Labdarúgás, 1971. január-december (17. évfolyam, 1-12. szám)
1971. január / 1. szám
Mikor Magyarországot még az „aranycsapat” korában sokan „Futbólia” névvel idézték, általában megteltek a nézőterek a nagyobb jelentőségű mérkőzéseken. Nem egyszer az is előfordult, hogy sokszorosan túljegyezték a kiadható jegyek számát, s csak az igénylők kisebb tömegének jutott hely. Persze, akkor még nem volt tévé. Az is igaz viszont, hogy nem lehet mindent a tévé nyakába varrni, mert azóta is többször volt óriási közönség. Tény, hogy olyan kevés jegyváltó a felszabadulás óta egyik idényben sem akadt, mint az elmúlt ősziben. Sok emberrel beszélgettünk a fővárosban is, meg vidéken jártunkban is, az ország minden táján. A személyes érintkezésből, a levelekből, s a hozzánk érkező egyéb hírekből két következtetést kell és lehet levonni: a tévéközvetítések természetesen nem használnak a látogatottságnak — ez az első következtetés, tévé ide, tévé oda, sokkal több lenne a néző, ha magasabb lenne a mérkőzések színvonala — ez a második következtetés, s ez az elfogadhatóbb. Az első következtetés levonása nehezebb volt, mert ekörül sok vita és nézetkülönbség is előfordult. Többen például azt mondják, hogy amenynyire konkurrense a tévé a jegypénztárnak, annyira propagandistája is, mert sokakat megnyer a labdarúgásnak — pláne, ha színvonalas mérkőzéseket közvetít. Ez persze nem a tévén múlik elsősorban, hanem a csapatokon ... A második következtetés levonása viszont azért nem volt nehéz, mert teljesen egyöntetű az a vélemény: kis játék — kis közönség, nagy játék — nagy közönség. Mi nagyon szeretnénk, ha már most tavasszal bebizonyosodna, hogy azoknak van igaza, akiknek a megnyilvánulásaiból ezt a második következtetést tudtuk levonni! Tanítani kell A tévé karácsonyi műsorából — ezt őszintén megmondjuk — nekünk a Mexikó 70 című műsor tetszett a legjobban. Nagyszerű volt az ötlet, s ha kevésbé fukarkodtak volna, az sem lett volna baj. Mert ha a múlt évi VB-mérkőzések közvetítéséről van szó, akkor senkinek eszébe nem jut az a mondás, hogy „kevesebb , több lett volna”. Az az igazság ugyanis, hogy a több, még mindig kevés lett volna. Igaz ugyan, hogy az összevágás és válogatás valóban a legfontosabb mérkőzések legfontosabb, legjellemzőbb, legdöntőbb és a legszebb jeleneteit mutatta be, azonban a legszebbeknek és a legtanulságosabbaknak csak egy részét. De mégis hálásak lehetünk e műsorszám kigondolóinak, megrendezőinek. Hálásak lehetünk, mert a felejthetetlen perceket még feledhetetlenebbé tették. Az igazi hálát azonban csak akkor nyilváníthatnánk a legmélységesebben, ha ezekből a VB-jelenetekből néhányat viszontláthatnánk a tavaszi bajnoki mérkőzéseinken. Talán nem hiú a remény, ha titokban mi számítunk is erre. Mire gondolunk? Arra például, hogy a mi tehetséges labdarúgóink körében még tudatosabbá válik, hogy mennyire elmosódtak a különböző posztokon játszók közötti különbségek. Ezt ugyan a magyar szakembereink is milliónál többször kinyilvánították a sajtóban és az edzéseken, taktikai és más szakmai megbeszéléseken egyaránt, dehát a vizuális élmények a legjobban megfogalmazott magyarázatoknál is többet érnek. Vagy például gondolunk arra, hogy a filmek alapján egészen világossá vált a középpálya és a középpályások szerepe! Az sem az utolsó tapasztalatok közé tartozik szerintünk, hogy ma a középpályásoknak, vagy akár a hátvédeknek is joguk van megjelenni a gólhelyzetekben és védhetetlenül bevágni a labdát a hálóba. Azt hiszszük, egyetlen NSZK-beli szurkoló sem haragudott meg azért, hogy például Schnellinger döntő jelentőségű gólt rúgott, s egyetlen brazil drukker sem kapott szívbajt azért, hogy a középpályás Gensom és a jobbhátvéd Carlos Alberto is védhetetlen góllal terhelte az olasz hálót. Persze, nem akarjuk itt most felsorolni mindazt, amire gondolunk, mert ehhez kevés a terjedelmünk, de azsem lenne baj, ha egyre többen gondolnának arra, hogy hány gól esett a legjobbak találkozóin például szögletből, s arra is, hogy nem mindegy, hogyan próbálják értékesíteni a szabadrúgásokat. Van egy javaslatunk (nem tudjuk, megvalósítható-e?): nagyon érdemes lenne ezeket a filmeket az edzőképzés és továbbképzés, továbbá a játékosok képzése céljából, mint oktatófilmeket felhasználni. Állítjuk, hogy több évre szóló nagyszerű anyagot jelentenének a minden szintű oktatás számára. Végül egy kérésünk van a játékosokhoz: gondoljanak arra, hogy a mexikói jelenetekhez hasonló, vagy azokkal teljesen egyenértékű, sőt — még ezt is megkockáztatjuk — azokat bizonyos tekintetben túlszárnyaló dolgokat láttunk mi már magyar futballistáktól is. Pedig azok a fiúk sem a bölcsőből kilépve hozták magukkal a magas színvonalú játék minden feltételét. Legfeljebb a tehetséget, ez azonban önmagában nem avatta volna egyiküket sem világklasszissá. Tehetségeink bizonyára ma is vannak, de ezt bizonyítani is kell. Kö- A szerelmünkről Olaszország—NSZK: A 89. percben, amikor már úgy látszott, hogy az olaszok győztesen kerülnek ki a küzdelemből, és simán jutnak a döntőbe, az NSZK hátvédje, Schnellinger nem adta fel a reményt, s kiegyenlített. Ennek, a hátvédtől származó gólnak köszönhette a sportvilág, hogy a 2X15 perces meghosszabbításban láthatta — mi magyarok karácsonykor a tévében ismét — a futball történetének egyik legszebb, legizgalmasabb félóráját