Labdarúgás, 1965. január-december (11. évfolyam, 1-12. szám)
1965. május / 5. szám
vára! Ezzel eldőlt a mérkőzés sorsa. Az eredmény már nem változik. Az olaszok megvédték 1934-ben kivívott világbajnoki címüket! Az ünnepélyes eredményhirdetés alkalmával Meazza a francia köztársasági elnök Lebrun kezéből vette át az aranyserleget. Az előző VB-k döntőin tapasztalt és az ünnepélyesség kimért hangulatán messze túláradó örvendezés azonban elmaradt Párizsban. Ez érthető volt. Most történt ugyanis először, hogy a „végső győzelmet nem a rendező "ország csapata szerezte meg... A temperamentumos és hálás olasz közönség azonban otthon mindent bőven kipótolt. Leírhatatlan ünneplés fogadta a diadalmasan hazatérő olasz válogatottat, amely hazai győzelmét négy év után idegen földön is meg tudta ismételni. Az olasz csapat rendkívül tehetséges fiatalok és néhány tapasztalt „öreg” szerencsés keveréke volt. Megbízható védelemmel rendelkezett, de támadósora is olyan átütőerővel bírt, amellyel fellülmúlta vetélytársait. Ezek a körülmények méltán emelték az olasz gárdát a III. VB egész mezőnye fölé. A döntő általános vélemény szerint gyönyörű és sportszerű játékot hozott. A küzdelem azonban jóval kisebb volt, mint az első két világbajnokság döntőiben. Míg ugyanis az olaszok kitűnően és maradéktalan taktikai fegyelmezettséggel játszották az akkor legkorszerűbb WM rendszert, addig a magyarok a technikás „szabadfutball” szépségei mellett annak elavultságát és eredménytelenségét is felvonultatták. A kitűnő olasz szövetségi kapitály, Vittorio Pozzo (jelenleg is a magyar labdarúgás nagy barátja!) nagyszerű szakmai munkáját dicsérte, hogy fiai a döntőre érték el csúcsformájukat. A magyarok viszont ezen a mérkőzésen a szokottnál halványabban, erőtlenebből játszottak. Ennek ellenére a 2. helyezés nagy siker, tiszteletet érdemlő derekas helytállás eredménye volt. A döntő után mégis nagy lehangoltság lett úrrá a párizsi maroknyi magyar táborban és itthon szerte az országban egyaránt. Pedig a VB előtt mindenki „látatlanban” elfogadta volna a világbajnoki ezüstérmeket... Érdekes fényt vet a magyar játékosok hangulatára, az olaszok elleni közel másfél évtizedes nyeretlenségi sorozatból fakadó, mondhatni kisebbségi érzésére az a döntő utáni nyilatkozat, amelyet Szabó, Polgár és Sas egymástól függetlenül, mégis egybehangzóan adott: „Ezeket mi sohasem győzzük le!...” A döntőben mellőzött Korányi és Toldi nem volt hajlandó nyilatkozni, mondván: ha őszintén elmondanák véleményüket, azért súlyos büntetést kapnának ... Vitathatatlan, hogy a magyar együttes összeállítása nem bizonyult szerencsésnek. Mégis több, mint negyedszázad távlatából tárgyilagosan meg kell állapítanunk: a döntő napján a kitűnően játszó, csúcsformáját nyújtó olasz együttessel szemben más összeállításban sem lettek volna győzelmi esélyeink! Szereplésünk ezen a VB-n így is feltétlenül sikeres volt, az ott elért eredmények jelentősen emelték labdarúgásunk nemzetközi tekintélyét! A 3. helyért Brazília és Svédország a döntő napján Bordeauxban mérkőzött egymással. Némi meglepetésre a svédek jutottak 2:0-ás vezetéshez. Még a félidőben is az ő 2:1-es előnyükkel tértek pihenőre a csapatok. Szünet után azonban az újra csatasorba állt Leonidas vezérletével ellenállhatatlan brazil rohamok következtek, amelynek eredménye 3 gólban jelentkezett. A 4:2-s végeredmény a dél-amerikai csapatnak juttatta — teljesen megérdemelten — a világbajnokság bronzérmeit. Az európai sportsajtó szinte egyöntetűen állapította meg a brazilokról, hogy technikailag magasan a mezőny fölé nőttek. A fegyelmezettség és tervszerű csapatjáték azonban akkor még nem volt erős oldaluk... A III. VB végső sorrendje tehát így alakult: 1. Olaszország, 2. Magyarország, 3. Brazília, 4. Svédország. A világbajnokság gólkirálya a brazil Leonidas lett 8 góllal. Utána ez volt a legeredményesebb csatárok rangsora: Piola (olasz), Sárosi dr. és Zsengellér (magyar) 5—5 gól; Colaussi (olasz), Wetterström (svéd) és Willimowski (lengyel) 4—4 gól. A franciaországi VB során számos kitűnő teljesítmény akadt egyénileg is. A világbajnoki torna két legjobb csapatának összeállítása azért okozott gondot, mert a kiváló, játékosok közül néhányat (pl. az olasz Ferrari, a svájci Abegglen stb.) valóban fájó szívvel hagytunk ki az együttesekből. Végül így „válogattunk”. „A” csapat: Olivieri (O) — Minelli (SC), Rava (O) — Szalay (M), Andreolo (O), Kopecky (CS) — Biavati, Meazza (mindkettő O), Leonidas, Peracio (mindkettő B), Brustad (N). „B” csapat: Planicka (CS) — Feni (O), Bíró (M) — Bastien (F), Turay (M), Alfonsinho (B) — Wetterström (SD), Romeu (B), Piola (O), Willimowski (L) Colaussi (O). (Rövidítések: B — Brazília, CS — Csehszlovákia, F — Franciaország, L — Lengyelország, M — Magyarország, N — Norvégia, O — Olaszország, SC — Svájc, SD — Svédország.) Világjáró körútunk franciaországi állomásán — hála csapatunk kitűnő szereplésének — az előzőknél huzamosabb időt töltöttünk. Ez igen örvendetes volt számunkra! A következő világbajnokság küzdelmeinek nyitányára azonban csak megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel teli évek után kerülhetett sor. A második világháború vérzivatara miatt 12 évi szünet után, 1950-ben gyülekezhettek ismét össze nemes, baráti vetélkedésre a világ legjobb labdarúgói. A IV. VB drámai fordulatokban bővelkedő eseményeinek leszünk tanúi társasutazásunk újabb, távoli állomáshelyén, Brazíliában. Következik: Dráma Rióban (1950). Antal Zoltán tr Érdekes változások a szovjet labdarúgó-bajnokságban A most elkezdődött 1965. évi szovjet labdarúgó-bajnokság sok változást hozott. Ezúttal először engedték meg azt, hogy a 17 éves játékosok is szerepelhessenek az első csapatokban. Korábban ezt főleg azért tiltották meg, mert a 17 évesek a háború alatt, illetőleg a háborút követő első években születtek, amikor a táplálkozásuk nem lehetett megfelelő. A mérkőzéseken változatlanul két játékost lehet cserélni. Még pedig a kapust továbbra és minden megszorítás nélkül, de mezőnyjátékosnak csak olyan játékos jöhet be, aki előzőleg legalább egy félidőt a tartalék csapatban már játszott. A Torpedo Moszkva csapatában helyt kapott az eddig eltiltás alatt volt Sztrelcov. Az 1954-ben, 18 éves korában nagyszerűen rajtolt játékos rossz útra tévedt, bár már korábban megbocsájtottak neki, az első csapatban azonban még nem játszhatott. Most Sztrelcovval együtt a Torpedo elvesztette az első mérkőzését. A rajt tehát nem a legjobban sikerült. A további mérkőzéseken viszont Sztrelcov már ízelítőt adott régi tudásából, s egyes külföldi folyóiratok már, arról írnak, hogy esetleg a válogatottban is találkozhatunk majd vele. 15