volt az edzésnek, s ekkor odament hozzá egy bácsi. — Mondd, fiam, futballozol te csapatban? — kérdezte tőle. — Hogyne, az utcánk csapatában. Rongylabdával játszunk. — Nem úgy értem. Le vagy igazolva sportkörhöz? — Nem én, bácsi kérem. — Aztán, mondd csak, volna kedved idejönni hozzánk? —• Semmi mást nem szeretnék jobban, mint azt. — Én, Nemes-Nekadoma József vagyok. Most menj be az öltözőbe, ültetve a fürdőszobába, mosakodj meg, aztán majd beszélgetünk. Hogy is hívnak tulajdonképpen? — Faragó Lajos a nevem. Hát körülbelül így indult el Faragó Lajos labdarúgó pályafutása, 1945-ben, 13 éves korában. Tehetséges gyerek volt, dehát fiatal még. Arról álmodozott, hogy egyszer majd az ificsapatba is bekerül. Bekerült, persze hogy bekerült, s nem is akármilyen volt ám a kispestiek ifjúsági együttese. Bárfi, Szovják, Dombai és még jónéhány tehetséges focista rúgta itt a labdát, igen ügyesen, nagyon eredményesen. S ahogy lassan múltak az évek, az ifik közül páran már kezdtek „belenőni” az első csapat — akkor már Honvéd — tartalékegyüttesébe. S később, a helsinki olimpia idején a Honvéd vegyes csapata Csehszlovákiában portyázott. Faragót tartaléknak vitték el. — Ez is nagyszerű dolog — gondolta magában. — Külföldi portya, utazás, idegen városok, neves csehszlovák csapatok. Az ATK elleni mérkőzésben Garamvölgyi megsérült, Faragó állt be a helyére. A 20 perc táján az egyik csehszlovák csatár lába elé vetődött, s a lendülő láb bizony eltalálta a bal kézfejét. Iszonyatosan fájt, de sérülését és fájdalmát eltitkolva, tovább védett. És ragyogóan védett. És a csapat — 2 :1-es ATK-vezetés után — 2 :2-re végzett. A csehszlovák vezetők egymástól és a Honvéd edzőjétől kérdezték a mérkőzés után: — Ki ez a Faragó? Még nem is hallottuk a nevét, pedig ragyogó képességű kapus. Az akkor már nagyszerű fizikumú Lajos szerényen mosolygott magában és így gondolkozott: —■ Az apám is jónevű kapus volt Kispesten, miért ne lehetnék én is. Csak ne lenne ilyen balszerencsém ezzel a töréssel... A sérülése aránylag hamar rendbejött, de a balszerencse azután sem hagyta el. Később, amikor már állandó tagja volt a Honvéd első csapatának, a Vasas elleni mérkőzés első félidejében elég súlyos vállsérülést szenvedett. Legyűrte a fájdalmakat — nagyon tudott magán uralkodni — végig védett — szinte káprázatosan, 2 :1-re nyertek, s némely babonás szurkolók azt mondották: azért, mert Faragó sérülten védett. Ez így természetesen nem állta meg a helyét, de tény, hogy amikor jóval később, a soron következő Vasas— Honvéd mérkőzésre került sor, Baráti Lajos, a piros-kékek népszerű edzője megkérdezte Faragótól: — Mondja, Lajoskám, teljesen rendben van? — Hát persze, Lajos bácsi. — No, akkor nyugodt vagyok, nem veszthetünk. (A „kabala” se jobbra, se balra nem vált be. Döntetlenül végződött a mérkőzés.) Azután 1954 telén elérkezett az első válogatottság feje A tartalékságig néhányszor már elvitte, Glasgowban pedig elsőízben ölthette magára a címeres mezt. — Hej, ha a környékbeli srácok láthatnák ezt a mérkőzést, milyen jó lenne — sóhajtozott. Igen, a kispesti grundok és az utcabeli srácok jutottak az eszébe. De aztán az is eszébe ötlött, hogy ez már nem a srácok ügye, ez a mérkőzés már két ország válogatott csapatának vetélkedése. Itt nem rongylabda van, és nem kabátokból készültek a kapuk és nem négyen nézik a meccset, hanem száznegyvenezren. És a kispesti grundok egykori kapusa a szigetországban is megállta a helyét. Ahogy erre a mérkőzésre visszaemlékezik, ezt mondja: — Két percig szurkoltam. Amikor először fogtam a labdát, már elmúlt a lámpalázam. S ahogy elnéztem az előttem játszó Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik és Zakariás játékát, arra gondoltam: ezt a mérkőzést nem veszthetjük el. Győztünk 4 :2-re, s azóta Faragó Lajos még hatszor szerepelt a nagyválogatottban. Azért nem többször, mert ötvenhét novemberében ismét megsérült, s csak a múlt év novemberében jött rendbe. No és aztán azért sem, mert egy-két kapusunk nagyon feljavult, megkezdődött a versengés, Grosics pedig újból formába jött és bebizonyította, hogy ma is ő a legjobb magyar kapuvédő. — Nincs vita! — erősíti meg a véleményemet igen határozottan. — Gyuszi a vonalon is extraklasszis, kifutni pedig az európai kapusok közül is kevesen tudnak úgy, mint ő. Közte és a többi magyar kapus között, beleszámítva természetesen saját magamat is, elég nagy a különbség. Pedig nagyon tehetséges kapusaink vannak. Sort kerítünk a további beszélgetésben az olimpiára, a válogatott csapat idei és jövő évi feladataira. — Az őszi idényben nagy feladatok várnak a válogatottra — magyarázza Faragó. — Ezzel nem mondok újat, mindannyian tudjuk. Lehet, hogy nem mindenki ért velem egyet, de ugyanazt mondom, amit Baráti Lajos bácsi: a megfiatalított magyar válogatott rendelkezik olyan képességekkel, hogy idehaza Európa bármelyik nemzeti tizenegyét legyőzze. No igen, az őszi idény meccsein az „öregek” is játszhatnak: Grosics, Sipos, Sárosi, Kotász, Sándor, meg a többiek. De az olimpián — mint tudjuk — nem szerepelhet a „svédországi 22”. Az olimpiai csapatnak viszont addig is kell válogatott mérkőzéseket játszania, össze kell szokniuk a játékosoknak, nemzetközi rutinra van szükségük.